Vannak napok, amikor a csend telepszik a létezésre. És ez olyan jól eső csend. Amikor látszólag nem történik semmi, béke és nyugalom van, miközben a mélyben dolgoznak az erők az energiák egy szebb élet megteremtésének reményén. Lassan visszatér minden a megszokott kerékvágásba. Kezdetét vették a mindennapok, a korai ébredés, a munka, a megbeszélések, minden megint olyan természetes. 

Sietek, még sok tenni valóm van. Berohanok bevásárolni, de a parkolóban még telefonálok egyet. Állok a hidegben. Most jól esik a hideg. Az éjszakai havazásnak köszönhetően minden olyan csodaszép, hófehérbe öltözött a táj, egy kicsi melegséget csempészve ezzel a szívekbe. Nézek egy idős hölgyet. Ül az autójában, és látszik az arcán az öröm. Nézi a meseszép tájat. Sugárzik a boldogságtól. Rám néz, és mosolyog és int, hogy menjek oda hozzá. Először nem gondolom, hogy nekem szól a szíves invitálás, de amikor másodszorra is ezt teszi, egyértelművé válik számomra, hogy velem szeretne beszélni. 

Odalépek az autójához. "Gyönyörű ma minden." - mondja nekem. Én is mosolygok. Talán a mai nap, talán a hóesés, ami engem is elvarázsolt egy kissé. Látta az autómon a feliratot... a blognak a reklámját. Szeretné elmesélni életének történetét. Adni szeretne valamit mindenkinek, és úgy gondolja, talán, ha megosztja létezésének bizonyos eseményeit, erőt, reményt, hitet, boldogságot adhat ezzel valakinek, valakiknek. Szeretem a történeteket, szeretem a mások által megélt csodákat leírni, és ezzel mintegy részesévé válni egy szebb, jobb világnak. 

"Réges régen történt. Mégis minden pillanatára emlékszem. Egyedül voltam a kislányommal, mi nem kaptunk szolgálati lakást, ezért keményen fizetnem kellett a létezésért. A munkám akkor szűnt meg, és én ott álltam teljesen reménytelenül, hit nélkül egy életben, amelyről már azt sem akartam elhinni, hogy az enyém. Bár munkát találni akkoriban könnyű volt... könnyű és kötelező, most mégis olyat szerettem volna, amelyben jól érzem magam, amely a hobbim, és nem csak azért bejárni valahová, és elvégezni a feladatom, hogy kifizethessem a számláim, és enni adhassak a gyermekemnek. Persze, ezek sem kis dolgok, de valami többre vágytam. Nem hittem el, hogy "CSAK" ennyi az élet. "

"Két hétig kerestem a legmegfelelőbb állást a magam számára. És rá is bukkantam. Pont nekem való volt. Minden kritériumnak megfelelt, és megadta számomra azt a szabadságot, amelyre mindig is vágytam, csak annak idején nem mertem elhinni, hogy nekem ez járhat. Már nem kellett 8-10 órát ledolgozzak egy gyárban, összezárva olyan emberekkel, akikkel a való életben még csak nem is beszéltem volna. Megleltem az álom munkát, és ezzel kezdetét vette az új, és csodálatos életem."

"Már az első pillanatokban nagyon szimpatikus volt nekem egy kollégám. Igazi jó kiállású, intelligens férfi volt, aki olyan kisugárzással rendelkezett, amely kevés emberről volt elmondható. Látszott rajta, hogy szereti az életet, és bár az élet is szerette őt, néha azért kegyetlenül elbánt vele. Egyedül élt, és nevelte a gyermekeit, felesége azon a nyáron hunyt el, amikor én a vállalathoz kerültem dolgozni. Beteg volt.... és a betegség legyőzte őt egy reggelen. Mégsem tört meg ez a férfi. Valami mérhetetlen erő lakozott benne, és akkor is képes volt meglátni a jót, ha minden elveszettnek tűnt."

