Bevásárolni indulok. Végre egy kicsit kimozdulok. Azon gondolkodom, hogy mennyire is vártuk a karácsonyt, és már tova is szállt. ÉS hamarosan beköszönt szilveszter éjszakája is, hogy aztán újult erővel vethessük bele magunkat a mindennapokba. Szeretem a mindennapokat, mint ahogyan az összes napot szeretem. Szeretek sokáig pihenni, nevetni a gyermekekkel, reggelit, ebédet, vacsorát készíteni. Szilvás gombócot kértek. Behajtok a parkolóba. Lelek egy szabad helyet. Komótosan leparkolok... nem rohanok sehová... hová is sietnék? Elindulok befelé az üzletbe, még átgondolom, mit is kell vennem. 

A szemem sarkából megpillantok egy hölgyet... fáradtnak tűnik, és végtelenül szomorúnak. Megyek tovább, nem az én dolgom. Gyorsan bedobom a kosárba, amire szükségem van, meg pár olyan dolgot is, amire nincs, és már megyek is az autómhoz. A hölgy ott ül a fűben, és sír... Bár az utóbbi napok időjárása nagyon kegyes volt hozzánk, azért a fűben ülni nem túl jó dolog. Rápillantok, de már megyek is tovább. Beteszem a táskámat az autóba, és indítok. A hölgy szorít valamit a kezében, és még mindig sír. Az emberek közömbösen elsétálnak mellette, sokan úgy tesznek, mintha nem látnák. Na jó... leállítom az autót, és odamegyek hozzá. "Szüksége van valamire?" - kérdezem tőle. Rám tekint, letörli az arcát. 

"Már épp indulni készültem." - mondja nekem. A közelben van egy kávézó. "Igyunk meg egy kávét!" - ajánlom fel neki. Látom rajta, hogy jól esne számára egy kávé, de talán még jobban egy beszélgetés. A kávézóban leülünk egy mindenkitől távol eső helyre. Nem akarom kérdezni, nem akarom faggatni... engedem, hogy akkor beszéljen, amikor úgy érzi ideje. "Meghalt a nagymamám. Egy hete. És most találtam meg a levelét.... egy utolsó üzenet tőle. A legutolsó. És ahogy olvasom a sorait, még inkább érzem a hiányát.... még inkább fáj, hogy elvesztettem őt. Olyan csodálatos asszony volt! A legcsodálatosabb, akit ismertem! Pedig mennyire is sokat harcolt ő az életében! És most már nincs többé! Olyan természetes volt, hogy van. Hogy bármikor elmehettem hozzá, bármikor felhívhattam. Már hiába cseng ki a telefon... nincs senki, aki felvenné azt. Itt a levele." A kezembe adta a papírt, amelyet már meggyűrt, bár próbált rá vigyázni. Nagymamája utolsó gondolatai hozzá... és hozzánk, mert megengedte, hogy közreadjam. Egy 86 éves asszony tanácsai az életre, a boldogságra az unokájának... és most már nekünk is.

"Drága lányom!

Ha olvasod eme sorokat, akkor én már nem vagyok itt. Ennek a hóbortos, és időnként idegesítő öregasszonynak lejárt az ideje a földön. Talán most sírsz, vagy szomorú vagy, de hidd el drága gyermekem, nem kell. A lelkem eldöntötte, hogy megy... mert már nincs itt dolga ezen a Földön. Hogy hogyan tovább? Majd kiderül. De kérlek ne szomorkodj miattam! Csodálatos évek vannak a hátam mögött, és egy gyönyörű élet zárult le. Ne légy szomorú!

A család fekete báránya volt a Te nagyanyád! Igen! Tudom, hogy Te ezen meglepődsz! De bizony az voltam. Bizony az! ÉS büszke vagyok rá! Büszke vagyok, hogy szembe mehettem a társadalmi elvárásokkal, szembe mehettem a hagyományokkal, és a saját utamat járhattam, akkor is, amikor ezért oly sokan gyűlöltek.

