2017. jan 03.

Amikor a halál belép az ajtón....

írta: Kata Vank
Amikor a halál belép az ajtón....

halal12 Halál... nem lehet kijátszani, nem lehet vele alkudni... egyszer csak egy váratlan pillanatban bekopog az ajtón, és már be is sétált. ÉS csak azt vesszük észre, az egyik pillanatban még minden rendben volt... a következőben pedig megváltozott minden....

Elmúlás... aki megszületik, az előbb vagy utóbb meg is hal.... mégis olyan nehéz elfogadni.

A halál elmegy és hátrahagyja maga után a kérdéseket, a kétségbeesést...

Elseje volt. Békében teltek az ünnepek, békében telt a szilveszter. Azon a délutánon már nehezen vette a levegőt, és remegett. Elrohantunk vele az orvoshoz. Ott kellett őt hagyni. Este tízre mentem érte. Még mindig zihált, még mindig nehezen vette a levegőt. Abban bíztam, mire visszamegyek érte már minden rendben lesz. De semmi nem volt rendben.

14 éves kutyusunk volt ő. 14 éve minden nap velünk volt. Amikor hátrahagytam mindent a régi életemben, csak őt hoztam, és a gyermekemet. Nem is gondolkodtam azon, hogy hátrahagyom őt. Ő hozzánk tartozott. Túlélte velünk a nagy viharokat, a menekülést, az otthontalanságot. Mindig itt voltunk egymásnak... mi hárman. Aztán itt volt velünk, amikor végre otthonra, és békére leltünk. Szerettük, és szeretett minket, hűségesen, feltételek nélkül. Horkolt... nagyon horkolt.. és nekem ezen hangok hozzátartoztak az éjszakához. Akkor ébredtem fel, ha nem hallottam a hangját. Már nem horkol... már nem hallom őt... és ezt meg kell szokjam... 14 év után.  

Szeretgettem őt éjszaka... aztán lement az ágyamról. Lefeküdt a parkettára. És tudtam, hogy vége. Sírtam, könyörögtem neki, hogy maradjon, hogy nem mehet el... erre én nem vagyok felkészülve... csak nézett rám a szemecskéivel, és alig vett levegőt. Akkor megnyugodtam, és csak annyit mondtam neki, ha menned kell, hát menj! Köszönöm neked az elmúlt 14 évet. Szeretlek... elaludt... békésen... szépen csendben... elment... és már nem jön vissza többé.

ÉS a halála feltépte a még be nem gyógyult sebeket. Az elmúlt évek viszontagságait, a hiába reményeket, az önámítást, a fájdalmat.  Velem volt, amikor menekültem, velem volt, amikor békére leltem.. és megint ott álltam azokban az években... és nem értettem... nem értettem, miért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, nem értettem, mit miért is tettem, vagy nem tettem. Miért maradtam egy pokoli házasságban, miért nem mertem a sarkamra állni, és kiállni magamért? Miért nem léptem előbb? Miért kellett meneküljek éveken át? 

Hideg volt... napok óta fagyott. Próbáltam segítséget kérni, hogy el tudjam őt temetni. Kis élettelen teste még ott volt, ahol örökre lehunyta szemét. De csak azt hallottam mindenkitől, miért nem lehet őt most eltemetni. Inkább adjam le kicsinyke testét. Persze! 14 éven keresztül volt mellettem. Sokszor segített túlélni, amikor fájt a létezés. Éjjelente, amikor oly egyedül voltam, és oly kétségbeesett, ő volt, aki oda bújt hozzám, és szuszogott... és majd a kis testét engedem, hogy konténerbe dobálják, hogy utána a fehérje feldolgozóban végezze. Ő nekem nem "CSAK" egy kutya volt! Ő volt a társam. Egy igazi társ.

Volt egy csákányom. Nem tudom, honnan, és legfőképpen, mi vezérelt, amikor hazahoztam egy csákányt. Összeszedtem magam, és neki álltam kiásni végső nyughelyét. Minden egyes csákánycsapásnál éreztem, hogy egyre több és több harag van bennem, ami kitörni készül. Minden egyes csákánycsapásnál előjöttek a múlt képei... események, amelyekről azt hittem meg sem történtek. ÉS minden egyes csákánycsapásnál egyre könnyebb és könnyebb lett. Itt állok 37 évesen, és mint oly sok éven át, most is egyedül ások egy sírt. 

Eltemettem őt, megköszönve neki mindent. Hogy segített túlélni, hogy nem voltam egyedül. Eltemettem őt, és vele együtt a lelkem egy darabját is. Eltemettem őt, és vele a múlt bennem oly mélyre eltemetett dolgai hirtelen kitörtek. ÉS most még nem tudom eltemetni azokat. Még szembe kell velük nézzek!