"Szerettem vele dolgozni, mert sok mindenben hasonlítottunk. Barátokká váltunk. Igaz barátokká. Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy akarom őt, őt akarom, mint férfit, mint társat, mint gyermekemnek  apát. És bár ő is akart engem, mégsem lett semmi ebből az egészből. Talán féltünk. Féltünk elveszíteni a tökéletességet, féltünk elveszíteni az álmot. Ott voltunk nap, mint nap egymásnak, talán titokban arról álmodtunk, hogy a másik mellett ébredünk. De sosem vált valósággá. Talán mert féltünk. Féltünk, ha belevágunk életünk eme nagy kalandjába a szürke hétköznapok ledöntik az álmokban oly tökéletesen felépített életünket. Talán féltünk, hogy minden, ami szép, eltorzul, és már nem fogjuk szeretni a másikat. Féltünk, hogy elveszítjük a másikat. Féltünk. A boldogságot kerestük egész életünkben, és észre sem vettük, hogy ott van tőlünk egy karnyújtásnyira.  Nem nyújtottuk ki a kezünket, és nem engedtük, hogy a másik megfogja azt. Mert gyávák voltunk."

"Mert nekünk így volt tökéletes, és rettegtünk a múltunk miatt, hogy elmúlik a tökéletesség, és egyszer egy reggelen arra ébredünk, hogy nem ezt akartuk! Álom maradt... álom maradt minden vele eltöltött perc, minden ölelés, minden szeretet. Álom maradt. Aztán én találtam egy új munkát, és elmentem. Messze tőle, az álmoktól, az önámítástól, hogy hátha egyszer egy reggelen ez a férfi arra ébred, hogy végre rádöbben én vagyok a számára megfelelő nő, és végre félredobjuk minden félelmünk, rettegésünk, és fejest ugrunk a boldogságba! Végre megfogjuk egymás kezét, és mindaz, ami addig csak a képzeletünkben létezett, most végre valóra válik, és az a csoda, amiben hittünk, végre megélhetővé válik. Elmentem. Annyira szerettem, hogy már nem tudtam úgy élni, hogy csak remélem, egyszer majd megváltoztatja a döntését. Már nem bírtam. "

"Évek teltek el. Beteg lettem. Nagyon beteg. Leálltak a veséim. Egyszer az egyik, majd hamarosan a másik is. A halál kopogtatott az ajtómon, és ha akartam, ha nem , bizony be kellett engedjem, vendégül látnom, amíg el  nem dönti, hogy magával visz, vagy maradhatok még megélni mindazt, amit eddig nem tettem meg. Hiába jártam kezelésekre, ott volt a tudatomban, hogy egyszer végleg vége lehet. ÉS talán nem is olyan soká. Felkerültem a transzplantációs listára, miközben kétnaponta jártam dialízisre. Néha megtörtem, néha feladni készültem, de mindig összeszedtem magam."

"Kegyetlen idők következtek. Folyamatos reménykedés, hogy hátha végre hívnak, és kapok új vesét. Minden reggel úgy ébredtem, hogy igen, ez a mai nap lesz az. A transzplantációs intézetben megismerkedtem egy férfivel.  Gondolhatja kedves, hogy pont nem akartam férfit az életembe.... és a férfi sem akart engem. Szívbeteg volt. Szívátültetésre várt.  Ő is hitte, hogy egyszer majd egy új szív fog dobogni a mellkasában, esélyt kapva ezzel az életre. Ott dobogott a szíve a mellkasában, de egyre nehezebben dobogott. Az a szív meghalni készült, és vele együtt elvinni egy olyan csodálatos lelket, amilyen az az ember volt."

"Bár mi nem akartuk az életünkbe a szerelmet, de Isten, sors, Univerzum úgy döntött egymás mellé vezérel bennünket. Ilyen az élet. Az egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Egy dolgot megtanultam, amíg a halál ott ült az ágyamon. Hogy az életet nem lehet biztonsági játékban megélni. Vagyis meglehet, de nem érdemes. Mert egyszer ott állunk és azt sajnáljuk, hogy mi az, amit nem éltünk meg... mert féltünk, mert aggódtunk! Nem kell biztonsági játékot játszani... mert egyszer úgy is vége lesz! ÉS attól való félelmünkben, hogy mi lesz, ha nem működik? Emiatt eldobni a boldogság pillanatait? Mekkora butaság igaz? És miért nem úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi van, ha működik? De sosem ezt a kérdést tesszük fel! Sosem. És ott állunk egy karnyújtásnyira a boldogságtól, és nem merjük kinyújtani a kezünket."

