Megérkezett a Télapó. Volt boldogság. Már nagy a gyermekem, mégis hozzátartozik december 6.-ához, hogy várjuk a Télapót. Már nem készítünk ki kekszet, és tejet, hiszen ő már nagy ehhez, de tegnap este is izgalommal feküdt le, hogy vajon érkezik-e a Mikulás. Persze, hogy érkezett! ÉS reggel nagy örömmel fogadta a plüsslovat és az édességeket. Amikor ült az ágyán, csak annyit mondott: "Anya, kérném a testvérét is ennek a lónak, a feketét." "Miért, van neki tesója?" - kérdeztem tőle. "Az Auchanban láttam!" - mondta nekem nevetve. Hát... a jelek szerint a télapó az Auchanban vásárol! :D 

Éjjel, amikor készítettem ki a meglepetést eszembe jutottak beszélgetések, amelyek 5- 6 éves gyermekek között zajlottak le, amikor még napközis tanárként dolgoztam. 

Mesét néztünk. A Mary Poppins-t. Akkor már csak ügyelet volt, minden korosztályból voltak ott gyermekek. Sok volt közöttük a speciális nevelési igényű gyermek. Sokszor csak kapkodtam a fejem, nem tudtam, épp ki után szaladjak egy egy szünetben. Kristóf. Egy nagyon, nagyon intelligens gyermek, aki épp az intelligenciájának köszönhetően nem volt képes megmaradni a hétköznapi értelemben vett iskolában, ezért érkezett meg ebbe az intézménybe. Kristóf kettő másodperc alatt képes volt olyan kalamajkát okozni, hogy nem győztem elhárítani a károkat. 

Tehát néztük a mesét. Kristóf még ott volt velünk, mert a szülei nem merték megengedni neki, hogy egyedül járjon haza... a maga és a mások testi épségének a megóvása érdekében. Volt egy jelenet, amikor Mary és a gyermekek körhintáznak. Lovakon ülnek és körhintáznak. Majd a körhinta lovak életre kelnek, és az égben vágtáznak tovább a végtelenben. Az egyik kisfiú megszólalt: "Én is akarom ezt!" A másik lekiabálta a fejét, hogy "mit képzelsz, ez egyszerűen lehetetlen!" - már épp szólni akartam nekik, amikor Kristóf megelőzött, és csak annyit mondott: "Ne vedd el az álmát! Miért ne hihetne benne?" És én néztem Kristófot, ezt a szinte kezelhetetlen gyermeket, és csak mosolyogtam. Tőle vártam a legkevésbé, hogy védelmére kel, egy gyengébb társának, és nála lepődtem meg a legjobban ezen mondatán.

Két kislány beszélgetett. Közeledett a téli szünet, és közeledett a Télapó érkezése is. Nagyon komoly eszmecserét folytattak a foglalkoztatóban, olyan kicsik voltak, hogy a lábuk alig ért le a székről, és annyira komoly arcot vágtak a beszélgetéshez, hogy már önmagában mosolyogni támadt kedvem, amikor rájuk tekintettem. "Anya még hisz a télapóban. Szerinted megmondjam neki, hogy a Télapó nem létezik?" Erre a másik kislány, végtelen komolysággal: "Hagyd meg neki a hitet! Ne okozz neki szomorúságot azzal, hogy elárulod neki, hogy nincs is Télapó! A büfében vegyél neki egy csokit, és csempészd a cipőjébe! Hagyd meg neki az álmát!"  

Ezért annyira szeretni valóak a gyermekek. Nekik még fontos a másik, a másik álma, a másik hite. Aztán, ahogyan szépen felnőnek úgy veszítenek el mindent, és úgy felejtenek el álmodni! A gyermekek még annyira mások! Egy gyermek mer nagyot álmodni, és végtelen hittel gondolja azt, hogy meg is valósulhat az álma.

Aztán megtanulja tőlünk felnőttektől, hogy hogyan ragadjon bele a szürkeségbe, hogyan váljon eggyé a társadalom többségével, akik nem hisznek, nem mernek álmodni, és nem marad számukra semmi más, csak a hétköznapok egyhangúsága.

Kislány koromban a Mikulás mindig abba a szobába érkezett, amelyet nem használtunk. Az érkezése előtti napokban órákat voltam képes ülni abban a hideg szobában az ablaknál, és azon gondolkodni, vajon hol is jön be az otthonunkba a Télapó. Néztem az ablak repedéseit, de annyira kicsinykék voltak, hogy elvetettem eme elképzelést. Maradt a kémény. De nekünk kályhánk volt abban a szobában, és azt gondoltam, ha ott érkezne meg a Télapó bizony minden tiszta korom lenne. ÉS egyébként hogy tud annyi ajándékot elvinni, és hogyan járja körbe egyetlen éjszaka alatt az egész Földet? Hát bizony ezen dolgokon járt a kis agyacskám, de sosem tudtam megfejteni a Télapó rejtélyét! 

