Lassan megérkezik a karácsony. Hétfő van. Elrohanok a piacra. A hentessel, a zöldségessel, már múlt héten megbeszéltem mire lesz szükségem még az ünnepek előtt, gondosan figyelve arra, hogy a végső rohamot megússzam. Hús, zöldségek, gyümölcsök, tojás, savanyúság... ezen dolgok szerepeltek a listámon.

Bár a hétfő ezen a piacon mindig csendes, most azért nagyon is érzékelni lehet, hogy ünnep közeledik. Tömeg mindenfelé. Ahogy  sétálok a tetőtéri parkolóból figyelem a tömeget. Olyan nyugodt, békés... nyoma sincs idegeskedésnek. A legtöbb ember mosolyog. Szeretem a mosolygós embereket. 

A karácsonyi bevásárlásról eddig bennem az a kép élt, hogy mindenütt tömeg, mindenki ideges.... de most vagy ez az év lett más, vagy én... mert ennek most nyomát sem látom. Mindannyian nézelődünk a húsos pultnál, nevetünk a hentessel. Mindenki türelmesen várja, hogy sorra kerüljön. Nekem már össze volt készítve, amit kértem. Felrohantam vele a kocsimhoz, ne keljen annyit cipeljek egyszerre. Még körbejárom a zöldségest, nézelődöm az ajándékos pultoknál, és közben figyelem  az embereket. 

Már érkezésemkor kitűnt a tömegből egy idős néni. Lassan sétált, megállt mindenhol, húzta maga után a kis gurulós kocsiját. Eszembe is jutott, hogy mennyire is tudnak idegesíteni ezek a kocsik, mert vagy keresztül húzzák a lábamon, vagy úgy közlekednek vele, hogy forgalmi akadályt képezzen. De most ez sem zavart. Végtelen hálát és boldogságot éreztem, mert ez az idei karácsony lesz az első az új életemben, amikor nem idegeskedem azon, hogy mit, és legfőképpen miből varázsolok ünnepi ebédet és ajándékot a gyermekemnek. Végtelen hálás voltam ezért. Végtelen hálás.

Már ki tudja hanyadszorra mentem fel a kocsihoz a tetőtérre, de a néni még mindig tanácstalanul sétált. Leültem egy padra, átgondolni, kell-e még vegyek valamit, ígértem-e még valakinek húst, tojást, káposztát. A piacon a friss áruk miatt sok barátomnak felajánlottam, hogy beszerzem a karácsonyi hozzávalókat, mert itt biztosan nem csalódunk. A néni beállt egy hentespulthoz egy sorba. Idegesnek tűnt. Figyeltem őt, és figyeltem a mögötte álló férfit is. Nem tudom, miért kettőjükön ragadt meg a szemem. 

Hallom, ahogyan a néni aggódva mondja, hogy nincs csirkefarhát. Ez már nekem is feltűnt. Én a kutyusaimat szoktam meglepni ezzel az étellel, és már a múlt héten feltűnt, hogy nem lehet hozzájutni. A farhátat felváltotta a kacsa, a gyöngytyúk. Ha látni is egy egy pultban, arról annyira leszedték a húst, hogy szinte csak csont. Nekem van egy három fogú 14 éves kiskutyám, ő már nem tud csontot enni. "Nincs csirkefarhát!" mondja, és tördeli a kezét. A mögötte álló férfi nézi ezt az idős, törékeny asszonyt, aki sorra kerülvén aggódva, félelemmel teli hanggal kérdezi a pultost, hogy tud-e adni neki farhátat, négy darabra lenne szüksége, de egy kicsit húsosabbra.

A kiszolgáló kicsit fura stílusban felelt, hogy nincs farhát, vegyen a néni szárnyat, vagy nyakat. "De az sokba kerül." motyogta a néni nagyon halkan, szinte nem is lehetett hallani. A férfi ekkor megszólalt. Csirkeszárnyat kért, nyakat, csirkemell filét, egy egész tyúkot, vett marhahúslevest, sertéscombot, lapockát... A néni szinte szégyenkezve akart arrébb menni, mert nem várták meg, kér-e szárnyat, vagy nyakat.  A férfi ekkor megszólította. "Tessék csak várni!" - és mindazt a húst, amit az imént vett, odaadta a néninek. A néni nem akarta elfogadni. Tiltakozott. Ő nem fogadhatja ezt el, de nem tudja kifizetni. A férfi azonban nem engedte, hogy a néni nemet mondjon. Közben már elég sokan figyeltük őket. 

Látni a néni könnyeit, az örömét, a boldogságát, csoda volt, csodában lehetett részem. Közben volt, aki hozott a néninek leveszöldséget, gyümölcsöt. Én vettem neki tojást, meg süteményt, és mindannyian ott álltunk körülötte. Nem szánalomból adtuk neki, szívből. A néni pedig azt sem tudta, kinek és mit köszönjön meg. Akit bírt  megölelt, és csak sírt és sírt. Ő ezt nem tudja kifizetni, ő nem akar senki terhére lenni, ő ezt nem fogadhatja el!

ÉS mi ott álltunk körülötte, mosolyogtunk rá, és szerettük őt nagyon. 

Ezen a mai hétfői napon csodában lehetett részem. Amikor valaki önzetlenül segít egy másik embernek. És ez a történet itt Magyarországon esett meg! Köszönöm annak a férfinak, hogy részem lehetett ebben a csodában, és köszönöm mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ennek a néninek igazi karácsonya lehessen. Mert most nem farhát lesz az ebédje, ki tudja hány év óta végre nem farhát lesz a karácsonyi menüje!