2016. okt 25.

A festőnő szerelmei....

írta: Kata Vank
A festőnő szerelmei....

[caption id="attachment_1257" align="alignnone" width="574"]festono Ferenczy Károly A festőnő[/caption]

Megérkezett az ősz. A reggelek egyre hűvösebbek, a nap egyre később ébreszti a Föld lakóit. A természet lassan pihenni készül, olyan csodás színeket rajzolva a tájnak, amelyeket a legcsodálatosabb festőművészek is csak ámulva néznek. Sétálok a semmibe. Csendre, békére, nyugalomra vágyom. A természet megadja nekem mindazt, ami a rohanó világunkban eltűnni látszik. 

Szorosabbra húzom kabátomat. Reggel van... kora reggel. A gyermekek már iskolában, a legtöbben már munkában. Én sétálok. Sétálok a természetben, mintha egy másik világban járnék. Nézem az ősz csodálatos színeit, hallgatom a csendet, és szívem és lelkem békére lel. 

Fázom... kellene már egy meleg kabát. De akárhányszor eljutok oda, hogy végre meglepem magam egy melegebb téli, vagy késő őszi alkalmatossággal, mindig történik valami, és már nem is fontos annyira az a kabát. Kezem zsebembe teszem, és úgy nézem a végtelent. A semmi közepén járok. ÉS nagyon szeretem. Ekkor pillantok meg valakit, aki talán szintén el szeretett volna menekülni eme rohanó világ zajától. Meglepődve nézünk egymásra... nem haragszunk a másikra, hogy megtörte a csendünket... a csodánkat. Egy idősebb hölgy arcvonalai rajzolódnak ki előttem, ahogy közelebb ér. Az első gondolatom, amikor megpillantom, hogy olyan színes. 

Színes kabát, színes sál, színes öltözék... színes egyéniség. Mosolyog. Olyan kedves a mosolya, hogy, ha esetleg nem akartam volna, se tudnám nem viszonozni. Elhaladunk egymás mellett. Aztán egyszer csak meghallom a hangját. "Néha kell a csend! Néha át kell gondoljuk az életünk. Néha el kell vonulni a világtól, hogy az ember meghallja a saját gondolatait, és megérte, mi terve is van vele az égieknek." - visszafordultam. Néztem rá értetlenül, vajon nekem címezte a szavait, vagy csak elmondta a semmibe, a végtelenbe. Visszasétált hozzám. "Csatlakozhatom?" - kérdezte, de mindezt oly sok kedvességgel a hangjában, hogy nem tudtam neki azt mondani, hogy egyedül szeretnék lenni. Nem tudtam neki azt mondani, hirtelen annyi minden történt az életemben, és annyi kérdésem van, hogy egyedül szeretnék lenni, hátha meglelem a válaszokat, vagy, ha már nincsenek válaszok, legalább megnyugszom, hogy nem kell kérdéseket sem feltennem. Belém karolt. Mintha ezer éve ismernénk egymást. ÉS mentünk egymás mellett hosszú hosszú perceken keresztül némán.

"Ifjú koromban megpróbáltam beállni a sorba. Jó háziasszony, jó feleség lenni. Ment is egy darabig, de aztán egyszer azt éreztem, nekem ennél több kell! Engem vár a világ, vár a világom. A férjemmel megbeszéltük, hogy külön utakon járunk, három gyermekem pedig édesapjukkal maradt. A fél világ, és a fél város felhördült, és rossz anyának gondolt, de én tudtam, édesapjuk képes nekik megadni azt a biztonságot, és állandóságot, amire egy gyermeknek szüksége van, én meg épp kerestem önmagam, a világom, egy világot, amit a magaménak érezhetek, és nem tehettem ki gyermekeimet hóbortos anyjuk kénye kedvének."

"Neki indultam Európának, neki indultam Amerikának. Talán még én magam sem tudtam, hogy mi is az, amit oly nagyon kerestem, de minden energiámat abba fektettem, hogy megleljem. Kislány koromtól fogva arról álmodoztam, hogy majd festőnő leszek,, és lesznek nagy kiállításaim, meg saját galéria, meg minden ehhez hasonló, akkor még oly lehetetlennek tűnő álmodozásaim voltak. Ezért jó gyermeknek lenni. A gyermekekben még nincs félelem az álmaikkal szemben,, a gyermekek még mernek nagyot álmodni!"

