Ki ne álmodott volna arról, hogy nagy család veszi körbe, bármi gondja, problémája van, a család összefog és közösen mindent megoldanak? Igen... én is álmodtam erről. Aztán az álom álom marad... és egyelőre nagyon úgy néz ki... örökre... 

Nálunk a család a veszekedések, az árulások melegágya, ahol nem egymás támogatása a lényeg. Már rég kiszálltam ebből. Már rég nem érdekel. Elfogadtam, hogy nálunk nem lesznek nagy ebédek, nagy beszélgetések. Persze karácsonykor mindenkiben felébred a "szeressük egymást gyerekek" életérzés, és egy karácsonyi ebéd erejéig megpróbáljuk legyőzni az ellentéteket, az ellenségeskedést. Aztán, ahogy véget ér az ebéd, véget ér a látszat szeretet. Egyesek rohannak a facebookra elmesélni, milyen is volt az ebéd... ki milyen ajándékot vitt, vagy nem vitt... ki mit tett... Ebből nekem elegem lett. Így én a karácsonyt a barátaimmal töltöm. Azokkal, akiknek szintén elege van a "szemedbe jópofizom, de a hátad mögött elhordalak mindennek" hozzáállásból.

Persze vannak körülöttem nagyon szép családok is. Ahol még tudják, érzik, és úgy is cselekszenek, hogy támogatják, szeretik, óvják egymást, és ha az egyik bajban van, a többi összefog, és egy emberként állnak ki a bajba jutott családtag mellett. De sajnos ez egyre ritkább.

Nálunk sosem volt ilyen. Mi mindig harcoltunk egymással, gyűlöltük egymást, nem bírtuk elviselni a másik boldogságát... család szinten... generációk óta. Remélem az én gyermekem már le tudja tenni ennek terhét. Én már jó úton járok ez irányba. De ennek az volt, vagy lett az ára, hogy a legtöbb családtagommal nem beszélek. Ha ártani akarnak nekem, azt nem tudom elviselni. ÉS nekem a legtöbben ártani akartak, végig nézni a bukásom. Így már nem beszélek velük. Ha nem adhatnak nekem, ha én nem adhatok nekik, akkor miért is engedném, hogy elvegyenek? Évekig engedtem, hogy kihasználjanak, hogy kibeszéljenek a hátam mögött, hogy eláruljanak. De ennek már vége. Ha nekem ilyen család jutott, akkor nem tehetek mást, nem érdekelve a vérségi kötelék, inkább nem nyitom rájuk az ajtót. Mert tisztelem magam annyira, hogy ne tegyem ki se magam, se a gyermekem ,ennek a családnak. 

Hányszor, de hányszor mondták már nekem... de hisz a testvéred! És? Ha őt ez nem érdekli, és képes elárulni, akkor engem, miért is érdekeljen? Így  inkább nem engedem őket közel az életemhez... Bár ez nem zavarja őket. Elég szuper történeteket tudnak kitalálni rólam, és a gyermekemről. Amit aztán persze tényként közölnek az ismerőseinkkel, a közös ismerőseinkkel. Skizofrén... elmebeteg... nem normális... nem csinál mást csak kávézik, meg cigizik.. él a koszban... és ezek még a szalonképesebb vélemények kedvenc és egyetlen családom szájából. Van, amit már nekem sem mernek visszamondani. 

Aztán ugye, amikor megkérdezem őket, hogy "neked amúgy mi a problémád?" Akkor csak megy a mellébeszélés, megy a mosolygás. Aztán ahogy hátat fordítok, folytatódik minden ugyanúgy. Ezek után inkább úgy döntettem, nem tartom velük a kapcsolatot, és legfőképp nem vagyok hajlandó Szenteste, és Karácsonykor ott ülni egy asztalnál, hogy pár pillanat erejéig, és pár facebook fotóig eljátszuk a boldog, összetartó család ideálját, hogy aztán visszatérve az életünkbe minden folytatódjon tovább. 

Nem tudom, hogy ez csak ránk jellemző-e, mindenesetre következzen pár olvasói levél, hogy mi is rejlik a like vadász boldog családi fotók mögött valójában.

"Romokban volt az életem, a házasságom. Ott álltam a gyermekeimmel, és nem tudtam kihez fordulni. Ugyan van két testvérem, és élnek még a szüleim, de senki nem nyújtott segítő kezet, életem legnehezebb időszakában. Létezni nem volt erőm, nem volt energiám. A testvérem minden hétvégén ott volt nálam. De nem segített. Megjelent a férjével és a három gyerekével, és ott voltak. Aztán, amikor elmentek tele kürtölte a barátait, és az ismerőseit, hogy nálam milyen kosz van, hogy itt nem lehet megmaradni. Ahhoz képest minden hétvégén itt voltak, és szívták az egyébként sem túl sok energiám. Összeszedtem magam... de nem ők segítettek. Barátok és idegen emberek álltak mellém, és másztam ki a gödörből."