Én még azon generáció egyik tagja vagyok, aki nem tudott sokat életről, álmokról. Mi megszülettünk, aztán vagy életben maradtunk, vagy nem. Nekem négy testvérem távozott az élők sorából hat éves kora előtt. Szüleink dolgos emberek voltak, akik jobb esetben minden vasárnap elmentek a templomba imádkozni Istenhez. Aztán mentek dolgozni a földekre. Amint elértük azt a kort, férjhez adtak bennünket, aztán dolgoztunk mi is a földeken, szültünk gyerekeket... és ebből állt s létezésünk... generációkon át. Nem ismertük a szerelmet, nem hittük, hogy egy nő egyedül is képes megállni a helyét a világban férfi nélkül, és mi még nem hittük, nem hihettük azt, hogy egy nőnek lehet karrierje. Még ezt a szót sem ismertük. Csak léteztünk. Teltek a napok.. egyik a másik után...

Aztán érkezett a kommunizmus, aztán a rendszerváltás... a világ folyamatosan változott. Az én szüleim még nem remélték, hogy nekem más lesz, jobb lehet,  ők talán még azt sem tudták létezik másabb élet, mint az övéké, és mint, azoké, akiket ismertek. Aztán születtek a mi generációnk gyermekei, és mi már bíztunk abban, hogy a gyermekeinknek jobb lesz. Mi már bíztunk!

Valahogy azt vettem észre, generációk remélik, hogy a gyermekeiknek jobb lesz. És mi történik? A gyermek felnő, férjhez  megy, megnősül, és aztán születnek az ő gyerekei. És semmi nem változik. Élnek a szürkeségbe, sokszor belefáradva a létezésbe... és semmi sem változik. Majd ahogyan érkeznek a gyermekek, hajdani önmaguk, az álmodozó, a reménykedő énük meghal, mintha sosem létezett volna, és megint csak egyetlen dolog hajtja őket előre... majd a gyermekeinknek jobb lesz... aztán ezen gyermekek is felnőnek, ezen gyermekeknek is lesz gyermekük... és kezdődik minden előröl.

Szürke hétköznapok, kétségbeesett megfelelés. Gyűlölt munkahelyen dolgoznak, utálják az életet, az életüket, de nem változtatnak! A gyerekek miatt nem lehet. A legtöbben beleragadnak egy rossz házasságba, mert a gyerekek, meg a lakáshitel.. meg a minden egyéb... és generációk óta nem történik semmi.

A ti korosztályotoknak már minden adva van, hogy egy tökéletes életet élhessen. A nőknek már nem kell férjhez mennie, lehet karrierjük, gyakorlatilag azt tehetnek, amit akarnak. Az internettel a világ itt van tőletek karnyújtásnyira! És tudod, mit látok? Sok sok reményvesztett, elkeseredett embert.... akik jobb életre, párkapcsolatra, másra vágynak, mint ami éppen megadatott nekik. De a kesergésen kívül nem tesznek semmit, azért, hogy jobb legyen! Gyártják a kifogásokat, miért is nem lépnek! Ennyi...

Bizony az életünkért mi magunk tartozunk felelősséggel, és senki másnak, csak önmagunknak. Én annak idején, amikor elegem lett abból, amit életemnek hívtam, egyszerűen hátrahagytam mindent. Igen! Ez akkoriban nem volt szokás, de még mennyire nem! Bizony édesapám ki is tagadott, édesanyám pedig éveken át nem beszélt velem. Ezért írtam, hogy én voltam a család fekete báránya. De bizony én megtettem, már egy olyan korban is, ami még ezt nem támogatta. De én megtettem. Nekem több kellett, mint ami volt, és tettem is érte, hogy több legyen.

Elegem lett  egy olyan Istenhez való imádkozáshoz, aki folyamatosan büntet, meg akitől félni kell! Az én szememben Isten a szeretet volt... de az az Isten, akiben a családom hitt.... egy könyörtelen, mindent látó, és pokolra juttató Isten volt! Nekem nem kellett ilyen Isten, mert én már akkor tudtam, Isten nem lehet ilyen! Elegem lett abból, hogy egy olyan férfi mellett kellett volna leélni az életem, akit szinte nem is ismertem, nem is szerethettem! Én szerelmet akartam! A szerelmet vártam! ÉS ezért inkább eljöttem...

