Kicsit elfáradtam a létezésbe. Annyira szeretném hinni, hogy a világ olyan, amilyenné mi tesszük. Csak sajnos időnként a való világ arcul csapja az embert. Úgy érzem magam, mint Don Quijote a szélmalomharcai közepén. Egyedül állok szembe egy világgal, és bármennyire is szeretném megváltoztatni, hatalmas falakba ütközöm. Falak, amelyek a pozitív életszemléletem ellenére sem nagyon akarnak leomlani... sőt visszavetnek. ÉS ilyenkor fáj az igazságérzetem.

Fel akartam adni. Az az érzésem, elfogyott az energiám! Bármit is cselekszem, nem viszi előrébb a dolgokat... felfalnak a farkasok! ÉS ott állok egy ármányokkal teli életben, és hiába küzdök egyedüli túlélőként..lassan legyőz a többség. Legyőznek a harcban edzettek. 

A lehető legjobbkor érkezett egy spontán baráti ötlet. Induljunk neki Bécsnek! Ideje feltöltődjek, kilépjek a hétköznapi életemből. Még sosem jártam külföldön, illetve Szlovákiába betettem egy párszor a lábam, de ha azt vesszük, hogy ott dolgoztam, akkor talán nem is számít kikapcsolódásnak. 

Amikor még pénzünk lett volna utazni, nem mehettem sehova, mert a négy fal fogságába kényszerített a volt férjem, amikor meg már szabad voltam, pénz nem állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy felfedezzek valami mást. Most ez kellett nekem! Nagyon! És egy hirtelen ötlettől vezérelve már száguldottunk is a csapattal Bécs irányába. 

Nem volt sok időnk, mert a lovak, kutyák, macskák, és egyéb állatállomány miatt sietnünk kellett... de ez a pár óra is épp elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljak valami  teljesen mást, valami szépet, valami csodát! 

Már az meglepetés volt, amikor a városba érve, minden annyira szép! Rendezett! Nyugodt! Békés! Persze semmiről nem tájékozódtunk, így váratlanul ért bennünket például a bécsi parkolási rend, ahol ugyanis nem automatából kell jegyet vegyél, ha parkolsz, hanem trafikokban adnak egy papírt, és az igazolja, hogy te szabályosan álldogálsz a helyeden. 

Nem beszélek németül... csak angolul. Viszont bárkit megkérdeztem angolul, mindenki értette, mit szeretnék, szóba álltak velem, és türelmesen magyaráztak. Senki nem sietett sehová, senki nem rázott le, és senki nem bámult rám úgy, mintha az űrből jöttem volna. Segítséget kértem, és kaptam is segítséget kedves, mosolygós emberektől. 

A gyermekem már itt elcsodálkozott, mert édesanyját még sosem hallotta semmilyen más nyelven beszélni a magyaron kívül. ÉS, igazából magam is megleptem magam azzal, hogy bátran leszólítottam bárkit. Szeretek beszélgetni az emberekkel, és életemben először ezt megtehettem egy idegen nyelven is. ÉS nem csak, hogy értették, én mit szeretnék, hanem én is értettem, amit ők mondtak nekem. 

Senki nem rohan. Mindenki nyugodt, senki nem tapos át a másikon, senki nem löki fel a másikat. És mindenki olyan elegáns. Még a háromgyermekes anyuka is csinosan felöltözve. Nézem az embereket, és ámulok. Ámulok Bécs elragadó kis utcáin, és figyelem az embereket. Figyelem a békét, az elégedettséget az arcukon, figyelem őket, ahogyan sugárzik belőlük valami végtelen nyugalom. 

Nincs nagybetűkkel kiírva sehol, hogy Isten hozott... meg nagy üdvözlő szövegek... de az ember, ahogyan beteszi a lábát Bécsbe, érzi, hogy itt szívesen látják... akkor is, ha magyar. 

A másik dolog, ami feltűnt... nincs szemét az utcán, nincs kutyapiszok, pedig ember, és kutyus is akad bőven Bécsben. És sehol nincs cigarettacsikk. Pedig lehet dohányozni az utcán... Mégsem akad senki, aki a tömegben dohányozna, zavarva másokat. Ha dohányzunk félreállunk, és elszívjuk a cigarettánk. Külön kis hamutartót hordanak magukkal a legtöbben, én ezt egy üres cigarettás dobozzal oldottam meg. 

Semmi nincs tiltva. Amíg mi kilépve az utcán folyamatosan tiltó táblákkal találkozunk, addig Bécsben szinte alig akad ilyen. Például a tömegközlekedés villamos megállóiban nincs tiltás, hogy ne dohányozz, mégsem gyújt rá senki. Ha egy boltba bemész, annak ajtaja nincs teleragasztva, hogy mit ne tegyél. Mégis mindenki tud viselkedni. Sehol nem láttam kiírva, hogy minden bolti lopás feljelentést von maga után, mégsem lop senki... vagy, ha lop, akkor elintézik... ennyi. 

Úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban! Ha mosolyogtam az emberek visszamosolyogtak, és nem hittek elmebetegnek, hogy minek is örülök én itt. Amikor a zebrán átmenve megköszöntem az autósnak, hogy átengedett, valaki odaszólt nekem magyarul. "Itt nem kell megköszönni. Ez itt nem Magyarország! Ez itt természetes!" Ha meg kell köszönni, ha nem kell, ha természetes, ha nem, én ott álltam és csodálkoztam, hogy így is lehet. 

A Szt. István székesegyházba nem kellett belépőt fizetni! Mi itt Magyarországon már hozzászoktunk, hogy mindenhol belépőt kell fizetni. Ott bizony nem kellett, és marcona biztonsági őrök sem voltak sehol. Egyedül a templomban volt egy fényképezőgép áthúzva tiltó táblaként, de ez is ott, ahol az emberek elvonulhattak, mécsest gyújthattak, és elmondhattak egy imát. Azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra, hogy miért is volt oda kitéve. 

Bécs utcáin megfér a turista, a belváros osztrák lakója, az indiai étterem tulajdonos, és a török trafikos békében egymás mellett. 

Senki nem ideges... mindenki nyugodt.. mindenki mosolyog... Bécsben vált igazzá a mondás, "Ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog rád!" ÉS ott bizony ez nem csak egy bölcs facebookos kiírás!  Ott ez az élet!

Mindenki elegáns, mégsem éreztem úgy, hogy kitűnnék a sorból. Senki nem nézett le rám vádlón, gyanús tekintettel. Bárkihez fordultam segítettek, volt rá idejük, hogy segítsenek. 

A kedvenc történetem, amikor két rendőrrel elegyedtem szóba. Már, amikor odaléptem hozzájuk és megszólítottam őket, a rendőr angolul köszönt vissza, mosolygott, és kérdezte miben segíthet. Elmeséltem nekik, hogy csak egy közös fotót szeretnék. Mindenféle probléma mentesen készíthettem velük egy közös képet. Nagyon nevettünk az egészen, mert kezdetben nem is értették, mit is szeretnék tőlük. Akkor lépett oda a barátnőm, hogy egy fotót kérnénk. "Csak egy fotót!" Nevettek. Ebben szívesen segítenek. ÉN megszoktam kicsinyke hazámban, hogy ilyet nem kérek rendőröktől... ott meg mosolyogva büszkén fogtak közre. 

Megköszönve ezt a felejthetetlen élményt elköszöntem tőlük, a rendőr búcsúzóul csak annyit mondott... visszavárjuk!

Vissza fogok menni... tudom... Nekem ott még dolgom van. Ha más nem, hogy feltöltődjek,  hogy Bécs utcáit járva nevessek a világnak, és a világ visszanevessen rám. 

Ami nagyon meglepett, amikor belépve a trafikba a "trafikos" úr dohányzott. Nálunk a dohányzás lassan főbenjáró bűnnek számít. Ott még ez is megengedett. Egy étteremben elvonulhatsz dohányzó helységbe, és nem lőnek le azonnal.

Egy kávét egy süteményt még a magyar fizetés is megengedhet számunkra. És eszükbe sem jutott túlszámlázni, átverni. 

Senki nem parkol tilosban, vészvillogóval. 

Igen... tudom... épp ma kiabálta le valaki a fejem, hogy könnyű a bécsieknek, mert őket nem készítik ki a számlák! Nekik könnyű, mert rohadt jól élnek! Igen! Biztosan így van. De az, hogy egy üzletbe belépve ne nézzenek ki onnan, vagy ne kezeljenek tolvajként, az nem ennek függvénye. Az, hogy az utcán, csak úgy dohányzunk, hogy nem zavarjuk a másikat, az sem pénz kérdése. Az, hogy a szemetet nem dobjuk el, a kutyusunk után összetakarítunk, az sem pénz kérdése. Az, hogy mosolygunk az emberekre, az sem pénz kérdése! Az, hogy segítőkészek vagyunk, az sem pénz kérdése! Az, hogy tiszteljük a másikat, és egymást, az sem pénz kérdése! 

Hozzáállás kérdése!

Pár száz kilométer van Budapest és Bécs között, mégis olyan érzésem volt, mintha egy másik bolygóra kerültem volna! 

Feltöltődtem! Alig pár száz kilométerre van egy város, ahol az emberek nevetnek, ahol békében él mindenki mindenkivel, ahol szívesen látnak, ahol rend van, tisztaság, és béke! Visszamegyek! Mert végre megtapasztalhattam mindazt amiben hiszek, a valóságban is.