"Az öngyilkosság szélén álltam. Hat éves volt a lányom. Elveszítettem a házam, elveszítettem a munkám. Megelégedve a férjem folyamatos zsarnokoskodását, elhagytam őt. Egyedül maradtam. A család segítsége abban kimerült, hogy amikor nálam voltak mosolyogtak rám... a hátam mögött meg telefonon megbeszélték egymással, hogy szegény gyermekem, milyen lehet egy ilyen anyával. Igazából állítólag aggódtak a gyerekemért, és sajnálták, de soha nem álltak oda mellém, hogy azt mondják, gyere itt vagyunk, és segítünk. A hátam mögött, a telefonbeszélgetéseikben megbeszélték, hogy nekem elment az eszem, meg nem vagyok normális, meg lusta vagyok, meg igénytelen, meg koszos... és szegény gyerekem. De nem álltak mellém. Ha akkor megölöm magam, jól kibeszélték volna, hogy ők ezt előre megmondták.... de nem jöttek oda, hogy segítsenek. Nem jöttek oda. Aztán persze összeszedtem magam. Jól vagyok, és boldog. De ők nem segítettek nekem, csak kibeszéltek folyamatosan, és pletykáltak rólam... de nem segítettek..."

"Szerelmes voltam... nagyon... egy, én akkor még azt hittem férfiba. Váratlanul jelent meg az életemben... igazából mindent elkövettem, hogy ne jöjjön, de ő nem engedte, hogy lerázzam. Tehát szerelmes voltam ebbe az emberbe. Aztán ez az ember hirtelen eltűnt. Nem búcsúzott, nem mondta, hogy viszlát... nem mondta, mi volt a problémája... egyszerűen csak elment, mintha sosem lett volna az életem része. Mindenki tudta, az egész családom, mennyit is jelent nekem ez az ember. És egy csodálatos napon, amikor épp összeomlani készültem, valaki küldött nekem üzenetet, amelyben a testvérem beszélget, ezzel az általam nagyon is szeretett férfival, és amelyben a testvérem épp kiadni készült a még haldokló anyósa lakását ennek a férfinak, és az új barátnőjének. Azt nevették, hogy milyen jó, hogy én nem tudom, hol is van az a lakás, mert biztosan odamennék balhézni. Hát.. nem mentem volna oda, mert ennél többre becsültem magam. De a saját testvérem, az én vélt nagy szerelmemmel nevettek ezen nagyon jókat. És, hogy nyugodtan költözzenek oda abba a lakásba az új barátnőjével. A testvérem tudta, hogyan érzek eziránt a férfi iránt. És élvezte.. élvezte, hogy fájdalmat okozhat nekem. Ott akkor olyan pofont kaptam az élettől, hogy letérdeltem. Elárult az a két ember, akiket annyira szerettem. ÉS ott akkor az őrület határán állva indultam el összeszedni magam, és az életem, hogy soha többé ne lehessek ilyen emberek célpontja. ÉS soha többé ne engedjem meg, hogy emberek így bánjanak velem!"

"Babát vártam. Boldog voltam, de betegállományban voltam, és nem volt hol lakjak. Végül egy barátom panellakásénak egyik szobájában leltem otthonra... menedékre. Tudom... nem épp a legfelelősségteljesebb gyermekvállalás, de mindig is hittem, hogy minden rendben lesz. Két napja nem ettem. A betegállományért járó pénzem még nem érkezett meg. Éhes voltam.. éhes és babát vártam. Elmentem édesapámhoz. Kértem tőle egy ezrest, kenyérre. Azt mondta nem ad. És nem kínált meg ennivalóval sem. Eljöttem tőle pénz nélkül, éhesen. Másnap megérkezett a pénzem.... tudtam ételt venni, és már nem voltam éhes. Három napig nem tudtam enni, mert nem volt annyi pénzem, hogy  kenyeret vegyek. És édesapám, nem adott." 

"Tél volt.. nagyon hideg tél. A gyermekemnek kellett csizmát vegyek, mert ugyan a tavalyit nem nőtte ki, de lerúgta az orrát. Az iskolában így is az állandó csúfolódások céltáblája volt, nem engedhettem, hogy még ezért is kikezdjék. Így viszont nem maradt pénzem télikabátra. Nyolc évig hordtam az előzőt... de elszakadt... a zsebénél, az ujjánál. Édesapám több százezer forintot visz haza. De ebből finanszírozza a lassan negyven éves bátyám cigarettáját, kóláját, rezsijét. Nem dolgozik. Sosem dolgozott. Kértem édesapámat, hogy kellene tízezer forint fizetésig, visszaadom azonnal, mert nem tudok dolgozni járni, nincs kabátom. Nem adott. Azt mondta neki nincs pénze. Másnap megvette bátyámnak az igazgatói fotelt 45 ezer forintért, mert "szegény" egész nap a számítógép előtt ül és már nagyon kényelmetlen volt a szék. Meleg pulóvereket vettem fel, volt, hogy többet is, és így jártam az átmeneti kabátomban, amíg fizetéskor végre megvehettem magamnak a hőn áhított télikabátot!" 

És ezen sorok csak töredékei azon leveleknek, amelyek a család árulásáról szólnak. Már nem számít a vér, a vérségi kötelék, emberek jobban bízhatnak a barátaikban, és idegenekben, mint a saját családjukban. Megértem, átérzem. És nem bűn, ha az ember az ilyen romboló kapcsolataiból kilép, még akkor sem, ha történetesen a családját kell maga mögött tudnia.

Ha nem adhatunk a másiknak, csak elveszünk tőle... és ők nem adhatnak nekünk csak elvesznek tőlünk, akkor az egyetlen megoldás, megszakítani a kapcsolatot, még akkor is, ha a családról van szó.

A vér szava már régóta nem jelent semmit. Nekem sem jelent semmit. Ezért Isten, Sors, Univerzum küldött nekem olyan embereket, akik a barátaim lettek, és akikre mindig számíthatok, ha nem lelem a helyem a világban, ha éhes vagyok, vagy épp nincs télikabátom.