Szerettem, és szerettek, de akkoriban még más világ volt. Bár itt Pesten azért szabadabb élet volt, mint faluhelyen. Vágytam szeretni, vágytam  szenvedélyre,  vágytam élni, vágytam megélni! Elegem lett a generációk óta tartó, csendes reménykedésből! Oly annyira szerettek volna más életet, de úgy szégyellték ezt, hogy még kimondani sem merték. Még maguknak sem merték bevallani.

Engem mindenki szeretett! De drága gyermekem jegyzed meg, akit mindenki szeret, igazából senki nem szereti! Mert nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is kell! Nektek már minden lehetőség a kezetekben van, hogy ne kelljen beleszürkülnötök az életbe! ÉS mégis azt látom, hogy ez történik. Egyre több a szürke hétköznapokat épphogy csak túlélő ember, miközben lehetőségek megannyi tárháza lenne a kezetekben, hogy változtassatok, hogy lépjetek, hogy éljetek! De ti már megint a következő generációtól remélitek, hogy valóra váltja majd azt az álmot, amelyet ti még megálmodni sem mertetek!

Drága gyermekem! Merj, merjetek élni, mert életetek alkonyán nem lesz majd kinek a szemére vetni a létezéseteket! Csak önmagatokat vádolhatjátok, ha nem olyan az életetek, amelyet megálmodtatok! Lépjetek, éljetek! Merjetek álmodni, és merjétek megvalósítani azokat! Merjetek mások lenni! Merjetek kitűnni a tömegből! Itt az élet! És az életetek azt várja, kezdjetek el végre élni!

Emlékszel arra a kislányra, aki voltál? Aki hatalmas kastélyt rajzolt, amiben majd élni fog, és aki híres színésznő lesz? Mert én még tisztán emlékszem. A szobámban a fiókban még mindig ott őrzöm az összeragasztott lapokból álló rajzodat! Még mindig őrzöm! Emlékszel még rá, emlékszel még arra a gyermekre? Hová lett? Mert én most egy fiatal nőt látok, aki utálja a munkahelyét, aki nem bír a gyermekeivel, aki a férjével a lakáshitel miatt van együtt! Hová lett az álmodozó gyermek? Miért szürkült bele az életbe, a létezésébe? Keresd meg magadban azt a gyermeket, és végre kezdd el élni az álmaidat! Azokat az álmokat, amelyeket oly mélyen eltemettél magadba! De hidd el, meg vannak még azok... ott mélyen belül...lelked legmélyén!

Ne álltasd magad, hogy a gyermekeidért teszed! Ne álltasd magad! A Te szüleid is érted tettek mindent, és mi jutott nekik? Egy olyan élet, amelyet nem akartak élni! Mert azt hitték, ha benne maradnak, akkor neked jobb lesz! De Te most ugyanazt teszed, amit ők!

És hidd el, sosem késő! 40 évesen szültem édesanyádat egy olyan férfinek, akit tiszta szívből szerettem. Ötven évesen tanultam meg lovagolni, mert akkor azt éreztem, ezt kellé tennem. 60 évesen még tanultam, mert azt éreztem kell még a tudás. ÉS hetven évesen elmentem egy világ körüli útra! Emlékszel még anyád hogy sipákolt? Még gyámság alá is akart helyeztetni, hogy megakadályozza eme tettemet! 

Sok sok évet éltem eme földön... sok sok évet. Voltak nagyon nehéz éveim,  de összességében elmondhatom, hogy a saját utamat jártam! És micsoda út volt! Micsoda út!

  Drága Lányom! Dobd ki végre a kifogásaidat, és kezdj el élni!

Sok embert engedtem el már utam során. Tudod mi volt a legtöbb ember fájdalma? Sajnálta az elvesztegetett éveket! Élj úgy drága Gyermekem, hogy amikor véget ér ez a gyönyörű utazás, amit életnek hívnak, ne kelljen sajnálnod semmit!

Az életed itt van, és arra vár, hogy kezd el végre élni! Hát akkor kezdj el végre élni! " 

Egy 86 éves néni utolsó szavai ezek az unokájához, és hozzánk!