"Én is ezt tettem. Aztán ahogyan egyre idősebb és idősebb lettem, elfelejtettem álmodni, és elfelejtettem a régi álmaimat is. Aztán egyszer csak előtörtek olyan erővel, hogy képtelen voltam ellenállni nekik, és elindultam egy teljesen ismeretlen világba. ÉS csak mentem és mentem, és kerestem és kerestem. Aztán előkerültek újra a vásznak, a festékek, és ahol épp jártam ott varázsoltam a vászonra egy világot. És azt vettem észre tetszik az embereknek. Egyre többen és többen szerettek volna vásárolni a képeimből. És nekem megvalósulni látszott eme gyerekkori álmom." 

"És én csak festettem és festettem, sokszor csak a magam kedvtelésére. Festettem, ha fájt, festettem, ha sírni szerettem volna, festettem, amikor szerettem, és festettem, amikor csalódtam. ÉS sokszor csalódtam. Emberekben... Emberekben, akiről többet hittem, többet gondoltam. Kezdetekben a festés csak hobbi volt, mindig volt valami rendes civil állásom. Szüleim oly annyira mélyen plántálták belém, hogy a művészetből nem lehet megélni... és Van Gogh-ot hozták fel példának. Én mindig Picasso-val feleltem nekik erre, de ők annyira földhöz ragadt, racionális emberek voltak, hogy nem fogadták ezt el tőlem. Picasso nem volt magyar... felelték nekem mindig... hiába mondtam nekik, hogy  Van Gogh sem." 

"Amikor én ifjú hölgy voltam, a hölgyek még nem nagyon mertek álmodni. Maximum arról, hogy jól menjenek férjhez, hogy se ő se a családjuk ne szenvedjen semmiben sem hiányt. Én is ezt tettem. De nekem ez kevés volt. Nekem ez kevésnek bizonyult. "

"Tehát neki indultam a világnak, és kezdetekben mindig volt civil állásom is. Nem várhattam el senkitől, hogy finanszírozza az én útkeresésemet. Hát... ezért mondtam azt, hogy jobb volt a gyerekeimnek, hogy az édesapjukkal maradtak. Laktam fűtetlen szobáktól elkezdve istállókon keresztül oly sok mindenben. De sosem szomorkodtam emiatt. Kérdéseim voltak, és válaszokat kerestem, és ha ez volt az ára annak, hogy megleljem... hát elfogadtam."

"Kerestem, vágytam a szerelemre... olyan igazi szenvedélyes filmen látott szerelemre. Az egész életemet végig szerettem. Végig szerettem. Voltak férfiak, akik csak rövid ideig voltak mellettem, voltak, akik hosszabb ideig. De mindegyikről azt hittem, amikor megismerkedtem vele, hogy életem nagy szerelem lesz... az a társ, akire annyira de annyira vágytam. Aztán a legtöbbről elég hamar kiderült, hogy igazából semmi köze az igazi lényének ahhoz, akit én álmodtam bele. ÉS ilyenkor kegyetlenül tovább mentem, mert vártam a nagy szerelmet, és nem szürkülhettem bele a hétköznapokba."

"A festményeim közben egyre keresettebbek lettek, no nem itt Magyarországon, hanem Európában... valahol Európában... "- mosolygott. A múltbéli séta kellemes emlékei mosolyt csaltak az arcára. Már tudtam segíteni a gyermekeimnek, és az édesapjuknak. A gyermekeim sosem haragudtak rám. Háromból kettő örökölte a művész véremet... megértettek... a harmadik meg elfogadta. Az édesapjuk pedig sosem illetett egyetlen rossz szóval sem. Elfogadta a döntésem, és támogatott. Támogatta, hogy szabad legyek."

"Tehát bármennyire is sikeres kezdtem lenni, még azért ragaszkodtam egy kicsit a civil világhoz. Az a világ adott nekem annyi de annyi festeni valót. Féltem, ha kilépek belőle, elfogynak a tervek, elfogynak a gondolatok, és én ott fogok állni az üres vászon előtt, kezemben az ecsettel, és nem leszek képes semmit sem lerajzolni a lelkemből, és a szívemből, mert üresek lesznek."

"Együtt dolgoztam egy csodálatos férfival. Soha nem gondoltam rá társként, szerelemként... barátom volt... igaz, mély barátság volt közöttünk. Aztán egyszer csak arra ébredtem, nekem Ő kell! Nekem ő életem nagy szerelme! És mit csinál ilyenkor egy művész? Kerek perec megmondtam neki, hogy szeretem, hogy Ő életem társa, ő az, akiről mindig is álmodtam. Azt felelte én ő is hasonlóakat érez. De persze, ebben a történetben is következik egy de...." 

