Néztem őt. Öreg volt, remegett egész testében. Már elmúlt száz éves. Arra kért vigyem el a múltjába. Szerette volna még látni a szülői házat. Szerette volna még látni azon kis utcákat, ahol felnőtt. Ha még meg vannak egyáltalán. Sok sok évtizede már, hogy elhagyta szülőfaluját, és sosem tért vissza. Nem akart visszamenni. Túl sok fájdalom, túl sok szenvedés volt ott a része. De most életének alkonyán azt érezte, még egyszer utoljára látnia kell ezeket... 

Egy sosem hallott nevű faluba érkeztünk. Hosszú volt az út. Ő ült szótlanul az autóban, és csak nézett ki az ablakon. Talán félt, hogy mi vár rá. Talán aggódott, hogy végre ennyi idő után szembesülhet mindazzal, ami egész életében nyomasztotta legbelül. 

Ennek a falunak egy főutcája volt. Egyetlen egy, és ez körbe ért a falun. Messze lakott a központtól. Messze. Annak idején ő ezt a távot minden egyes nap gyalog tette meg, hogy eljuthasson az iskoláig. Abba az iskolába, ahol annyira szeretett lenni, tanulni, szerette az osztálytársait. Már nem élnek... már mindannyian meghaltak.

Elhaladunk egy templom mellett. Ebben a templomban volt elsőáldozó, és ebben a templomban gyűlölte meg Istent. Azt az Istent, aki engedi, hogy ennyi fájdalom, és szenvedés érje. Tizedik gyermek volt a családban. Akkoriban ez nem számított nagy dolognak. Tíz testvéréből csak hárman élték meg a felnőtt kórt. A többiek távoztak eme földről, sosem tudták meg miért kellett így lenni. Egyik nap még jól voltak, másnap már nem ébredtek fel álmukból. Soha többé nem ébredtek fel. 

Az első eset még fájt neki... sírt... siratta a bátyját... a hetediknél már természetesnek vette, hogy van, amikor az ember fia vagy lánya álomra hajtja fejét, és soha többé nem ébred fel. Már nem fájt neki. Már nem kérdezte Istent, miért? ÉS a szüleit sem zaklatta fel a történet. Elmentek ők örökre... talán egy jobb világba... talán a Mennyországba.

"Ez volt az iskola. Ez volt az egyetlen iskola. Ide jártunk, mi szerencsésebbek. Akik tanulhattunk. Hát én tanulhattam. Miközben dolgoztunk a földeken, és elláttuk az állatokat, mi azért tanulhattunk. " - mondta... de igazából talán nem is nekem. Talán csak magának. Arcán látszott, hogy a múltban sétál, és próbál szembenézni vele. 

Elértünk a falu végére. Az utolsó utcába. Több mint fél évszázad telt el azóta, amióta felült a fővárosba vezető vonatra, de a falu szinte semmit nem változott. Talán csak minden szomorúbb lett. Az idő vasfoga kikezdte az épületeket, a házakat. Nagyon új otthonok nem épültek, talán csak egy kettő. A régi terek lepusztultak. Talán nem csak ő, de a szülőfaluja is készült a halálra. 

Az emberekben már nem volt remény, nem volt hit. Aki maradt, az azért tette ezt, mert nem volt más választása, vagy nem volt elég bátor, hogy felüljön... arra a bizonyos vonatra... ami felvitte őt a fővárosba... ahol talán egy szebb élet várhatott volna rá. Így ebben a neve nincs faluban csak a reményvesztettek maradtak. ÉS ilyen volt a falu képe is. Olyan reményvesztett... olyan végtelenül szomorú... olyan fájdalommal teli. 

Nézte a házat. Egy házat. Ebben a házban laktak a barátai. Ők pesti gyerekek voltak. ÉS a szüleik nem is szerették, ha velük játszottak. Nem vagytok egymáshoz valók... mondogatták nekik mindig. 
Ő mégis beleszeretett abba a fess fiúba, aki annyiszor kiszökött a kerítésen, hogy beszélgethessenek. Már nem voltak gesztenyefák, amelyek terméséből annyi mindent készítettek, és amelyek a nyári melegben hűst biztosítottak nekik. Már nem voltak fák. De a ház még élt. De már csak régi árnyéka volt önmagának. Már nem voltak állatok, amelyeket gondozni lehetett, már nem volt meg a szőlészet, amelynek pincéjében olyan csodálatos illat volt, amelyet mind a mai napig őriz emlékeiben. Már nem volt meg a diófa sem, amely alá a nagybácsi egy kis fészert épített, amelyben a szerszámokat tárolta. Eme diófa alatt ígérte meg neki a fiú, hogy majd feleségül veszi egyszer. Már nincs diófa... már semmi nincs... már az a fiú is meghalt.... már régen meghalt. 