És most itt állok, szinte vonszolom magam a létezésemben, keresem a helyet a világban, vagy egy világot, ahol van számomra hely.

Hátranézek az életemben, és nem látok mást, mint hazugságokat, önámítást, és hitet... hitet valamiben, ami talán soha nem is lehet az enyém. Vajon mi kellene még, hogy végre szembe nézzek a valósággal? Azzal a valósággal, ami oly szorosan körbeölel, hogy szinte megfojt. Vajon mi kell még, hogy végre hátrahagyjam az önámítást, és szembe nézzek azzal, ami van?

A halál belépett az ajtón, és már el is ment. Én pedig itt maradtam összezavarodva, kérdésekkel. És nincsenek válaszok... mert nem léteznek válaszok... vagy talán fel sem lenne szabad tegyem a kérdéseimet.

Ennyi az élet... és ilyen hamar véget érhet az élet... és nem marad utána semmi... csak az itt maradottakban a fájdalom...   

Brúti elment, és hátrahagyta mindazt, amit az évek során adott nekünk. ÉS hátrahagyta az űrt... már nem "röfög"... mindig úgy szaglászott, hogy röfögött... már nem horkol... már nem bújik hozzám, ha érzi egyedül vagyok. Még óvatosan közlekedem a szobában a sötétben... mert félek, hogy rálépek... még éjjel felébredek, mert nem hallom a hangját.... még nagyon hiányzik... 

Brúti elment és hátrahagyta a múltam eltemetettnek hit árnyait, amelyekkel most szembe kell nézzek... még akkor is, ha úgy érzem belehalok.... Most csak vonszolom a lelkem a testem után, és keresem a megnyugvást, keresem a lelki békét, és keresem, az elveszett önmagam. ÉS talán ideje, hogy szembenézzek önmagammal. És szembenézzek a hazugságokkal, amelyeket oly nagyon igaznak hittem. ÉS ideje szembenézzek, hogy néha az élet nagyon kegyetlen tud lenni. Talán ideje, hogy szembenézzek az önámítással, és kezdjem el végre elfogadni a valóságot! ÉS talán ideje elengednem mindazt, ami még itt maradt, ami mardossa a szívem és a lelkem. 

Hiszek a szerelemben, az életben, a boldog életben... miközben ez már a második sír,a melyet egyedül ások meg. 

Elmúlik.... igen... el... az élet is.... és nem hagy mást hátra, mint kérdéseket, fájdalmat, ürességet, múltat.... és a hazugságokat. Hazugságokat, amelyekkel önmagunkat ámítottuk, reményeket, amelyek talán sosem léteztek.... álmokat, amelyeket megálmodni sem lett volna szabad!  

  ÉS marad egy lecsupaszított valóság... amely rohadtul tud fájni!

De talán épp ettől szép az élet! ÉS innen szép felállni. Letenni a múlt terheit, amelyek meghúzódtak a mélyben, arra várva, mikor törhetnek elő. Körbenézni a létezésben, és felfedezni mindazt, ami szép! Mert amennyire fájni tud, annyira szép is tud lenni az élet! De talán néha szembe kell találkozzunk az árnyoldallal, hogy értékelni tudjuk a fényt!

Brútika volt múltam utolsó hírnöke. Talán ez az ajándéka számomra. Talán ez! Végre szembenézzek mindazzal, amiről azt hittem már nincs! 

Amikor haldoklott segítséget kértem svt-sektől, agykontrollosoktól, prána nadisoktól, reikisektől. ÉS vad idegen emberek, akik még csak nem is ismertek mellénk álltak, és próbáltak segíteni.... De , ha menni kell, akkor menni kell. Brútinak mennie kellett. De még megmutatta nekem, mire képes a szeretet.... az összefogás.... köszönöm neki! Mindent köszönök. ÉS annak a sok ismeretlen embernek, akik segítettek. Brúti békében ment el az otthonában, érezve azt a szeretet, amit annyian küldtek neki. 

ÉS én most itt vagyok, és próbálom rendezni a múltam, szembe nézni az árnyakkal, feldolgozni a feldolgozhatatlant, elengedni, ami már nem szolgál.

Öt éve... öt éve egyedül ásom a sírokat a szó szoros és átvitt értelmében. 

Ahogy Fodor Ákos mondta: "Kibírhatatlan!" mondjuk - és kibírjuk."

 

Szólj hozzá

élet halál fájdalom félelem remény szeretet múlt csoda