"Ő racionális, földhöz ragadt emberként élte a világát, én pedig az örök álmodozó művész. Elmagyarázta nekem, hogy mi nem lehetünk egy pár, mert nem működne. Elfogadtam. És onnantól kezdve maradtunk barátok. Nem fájt. Elfogadtam a döntését. Azt hiszem, ilyen az igazi szeretet... amikor elfogadod a másik döntését, akkor is, ha az neked nagyon fáj. Éveken át voltak nagy beszélgetéseink, világot megváltó találkozásaink, egy kávé mellett egy kis kávézóban. Talán akaratán kívül, de mindig reményt adott nekem. Én pedig töretlen hittel és lelkesedéssel gondoltam, egyszer majd megváltoztatja a döntését, mert ráébred, én vagyok az a nő, aki mellett boldog lehet. Éveken át hittem, önámítottam magam. Persze közben ő megházasodott. Akkor is megmaradtak a nagy beszélgetések. "

"Aztán egy nap néztem az üres vászont, és akkor ébredtem rá. Mindennél jobban akartam a férfit, akartam őt, mert hittem, de még mennyire hittem, hogy ő mellette az egész még egészebb, a boldog még boldogabb, a teljes még teljesebb. ÉS én minden egyes beszélgetésünkkel ott tartottam őt felesége mellett, mert belőlem merítette az erőt, hogy visszatérjen abba az életbe, ami ugyan nem volt annyira kerek, mint mellettem lehetett volna, de ő a kényelmet választotta az élet helyett. "

"Mellettem lehet néha hideget vacsoráztunk volna, de mindent megtettem volna azért, hogy boldog legyen. Mellettem nevetett volna egy életen át, ugráltunk volna pocsolyákba, szökőkutakba, az őszi avarba, és építettünk volna hóembereket. De neki a kényelem, a biztonság kellett. ÉS én adtam neki erőt, a maradásra, miközben éveken át reménykedtem benne, hogy egyszer ráébred, az élet túl rövid ahhoz, hogy racionálisan gondolkodjunk. Éljük meg a pillanatokat, mert sose tudhatjuk, mikor nem lesz több holnap."

"Bármennyire fájt, kitettem az életemből. Néztem őt... a búcsú percében... és olyan hálát éreztem a sors iránt. Mert bár akár elpocsékolt érzelmek is lehettek volna, de olyan szeretettel tudtam  nézni őt. Soha rosszabb helyre nem adtam szeretetet, mint ennek a férfinak. De nem maradhattam, és nem maradhatott az életem része. "

"Magyarországon voltam, sétáltam a már majdnem felnőtt gyermekeimmel a Margitszigeten. Nagyon jó a kapcsolatunk annak ellenére, hogy nem tudtam jó édesanyjuk lenni, ezt az édesapjuknak köszönhettem. ÉS akkor megpillantottam őt. Egyedül volt, állt a szökőkútnál. Odamentem hozzá, öleltem hosszan. Jó volt újra látni, érezni, szeretni, ölelni. Belelöktem a szökőkútba. Nem értette. Mondtam neki ebben mind részed lehetett volna, ha akkor képes lettél volna kiállni a szerelemért, a szerelmünkért, és nem kifogásokba merülni, gondolkodni, megtagadni, és inkább egy olyan kapcsolatot választani, ami kényelmes. Lehettél volna egy kicsit bátrabb, egy kicsit kevésbé racionális... egy kicsit bevállalósabb! Üvöltöttem vele, ahogy a torkomon kifért."

"Azóta egy pár lettünk. Mindig azt mondja elvesztegetett az életéből 10 boldog év lehetőségét. Én mindig mondom neki, jöttél, amikor jönnöd kellett. De valahol egyébként valóban eldobta tíz boldog év lehetőségét, mert a racionalitás talajába kapaszkodva, nem fért bele az életébe az én létezésem, szerelmem. Örüljön, hogy végül nekem sem sikerült meglelnem az igaz szerelmet, bármennyire is vágytam, akartam, szerettem volna, és bármennyire is elkövettem mindent, hogy megleljem." 

"Néha jó lenne, ha az emberek mernének élni Kedves, és nem mindent megmagyarázni maguknak! Jó lenne, ha az emberek mernének a szívükre hallgatni, és nem magyarázatokkal előállni, miért nem! Jó lenne, ha nem dobnának el maguktól lehetőséget az igazán teljes boldogságra, félelemből, racionalitásból, vagy bármi más egyébből." 

"Igen... lehet, hogy majd rádöbbenünk, hogy mégsem jó egymás mellett! De legalább megpróbáltuk, és nem ámítottuk magunkat, hogy mi nem lehetünk boldogok, mert... és csak jönnek és jönnek a magyarázatok!" 

"Milyen érdekes. Mindannyian boldogságra vágyunk, és amikor lehetőséget kapunk erre, nem élünk vele... "

 

Szólj hozzá

élet szerelem félelem boldogság szenvedés hit szeretet érzések bizalom őszinteség