Elérkeztünk a házhoz. Ahhoz a házhoz, amelyben felnőtt. Kiszállt az autóból, és csak nézte az épületet. Nagyobbnak hitte. Gyermekként sokkal nagyobbnak tűnt. Még megvannak az akácfák. Szerette ezeket a fákat. Emlékszik, amikor fel kellett, hogy másszon az egyikre, mert a kiscicája nem bírt lejönni. A másik alatt egy hintaágy volt. Vasból és fából készült. Mennyit is játszottak ott a testvéreivel, és a barátaival. Még mindig meg volt ez a hintaágy. Látszott rajta, hogy gondos kezek ápolhatták. De a ház... olyan kicsinek tűnt .. olyan kicsinek. Az ablakokat ugyan kicserélték műanyagra, de a kőpor még mindig a régi volt. Ugyanaz a szín, ugyanaz minden.

Még álltak a disznóólak hátul, de már rég megette őket az enyészet. Még ott volt a félig kész tároló, amit annak idején az édesapja kezdett el építeni... de már nem tudta befejezni. Meghalt. Elment ő is... talán a Mennyországba...

Nézte a termőföldeket, ahol annak idején végeláthatatlan búzamező volt. Most már felparcellázták azokat, és építkezések nyomai voltak rajtuk láthatóak. Félbemaradt építkezések nyomai, mintha hirtelen abba kellett volna mindent hagyni, és elmenekülni. Félig sem kész házak pusztulnak a semmibe....

Nézte a házat, és nem érzett semmit. Nem tudta, miért is félt ily hosszú ideig ellátogatni újra ebbe a kicsinyke faluba. A múlt elmúlt... és neki már nem fáj.

Elmentünk egy temető mellett.Betértünk. Még állt nagypapája sírja, közvetlenül a bejáratnál. Valaki gondozta azt. Elmosolyodott. Lassan 80 éve, hogy nem hoz virágot a sírra... lassan nyolcvan éve, hogy nem gyújt gyertyát halottak napján. 

Beljebb megyünk a temetőbe. Megleljük a dédimamája sírját. Hatalmas sír. Ez is ápolt. Elmosolyodik. Talán élnek még itt rokonok, vagy talán régi barátok, vagy azok leszármazottai gondozzák ezeket? De csak elmereng a kérdésen, és megyünk is tovább. A nagymamája, és a nagypapája sírja mellett elidőzik. Szerette őket nagyon. A szép emlékek ezen két emberhez voltak köthetőek az életében. De túl korán elmentek, szinte teljesen váratlanul. 

Még megállunk a gémes kút mellett, ahol annak idején a dédimamájával annyi vizet húztak fel. Jéghideg víz volt ez... nagyon hűsítő a nyári forróságban. sokszor eljött a temetőbe inni ennek a kútnak a vizéből. Még meg volt a kút, még működött... de ki volt rá írva... "Nem ivóvíz!" Pedig ő mennyit ivott belőle. ÉS hogy szerette hallani a nyikorgást. És mennyire félt, ha beletekintett a mélybe. Feneketlennek tűnt számára. Most is belenézett. Már nem érzett semmi félelmet... csak egy kút....

Bemegyünk a központba. A régi tanácsháza ma már önkormányzat, de a hosszú hosszú évek alatt itt sem változott a feliraton kívül semmi. Mintha ebben a neve nincs faluban megállt volna az idő. Ebben az épületben adták őt össze a férjével, akit annyira szeretett. Azzal a fiúval, aki a diófa biztonságot nyújtó oltalma alatt megígérte neki, hogy feleségül veszi. És be is váltotta az ígéretét. És ő milyen boldog volt. Milyen boldog is. De az időközben férfivé cseperedett fiú, már nem az az ártatlan kisgyermek volt, aki annak előtte.

Gonosz lett a lelke. Ütötte, verte, bezárta, elzárta.... nem akarta, hogy élete legyen. Azt akarta, hogy csak és kizárólag hozzá tartozzon.  Nem szerette már őt, csak uralkodni akart rajta. És ebből a létezésből menekülve ment be hajnalban a szakadó hóban a vonathoz... gyalog.... és menekült el egy szebb élet felé. Már nincs diófa... már nincs házasságkötőterem... és már nincs a férfi sem. Csak az emlékük él még benne olyan mélyen. De már nem fájnak az emlékek. A múlt elmúlt.. és már nincs felette hatalma.

Még bemegyünk a falu másik temetőjébe. A reformátusba. Még megkeresi a keresztapukája sírját. Már régen benőtte a gaz, és a bokrok.... mintha már nem is lenne a sír. A betűk megkoptak, a sír már régen összedőlt, és a természet visszavette felette a hatalmat. Most látom először sírni. Most látom rajta először, hogy fáj neki. 

Elindulunk vissza azon az úton, ahol jöttünk. Szembenézett a múltjával. Elbúcsúzott a régi háztól, elbúcsúzott múltjának színhelyeitől, és talán elbúcsúzott az élettől, az életétől is.Némán ül mellettem. Csak néz ki a semmibe... látom rajta a megkönnyebbülést. Már ő maga sem érti, miért is félt ezidáig megtenni ezt a lépést. 

Semmi nem változott abban a kicsinyke faluban. Semmi. Talán minden csak szomorúbb, és reményvesztett lett. Minden... és mindent kikezdett az idő vasfoga. Mint ahogyan őt is. Az évek elszálltak. ÉS ő csak ül a kocsimban szótlanul... és búcsúzik. Búcsúzik a múltjától, az emlékeitől, és talán az életétől is.