Csendesen telnek a napok. Az ősz gyönyörű színekbe öltöztette a várost, a tájat, az udvaromat. Meleg szobám ablakából nézem a hihetetlen színek kavalkádját. Csendben vagyok, és csend van körülöttem. ÉS csend van a lelkemben. 

Gondolkodom. Gondolkodom az elmúlt napok eseményein, az elmúlt idők történésein. Most szeretem a csendet. Most tudok a lelkemre figyelni. 

Sosem voltak terveim. Álomnak nevezem azokat. Álmodtam... nagy dolgokat... Mertem nagy dolgokat, nagy dolgokról álmodni! Végre mertem álmodni! ÉS mentem a szívem és a lelkem hívó szavát követve. Aztán egyszer csak történt valami. Feszültséget éreztem. Mély, belülről érkező feszültséget. ÉS nem értettem, mi lehet az oka. Hiszen megyek az utamon, bízva, hittel teli... akkor most mi is a probléma? Mi is a problémám?

ÉS csak mentem, és mentem, nem törődve összeszűkült gyomrommal, nem törődve azzal, hogy egyre kevesebbnek éreztem magamban az energiát... csak mentem... hiszen várnak, vártak az álmaim. 

Magam sem tudom, hogy a hitem, vagy a vak önámítás vezetett előre... de én csak mentem és mentem... azt gondoltam, senki nem állíthat meg! Hiszen annyi mindent szeretnék elérni, megvalósítani. Ki is állíthatna meg? ÉS csak mentem és mentem. Ha kellett három állást vállaltam, miközben még időt kellett varázsoljak az írásnak. ÉS csak mentem és mentem. 

Aztán hirtelen, azt éreztem valaki meg akar állítani! ÉS meg is állított. ÉS én álltam a piros lámpánál, és életemben nem éreztem magam olyan rosszul. Alig bírtam összeszedni maradék erőmet, hogy tovább menjek. De engem nem abból a fából faragtak, hogy csak úgy megálljak, vagy hagyjam magam megállítani! 

Aztán rá kellett ébredjek, ha a Lélek meg akar állítani, akkor meg kell álljak! Nem külső erő, vagy személy vetett véget a rohanásomnak, hanem a saját lelkem! ÉS olyan erővel szólt, hogy nem harcolhattam ellene. Már zavartak a lámpák, zavart a dugóban araszolás... zavart minden, ami lelassított, vagy megállásra kényszerített. 

A lelkem akart megállni, akart megállítani. Mert annyira mentem az álmaim után, hogy elfeledkeztem arról, hogy közben jól érezzem magam. És egyre több és több terhet cipeltem, egyre több és több elvárást támasztottam magammal szemben, és elfelejtettem megélni a pillanatok szépségeit, átélni a csodákat, megköszönni a létezésem, az életem. Csak mentem és mentem... és megfeledkeztem a lelkemről.

Volt egy álmom. Évek óta melengetem, szeretgetem a szívemben, és a lelkemben bízva, hogy egyszer majd megvalósul, egyszer majd valóra válik. És mentem. Mentem, akkor is, amikor már önámításba ment át a történet. Nem érdekeltek a jelek, nem érdekeltek a figyelmeztetések, amelyeket az égiek küldtek nekem. Én kapaszkodtam minden fűszálnyi reménybe. Oly kétségbeesetten, mintha az életem múlna rajta. Nem érdekeltek a jelek. Addig kerestem valamit, ami megerősít a saját vakhitemben, amíg találtam. ÉS mentem tovább.

Akartam... nagyon akartam... évek óta akartam... szerettem volna... reméltem... hittem.. álmodtam... bíztam... 

Aztán érkeztek a jelek... érkeztek, hogy ideje elengedjem, ideje az energiáimat másra fordítanom... de én akkor is kapaszkodtam. Minél erősebben akartak engem eltéríteni a vágyamtól, én annál erősebben harcoltam érte... Sokszor magammal... vagyis csak magammal... és a realitással. Hiszen én hiszek a csodákban! 

Aztán a lelkem szólt! Elég volt! Hiszen annyira kerestem és kutattam a válaszokat, annyira el akartam érni mindazt, amit eddig csak álomként dédelgettem, hogy elfeledkeztem a lelkemről. ÉS csak nőtt és nőtt bennem a feszültség. A gyomromban már akkor is éreztem a feszültséget, amikor nyugodtan, békében pihenhettem volna. És egyre több és több feszültség gyülemlett fel bennem.... és én nem tettem semmit... egészen addig amíg a lelkem nem szólt!

