Néztem utánad. Néztem, ahogyan távolodsz... tőlem... egyre messzebb és messzebbre jutsz... és én csak álltam a semmi közepén és néztelek. És nem tettem, nem tehettem semmit. Csak néztem, ahogyan elmész....

Annyi mindent szerettem volna az életemben... és annyi mindent nem, amelyet aztán mégis megkaptam. ÉS csak állok a csodákkal teli létezésemben, és végtelen hálát érzek, amiért négy évvel ezelőtt volt erőm felállni, és otthagyni mindent, ami az addigi életemet jelentette. Egy életet, amelyet sosem éltem, egy létezést, amely sosem volt az enyém. ÉS eljött a pillanat, amikor mennem kellett, mert, ha maradok nem csak a lelkem lesz halott, hanem a fizikai testem is. 

ÉS mentem. Mentem az álmaim után, mentem egy új élet reménye felé, ahol más is vár rám, mint félelem, megvetés, bántalmazás, elnyomás. Nem tudtam, hogy létezik egy olyan élet... csak hittem benne. Ráléptem egy útra, amelyről semmit nem tudtam. Olyan hosszú ideje éltem már akkor az élet fogságában, hogy semmit nem ismertem azon a létezésen kívül. Egy teljesen ismeretlen  útra léptem, ahol nem tudtam, mi vár rám, ahol nem ismertem a játékszabályokat. De mennem kellett.. mert nem maradhattam... vállalva a menekülés kockázatát... az űzött vadként élést. De mentem... mert mindig is tudtam, ott a szívem és a lelkem mélyén, hogy létezik egy szebb világ! Hogy léteznek álmok, vágyak, boldogság! Mentem.

Volt, hogy visszafordultam volna, mert teljesen kilátástalannak véltem mindent. Volt, hogy úgy éreztem nincs erőm tovább menni. Volt, hogy csak csúsztam, másztam előre! De nem álltam meg! Isten, sors, Univerzum küldte nekem a segítőket, akik megfogták a kezem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És én mentem.

Négy év telt el azóta. Négy csodás év! Békére leltem, biztonságot kaptam, álmokat, álmok megvalósulását, és megtanultam követni a szívem és a lelkem hívó szavát. Kaptam álmokat, kaptam csodákat, kaptam ajándékokat, és kaptam fájdalmat, visszautasítást. Volt, hogy összetörtem, volt, hogy darabokra hullottam, volt, hogy kilátástalannak véltem mindent. De mentem tovább... néha sírva, néha könnyezve, néha mosolyogva. 

És most nézlek téged. Nézlek, ahogyan távolodsz. Nézlek és eszembe jut... szeretlek... szeretnélek.. Szeretnélek szeretni, megmutatni neked az én világom, bevezetni téged az életembe, hogy lásd, ki is vagyok én valójában. De Te nem akarsz engem. Talán neked sok vagyok, talán a Te racionális világodba az én álmodozó művész lelkem, életfelfogásom nem fér bele. 

Nézlek, ahogyan távolodsz... és eszembe jut, hányszor hittem azt, majd egyszer egy reggelen úgy ébredsz, Te is engem szeretnél az életedbe, hogy fényt vigyek a mindennapokba, hogy szeresselek, hogy megmutassam neked, milyen amikor az ember beleugrik a pocsolyákba, amikor beleveti magát az őszi lehulló falevek sokaságába... milyen, amikor az ember nevetve megy végig az úton. Élete útján. 

Istenem... hányszor hittem ezt... hogy ez bekövetkezik.. hányszor reméltem...

És most nézem, ahogyan távolodsz. Még intek neked, bár tudom, már nem látod. Sírok. Sírok ... nem miattad... az álmaim miatt, amelyet köréd szőttem. Siratom azt az álmodozó lényemet, aki annyira tud hinni, hogy sokszor beleesik az önámítás csapdájába. 

Csak szeretni szerettelek volna.... Most már mosolygok.. hiszen szeretlek... Csak Te nem szeretsz engem. Pedig mennyire vágytam rá. Volt idő, amikor elég lett volna nekem annyi, hogy én szeretek. De ez már megváltozott. Most már azt szeretném, hogy engem is szeressenek. 

Nézem, ahogyan távolodsz... és eszembe jut... engem még soha nem szeretett senki. Mindenki csak kihasznált, megalázott, megbántott, saját képére formált... és szeretett addig, amíg olyan voltam, amilyennek ők akartak látni. Engem még nem szerettek! Csak én szerettem. Őszintén, tisztán, szívemmel, lelkemmel. De engem még sosem szerettek viszont... úgy igazán. 

Nézem, ahogyan távolodsz... és eszembe jut... talán igazad volt... talán hiba lett volna szeretnünk egymást... szeretnünk a másikat... talán... igazad volt. 

Azt mondják, ha valakit nem kapunk meg, az azért van, mert valaki jobbat tartogatnak a számunkra. De mi van, ha nekem nem kell jobb? Mi van, ha nekem ő kell? Ha nekem ő kellene?

Nézlek, ahogyan távolodsz, és mosolygok magamon. Talán nekem is el kellene engednem az álmodozásaimat, a vágyaimat... és talán racionálisan kellene élnem az életem. Talán könnyebb lenne. 

Nézlek, ahogyan távolodsz. És arra gondolok, talán igazad volt... vagy biztosan igazad volt. Neked mindig igazad van. Te mindig jól látod a dolgokat a racionalitás szemüvegén át nézve. Hányszor, de hányszor rángattál vissza álmodozásaimból a Földre, olyan szeretettel, amellyel kevés ember tette volna. Nem bántottál meg, nem sértettél meg... csak elmondtad az érveidet. ÉS én meghallgattam azokat, és a szívem és a lelkem mélyén tudtam... igazad van. 

Aztán mégis álmodtam, reméltem, hittem! ÉS most nézem, ahogyan távolodsz. Szerettelek volna megölelni, hogy tudd, hogy érezd itt vagyok! De nem tettem... és most is csak nézem, ahogyan elmész. 

Miért olyan nehéz elfogadni a másik döntését? Miért kell nekem álmodoznom? Miért? És, Te miért nem álmodsz? Te miért nem mersz álmodni? Te miért nem mersz megtenni egy olyan lépést, amelyről mindketten tudjuk őrültség, de életünk nagy kalandja lehetne? Te miért nem mersz belehalni az érzéseidbe? Az álmaidba? Az életedbe? ÉS én miért igen?

Nézlek, ahogyan távolodsz, és csak végtelen szeretetet érzek irántad. A legcsodálatosabb ember vagy ezen a bolygón.  Te mellettem voltál akkor is, amikor mindenki más elárult. Te megfogtad a kezem, amikor azt hittem mindennek vége. ÉS most távolodsz. És nekem végre el kell fogadnom, bele kell törődnöm, hogy Te sosem fogsz szeretni. Sosem! 

Nézem ahogyan távolodsz, és arra gondolok, miért hiszek én annyira az igaz szerelemben? Hiszen még sosem tapasztalhattam meg milyen az! Miért nem vagyok képes én is racionális döntést hozva, beleszürkülni, beletörődni egy kapcsolatba? Miért nem fogadok el egy érzelmektől mentes, pusztán racionális érvekre alapuló kapcsolatot? Miért nem? 

Nézem, ahogyan távolodsz. Művész lelkem inkább mindennap meghal, belehal az életbe, de akkor is hiszem, hogy létezik igaz szerelem, és akkor is hiszem, hogy nekem ebben részem lehet! 

Nézem ahogyan távolodsz... és sírok.... és arra gondolok, miért félünk mi emberek belehalni az érzéseinkbe?