Telnek a napok csendesen. Az elmúlt időszakban megtapasztalhattam.... megint,... milyen az, amikor az ember közel kerül ahhoz, hogy elveszítsen valamit, ami fontos neki. Hosszú hosszú időn keresztül természetes volt, hogy van. Ugyan gondosan ápoltam, de nem gondoltam, hogy elveszíthetem. Aztán egy kései telefonhívás hirtelen a bizonyosságot bizonytalanra, a biztonságot félelemre, a nyugalmat aggódásra változtatta. És a legrosszabb az egészben, hogy én tehetetlenül álltam, állok az események sodrásában, és csak reménykedni tudok, hogy helyreáll a rend. Amit megtehettem, megtettem. A dolgok alakulása nem rajtam múlik. És én csak állok a viharban az életemben, és csak remélhetem, hogy megint kisüt a nap, és megint minden olyan természetes lett, mint annak előtte.

Már nem rajtam múlik... én már megtettem mindent, amit megtehettem. Nekem már csak a hit marad, a hitem maradt, minden rendben lesz, mert másként nem lehet. ÉS ilyenkor érzem igazán súlyát annak, hogy egyedül kormányzom életem hajóját, felelősséget vállalva a gyermekemért, az állataimért, mindenért. És nincs senki akihez fordulhatnék, nincs senki, aki azt mondaná nekem, ne aggódj, minden rendben lesz, túléljük ezt is, mint oly sok mindent. Az elmúlt időszakban ismét bebizonyította nekem az élet, hogy amit ad, azt ugyanolyan gyorsan el is veheti. És én nem tehetek semmit, csak állok a viharban, és kérem Istent, sorsot, Univerzumot, hogy rendeződjenek a dolgok, és lássam a megoldást. Mert most nem látom a megoldást. Most túlságosan benne vagyok a megoldandó feladatomban, és csak kapkodom. 

És ekkor érkeznek a történetek. Történetek emberekről, csodákról, életről, amelyek egy kicsit kirángatnak a félelem állapotából. 

Érkezett egy levél. Egy csodálatos történet arról, hogy akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak, amikor a legmegfelelőbb az időzítés mindenki számára. 

"Régen volt... nagyon régen. Akkor még nem volt internet, illetve nagyon korlátozottan állt a rendelkezésre. Ha nagyon elakadtunk, és hirtelen tudni akartunk valamit, felhívtuk a tudakozó pluszt, és ott általában választ kaptunk a kérdésünkre. Szinte minden nap telefonáltunk valamiért. Emlékszem egy péntek este volt... ennyi év távlatából még mindig emlékszem arra napra, arra az estére. Talán Budapest Győr távolságát akartuk megtudni pontosan, mert  egy láda pezsgőben fogadtunk a barátaimmal. Nagyon jól szórakoztunk. Nagyon jól. Egy végtelen kedves hang válaszolt a hívásomra. Volt abban a hangban valami, ami oly mélyen megérintett."

"Végül megnyertem a pezsgőt, de napokig nem tudtam kiverni azt a hangot a fejemből. Nem értettem, miért volt rám akkora hatással. Nagyon nem értettem. Folyamatosan hívtam a tudakozó pluszt, hátha megint ő lesz az, aki válaszolhat nekem. Két hétig felesleges volt minden próbálkozásom, aztán, amikor már majdnem feladtam, mert hülyeség az egész, gondoltam, akkor megint meghallhattam azt a hangot. Semmi különös nem volt csak egy hang, én mégis hallani szerettem volna mindennap. Akkor feljegyeztem a nevét. Mindig bemutatkoznak az operátorok a híváskor. Feljegyeztem a nevét, mert nem akartam elfelejteni ki van a vonal túlsó végén."

"Akkoriban csak a telefon és az sms volt személyes kapcsolattartásra, és bizony egyik sem volt olcsó. Vagy a levelezés. Bizony a kézzel vagy géppel írt sorok, amelyet aztán postán adhattunk fel a címzettnek. Én ezt válaszoltam. Írtam... Írtam a nevére a központba, és csak remélhettem, hogy ő kapja meg, illetve azt, hogy egyáltalán megkapja soraimat. Eltelt egy hónap, és semmi. Feladtam. Minden nap hevesen mentem a postaládához, hátha várni fog tőle pár sor... és mindennap csalódtam, mert nem volt semmi, csak a nagy üresség. "

"Aztán, amikor már nem is reméltem ott volt tőle egy levél. Heves szívdobogással bontottam fel. Szabadságon volt (ezt írta, később tudtam csak meg erről az igazat) és ezért csak most tudott válaszolni soraimra. Aztán a levélváltások egyre sűrűbbek és sűrűbbek lettek, csodálatos szavaival a legsötétebb pillanataimat is szebbé tudta varázsolni. De mindig kerülte a személyes találkozót. Aztán egy éjjel nem bírtam tovább. Akkor már tudtam a címét, hiszen oda küldtem a leveleimet, hívtam egy taxit és elmentem az otthonába. Késő volt, nagyon késő. Egy gyönyörű nyári nap hűvös éjszakáján én ott álltam a lakása előtt, és fogalmam nem volt, mit is keresek én ott. És akkor nyílt az ajtó. Elszaladtam. Aztán hirtelen átfutott a gondolataimon, hogy csak egy fotója van rólam, mint ahogyan nekem is róla, talán fel sem ismerne, vagyis teljesen feleslegesen rohanok az éjszaka sötétjében. Megálltam. Szívem hevesen dobogott, azt hittem kiugrik a helyéről."