"Tehát ott álltunk rossz szívvel,és rossz vesével, és nem értettük, mi történik körülöttünk. Nehezen akartuk közel engedni a másikat, hiszen bennünket a halál karöltve várt. Őt különösen. De nem küzdhettünk az érzéseinkkel, és önmagunkkal. Megadtuk magunkat a sorsunknak. Nem volt más választásunk! Mindig azt nevettük. "Mi bajunk lehet, belehalunk?" Tudom, morbid... de vagy nevettünk az egészen, és jól éreztük magunkat, vagy belehaltunk volna az ön és a másik sajnálatába. Nem azon veszekedtünk Istennel, mit nem adott  nekünk, vagy mit vett el tőlünk, hanem végtelen hálásak voltunk a megélt pillanatokért. "

"Aztán egyszer csak megkaptam az új vesét, ő pedig az új szívet. Nagyon nehéz út várt még ránk. Rettegés a kilökődéstől, és megannyi kérdés, amely felmerült. De élni akartunk! Élni és megélni az életet! Az életünket! És kiélvezni egy későn kapott boldogság pillanatait. Akkoriban ezt hittük... későn kaptuk meg a boldogságot. Amilyen hamar lehetett összeházasodtunk. Mi már tudtuk, hogy élj a mának! Nálunk elég nagy esélye volt annak, hogy nem lesz holnap!"

"Pár évvel később lehetőséggé vált, hogy megtudhattuk kinek a szíve és veséje mentette meg az életünket. A hozzátartozóknak meg akartuk köszönni, amiért felajánlva a szerveket, nekünk esélyt adtak egy életre. Az én vesém egy fiatal lányé volt, aki motorbalesetet szenvedett. Az akkor már férjem szíve pedig... na is itt jön az a nagy igazság, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró! A szív pedig azé a férfié volt, akit annyira szerettem, és aki annyira szeretett, de sosem mertük valósággá tenni a tökéletes szerelmet. Sosem mertük. És ő már nem élt, de a szíve ott dobogott annak az embernek a mellkasában, aki a férjem volt, akit annyira de annyira szerettem, és akivel életünk legnehezebb időszakában találtunk egymásra, átsegítve ezáltal a másikat az életbe! "

"Az ő szíve dobogott a férjem mellkasában. Amíg élt, enyém volt a szíve.... de félt... félt elveszíteni engem, félt valósággá varázsolni az álmot. És elveszített engem, elveszített egy álmot, és elveszítette az életét is. És a halálával megmentette azt az embert, akit tiszta szívemből szerettem. A szíve ott dobog a férjem mellkasában.... értem dobog... mindig is értem dobogott."

" Elütötte egy autó. Ha akkor, amikor ott voltunk egymásnak,  meg meri élni a csodát a szépséget! De nem merte! És rá pár évre vége lett! Mindennek! Vagyis Kedves! Nem éri meg biztonsági játékot játszani! Mert túl sokat veszíthetünk! Túl sokat! Ha csak egy hétig is tart a boldogság, el kell fogadni azt az egy hetet. Mert, lehet, hogy egy hétig fog tartani, egy évig, de lehet, hogy egy életen át!"

"Ha ott van előttünk a boldogság egy karnyújtásnyira, merjük megélni, elfogadni, és merjünk nem félni! Ne azzal törődjünk, hogy mi lesz akkor, ha vége lesz! Gondoljunk arra, hogy akár egy életen át is tarthat! Egy életen át!" 

Az élet tudja írni a legcsodálatosabb történeteket.... és a legkegyetlenebbeket is. 

Azt hiszem sok szép mondanivalója volt ennek a "mesének", de talán a legfontosabb. "Ha ott van a boldogság egy karnyújtásnyira tőlünk, merjük elfogadni, és ne féljünk a jövőtől. Mert bár genetikailag belénk van kódolva a félelem gondoljunk arra, hogy akár egy életen át  a miénk lehet egy álom! Miénk lehet az álom! Ne dobjuk el "csak" azért, mert attól rettegünk... mi lesz, ha egy hónap múlva véget ér!