Isten, sors, Univerzum megállított.. és én nehezen viseltem, hogy meg kellett álljak. És nem értettem, miért történik ez velem. Nem értettem. 

Bekapcsoltam a rádiót. Nagyon ritkán kapcsolom be. Szeretem a csendet, a csend hangjait. Televíziót sem nézek... rádiót sem hallgatok. És akkor meghallottam egy mondatot: "Eddig is minden tervemet sikerült véghez vinnem, amit akartam. Ha elengedem a szorongást, akkor nincs, ami visszahúz. ÉS sokkal kevesebb energiával tehetem meg mindazt, amit szeretnék. Képzeld magad elé, és dédelgesd egy kicsit önmagad!"

Ebben a mondatban benne volt minden. Minden, ami az elmúlt időszakomat jellemezte. Hiszen pont erről feledkeztem meg! Önmagamról! Mindarról, amit nekem adhatott volna. Elfelejtettem önmagamat, elfelejtettem a lelkem... 

Elfelejtettem, hogy ezt az időszakot, amin most keresztül megyek felhasználhatnám arra, hogy magammal foglalkozzak egy kicsit. Azzal a lánnyal, nővel, aki ott él bennem, és aki most azt érzi... megfeledkeztek róla. Az elmúlt időszakban, ahelyett, hogy saját magam is építettem volna, csak kergettem megfoghatatlan illúziókat... és gyűjtöttem a feszültséget.. és elfeledkeztem önmagamról. 

Igen... sok a teher... sok a megoldandó feladat... és én elfeledkeztem önmagamról. ÉS a lelkem megálljt parancsolt. Megállított, hogy most ideje önmagam felé fordulnom, és szeretnem egy kicsit magam. És elengedni minden feszültséget! Minden feszültséget! Mert különben érkeznek a piros lámpák, érkeznek a forgalmi dugók! Ideje megálljak az élet színpadán. És körbenéznem. ÉS meglátni, mi mindent megvalósítottam, létrehoztam, megkaptam, megteremtettem... feszültség nélkül, megfelelési kényszer nélkül... 

Hiszen eddig is sikerült minden tervemet véghez vinnem. Akkor miért pont most ne sikerülne? Csak ehhez megint arra a lelki nyugalomra, és belső békére van szükségem, amelyet eddig sikeresen megteremtettem önmagamban. Így nem mehetek tovább, mint ahogyan az elmúlt hónapokban tettem. Nem törődve magammal, a lelkemmel. Megállítottak. Mert én magamtól sosem álltam volna meg!

Tele van az élet, a létezés minden perce csodával, szépséggel! És én már nem láttam a csodákat, nem láttam a szépséget... csak mentem és mentem... A sikerek nem töltöttek fel, mert már a következő lépésen gondolkodtam... a csodákat természetesnek vettem... "Oké, jó... jöhet a következő" ÉS a lelkem elhanyagoltam. Nem adtam időt magamnak feltöltődni, nem adtam időt magamnak pihenni... csak mentem és mentem... miközben egyre több feszültséget vittem magammal, magamban. 

ÉS most ideje elengedjem az álmot, amelyet oly nagy erővel akartam megvalósítani. Ideje elengedjem... hiszen én mindent megtettem annak érdekében, hogy megvalósuljon. Ideje elengedjem, hogy ne minden percemet, minden pillanatomat ez töltse ki. Én már megtettem, amit meg kellett, hogy tegyek. Ideje elengedjem, és néznem, mi lesz belőle. Nem szabad, hogy továbbra is ennyire a hatása alatt éljek! Ideje elengedjem a belső feszültséget. Ideje egy kicsit önmagammal is foglalkozzak! Feltöltődni lelkileg, hogy megint mosolyoghassak, nevethessek, és éljem a létezésemet. 

Ideje szeretnem magam. Annyi mindent és mindenkit szerettem életem folyamán... csak épp magamat nem. Mert nem voltam fontos a magam számára. Illetve nem tartottam ezt fontosnak. Azt hittem jó ez így! Hát.. a lelkem, Isten, sors, Univerzum szépen megállított! Ideje önmagammal is foglalkozzak... és hagyni, hogy az álmaim elindulva a maguk útján megvalósítsák önmagukat! Hiszen én már mindent megtettem!