Minit ahogyan azt sem értettem, hogy a repülőkbe, abba a nagyon kicsiny pontba az égen, hogyan is fér bele annyi ember. Egyáltalán hogyan fér bele egy ember is? Aztán, amikor elmentünk az óvodával az akkor még Ferihegyi reptérre megijedtem azon hatalmas, és hangos monstrumoktól. Hiszen számomra a repülő addig azt az aprócska pontot jelentette az égen. 

Volt egy időszak, amikor óvodában is dolgoztam. Közeledtek az ünnepek, mi is serényen készítettük a szülőknek, nagyszülőknek a karácsonyi ajándékokat. Két kislány összeveszett mindkettőnek ugyanaz a piros ceruza kellett volna, amiből egyébként volt még egy csokorra való. De nekik ugyanaz a ceruza kellett. Sosem fogom elfelejteni, amikor a kislány felállt, csípőre tette a kezét, és csak annyit mondott. "Ha nem adod vissza a ceruzámat, elmondom neked, hogy a Télapó nem is létezik!" Erre a másik kislány arcára ráfagyott a mosoly, lebiggyesztette az ajkát és sírni kezdett. 

Oda akartam menni hozzájuk, de ekkor a toporzékolós kislány megölelte a síró kislányt, és csak annyit mondott: "Ne haragudj! A Télapó létezik! De nagyon akartam azt a ceruzát!" A másik kislány szipogva letörölte a könnyeit, és átnyújtotta azt. DE már nem kellett a kis toporzékolósnak. "Rajzolj vele nyugodtan! Majd keresek másikat!" ÉS már meg is beszélték a nézeteltérésüket, nem volt harag, és közösen megbeszélték, hogy a Télapó igenis létezik, mert tud mindent, jók voltak, vagy rosszak. Honnan tudná, ha nem létezne? 

Sokakhoz eljutott a fotó egy összekötözött lábú paciról, amit a napok találtak. A ló egy egyesülethez került. Valamiért azt éreztem, nekem Ő kell. Mi a családunk tagjaként bánnánk vele, mint ahogyan bánunk Babival is, a másik mentett lovunkkal. Felhívtam az egyesületet, hogy vállalunk mindent, a ló állatorvosi költségeit, a rehabilitációját... mindent, és nagyon szeretném őt.

Hát ilyen gyorsan még nem pattantam vissza sehonnan. Gyakorlatilag semmi esélyem, hogy enyém legyen a paci, hogy szeressük, hogy gondoskodhassunk róla, hogy olyan élete legyen, amelyet mindig is megérdemelt volna. Elkeseredtem, és dühös voltam, nagyon. Mutattam a kislányomnak a paci fotóit, és elmondtam neki, mennyire is szerettem volna Őt, de nem adják nekünk, nem kaphatjuk meg, nem lehet a családunk tagja.

Talán jobb is így. Még egy nagyon nagy felelősséget a nyakamba venni, nem túl bölcs dolog lett volna. De, ha az embert hatja a szíve, akkor nem gondolkodik.

Délután hallom, ahogyan mondja Baltónak a kiskutyájának. "Még nem tudom, honnan lesz rá pénzem,  de anyának Karácsonyra vennem kell egy lovat. Nagyon elkeseredett, amiért nem lehet az övé az a paci."  Egész délután eladó lovakat nézett nekem, és mutatta melyik tetszene. Végül lebeszéltem a lóvásárlásról. 

Ült a szobájában, kezében tankönyv. Egy papírt szorongatott. Kérdeztem tőle, mi az? Eldugta, és csak annyit mondott semmi! Végül megkértem mutassa meg a lapot, arra gondoltam, valami eltitkolt dolgozat, vagy ehhez hasonló. ÉS akkor láttam, hogy egy rajz! Egy lovat rajzolt rá, és írt nekem egy levelet:

 "Szia Kata! Én leszek 2016.12.20-án a te karácsonyi ajándékod. Én vagyok az a paci, akit örökbe akarsz fogadni. Boldog Karácsonyt kis gazdim. Szeretettel: Remény"

Sírva fakadtam. Tényleg nagyon szeretném őt, de, ha nem, hát nem. Beletörődtem. De egy gyermek őszinte, tiszta lelke ilyen. Ő még hisz, és remél. ÉS ír egy levelet nekem, hogy Karácsonyra az enyém lehet az a paci. 

Azt hiszem nagyon sokat kellene, hogy tanuljunk a gyermekektől. Nagyon sokat. 

Néha talán nagyon is jó lenne gyermeknek lenni. Ennyire tisztán hinni, bízni, remélni, és tudni, Remény a paci, vagy bármi más a miénk lesz.