"Megfordultam és akkor láttam meg, hogy tolókocsiban ül. Vagyis azért kerülte a velem való személyes találkozást, mert nem akarta, hogy megtudjam. Leveleiben soha egyetlen mondattal nem utalt az állapotára. Csak néztem őt, ő meg engem. Döbbentem álltam, mint ahogyan ő sem értette a történéseket. Odagurult hozzám. "Ezt akartad látni?" - kérdezte. Dühös volt. Hangjában olyan dühöt éreztem, amit még soha senkinél. Az a bájos hang, ami annak idején megfogott, most hirtelen a múlté lett. Én meg ott álltam előtte és könnyeztem. Elzavart. Nem akarta, hogy az élete része legyek. Így nem. Ő nem ajándékozhatott meg gyermekekkel, és azt hitte, nem ajándékozhat meg egy olyan élettel, amit megérdemlek. Én próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem számít, mert szeretem őt, de nem érdekelte. Hűvös volt, kimért, és nem akart engem. És a leveleimet sem akarta... egyáltalán nem akart tőlem semmit. Már nem. Mert már tudtam a titkát. És azt érezte elárultam őt. Én meg azt ő árult el engem."

"Én biztos voltam benne, hogy az állapota semmit nem változtatott volna az érzelmeimen, de ő nem akart már engem. És én nem tehettem mást, mint elfogadtam a döntését. Majd belehaltam. Persze, még hetekig próbáltam levélben kérni őt, hogy legalább egy esélyt adjon nekünk, de soha többé nem érkezett válasz. Soha többé. Így hónapokkal később nem tehettem mást, mint elengedtem őt, és elengedtem az álmot, amelyet köré szőttem. Elengedtem az álmot. Aztán Évekkel később férjhez mentem, gyermekeket szültem, és éltem az életem. Egy rendrakás alkalmával megleltem a leveleit. Hosszú hosszú évek teltek el azóta. Azt hittem már rég kidobtam azokat. De egyszer csak ott voltak előttem. Újraolvastam mindent. Már nem fájt, csak arra gondoltam, egy esélyt megérdemeltünk volna... de, ha nem, hát nem. Ez az ő döntése volt. ÉS én szerettem őt annyira, hogy elfogadtam a döntését."

"A férjem közben elhunyt, és az addig tökéletes életem hirtelen semmivé foszlott, és én ott álltam egy életben, amelyről azt sem tudtam, hogyan kellene élnem. A gyermekeim már felnőttek, és én teljesen egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Hosszú hónapokra foglyává váltam saját létezésemnek.  Akkor már volt net, volt facebook, volt minden, hogy az ember enyhítse a magányát. De nekem semmi nem segített. Aztán olvastam egy oldalon, hogy gyászcsoport indul. És én azt éreztem mennem kell. Nem tudtam, mihez fogok ott kezdeni saját sorstársaim között, de mennem kellett. És hallgattam a lelkem és a szívem hívó szavára és elmentem. És ott az első sorban ülve megpillantottam őt tolókocsijában. Szinte semmit sem változott. Szinte semmit. Talán csak még sármosabb lett. Én pedig ott ültem megöregedve, meghízva, kedvtelenül. Rám mosolygott."

"Hát ezért kellett ott lennem. Hogy annyi év után újra találkozhassunk. Ő nem veszített el senkit, ahogyan fogalmazott, csak sok sok évvel ezelőtt az addigi életét. Egy baleset, egy ostoba baleset, és ő soha többé nem volt képes lábra állni, sokáig még az is kérdéses volt életben marad-e. A barátaival hülyéskedtek egy tónál. Ő fejest ugrott.... túl kicsi volt a víz. Túl kicsi. Ez akkor történt, amikor megírtam neki a levelem, az első levelem. ÉS ezért nem tudott válaszolni rá. Kórházban volt, küzdött az életéért, küzdöttek az életéért."

"Sok év telt el azóta. Ő már nem dühös mindazért, amit elveszített, hanem végtelen hálás mindenért, ami megmaradt. És az új életéért. De sok sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindezt megértse, mindezt elfogadja. És most itt álltunk.... ültünk egymással szemben.  Mosolyogtunk. A lelkeink megint találkoztak. Már nem mondtunk ellen a sorsunknak. Végre ő is felismerte mindazt, amit nem látott akkor, amikor elküldött az életéből. És most boldogok vagyunk. Már boldogok vagyunk. A lelkeink talán mindig is egymásért kiáltottak, és mi végre meghallottuk ezeket a kiáltásokat. Visszakaptuk egymást, visszakaptuk azokat az álmokat, amelyeket akkor álmodtunk, amikor még kézzel írtuk sorainkat a másikhoz."

"És miért pont most? Mert most jött el az ideje. Sem előbb, sem később. Nem gondolunk arra, mi lett volna, ha ő akkor, évtizedekkel ezelőtt elég bátor ahhoz, hogy elfogadja a szerelmem. Nem gondolunk erre. Elszálltak az évek, és mi megjártuk, bejártuk a saját utunkat, tapasztalatokat gyűjtöttünk. És  most jött el az ideje, hogy végre beteljesedjen a szerelmünk. Mert most vagyunk képesek megadni egymásnak mindazt, amiről annak idején csak hittük, hogy képesek lennénk rá. És most itt állunk, és életünk legnagyobb ajándékát kaptuk a sorstól. Egymást, és egy új életet, a közös életünket!"