Talán az energiák, talán a január? Magam sem tudom. Nem leltem az életemben a szépet, tele voltam félelemmel és aggódással, és ez szépen csendben belopózott életem minden megélt percébe. Féltem és rettegtem, talán attól, hogy nagyon közel kerültem, hogy elveszítsek mindent, ami itt a fizikai világban oly sokat jelent nekem. Próbáltam összeszedni magam, de mindenfelől tragédiák, halálok, természeti katasztrófák képei jöttek velem szemben. Nem bírtam tovább. Ki kellett mozduljak a mindennapokból, a hétköznapi életemből. Elindultam gyalog, amerre vezérelt a szívem. Magam sem hittem volna, hogy ilyen csodás környéken élek. A zord időjárás által fehérbe öltöztetett táj, most mindent még szebbé varázsolt. Igen! Ez kellett nekem. A természet közelsége, a csend, és ez a szépség, amely itt volt tőlem nem is oly távol, és én még csak nem is tudtam róla.

Fáztam. Azt sem tudtam merre járok, mégis úgy döntöttem, magamba szeretném szívni a friss levegő illatát, a csendet, azt a békét és nyugalmat, amelyet árasztott magából a táj. Eggyé szerettem volna válni a békével, meglelve ezzel azt a belső nyugalmat is, amely napok óta elkerült. Ekkor emberi hangra lettem figyelmes. Vagyis véget ért az idill. Egy idős hölgy érkezett ebbe az elvarázsolt létezésbe. 

Végtelen nyugalmat, békét árasztott. "Minden rendben van" érzés sugárzott belőle. "Néha kell a csend!" - fordult felém. Nem bántott, hogy megzavarta a békémet, talán nekem most épp ennyi kellett, hogy visszataláljak önmagamhoz, és újult erővel nekiláthassak megoldani életem feladatait. "Tudja Kedves elmondani nem tudom, az elmúlt majd egy évszázadban hányszor jöttem ki ide, ha szükségem volt csendre, nyugalomra. Ha már a gondolataimtól zakatolt a szívem és a lelkem, fogtam magam kisétáltam ide, és itt békére leltem. Ki tudja hányszor az elmúlt  évszázad folyamán . Ki tudja hányszor!" - ránéztem. Egy élet írta szép történetre vágytam, érezni akartam, hogy igenis a világ szép, és tele van csodásabbnál csodásabb igaz mesékkel. "Én már megettem a kenyerem javát Drága! Sőt biztos vagyok abban, hogy kevesebb van hátra az életemből, mint amennyit már megélhettem. De nem bánom. Már nem bánom. Volt, hogy ellenálltam a sorsomnak, volt, hogy megadtam magam neki, és volt, hogy kihívtam magam ellen. De legalább éltem, és megéltem az életet, és most, hogy itt állok életem alkonyán, visszatekintve nem kell bánjak semmit. Persze vannak dolgok, amelyek néha fájnak. Bizony vannak dolgok. De már mit tehetnék. A múlt elmúlt..."

"Fiatal lányként vágytam a nagy szerelemre, egy csodás életre. Nem voltak nagy álmaim. Én csak feleség és édesanya akartam lenni. Csak feleség és édesanya. Mi még nem mertünk nagyot álmodni. Igazából álmodni sem mertünk. Csak éltük az életünket, engedtük, hogy szüleink, nagyszüleink döntsenek a sorsunkról, aztán később, amikor már lehetőségünk volt kezünkbe venni életünk felett az irányítást, nem mertük. Azt hittük, mi nem vagyunk erre képesek. Férjhez mentem, megszülettek a gyermekeim."

"A férjem végtelen jó ember volt. Végtelen jó, de mindent a szívére vett. Aztán egy reggel nem ébredt fel többé. És én ott maradtam három pici gyermekkel reménytelenül, álmok nélkül, megélhetés nélkül, célok nélkül. A három gyermekem adta az erőt, hogy talpra álljak, és megoldjam ama nehéz feladatot, amit a sors rám mért. És nekem nem volt más választásom. Talpra kellett állnom."

"Egy gyárban kezdtem el dolgozni. Nagyszerű csapat volt, egy csodálatos vezetővel, aki mindig mindenben segített, támogatott. Ha túlóra volt rám osztotta, és kaptam tőle nagyon sok plusz feladatot, így nem kellett nélkülöznünk a lányokkal. Mindenünk megvolt. Boldogok voltunk, megtanultuk elfogadni azt, ami jutott nekünk. Elfogadni, hogy nekik édesapa nélkül, nekem pedig szerető társ nélkül kell tovább éljünk."

"Aztán évekkel később azt vettem észre, hogy nagyon fontos lett nekem az a vezető. Nagyon fontos. Az évek alatt barátokká váltunk, közösen oldottuk meg a matekfeladatokat, nagyokat beszélgettünk, gyereknevelési tanácsokat adtunk egymásnak, vagy egyszerűen csak leültünk beszélgetni egy nagyot, nevetni az életen, és aztán mentünk is tovább. Talán jobban ismertük már egymást, mint saját magunkat. Beleszerettem. Nem tudom, mikor jött el az a pillanat, de beleszerettem."

"De bármennyire is szerettem volna, nem lettünk egy pár. Nem lettünk. Persze ezt is megbeszéltük, mint oly sok mindent, érvelt, és én elfogadtam, még akkor is, ha olyan nehéz volt. Aztán azért jöttek a reményekkel teli pillanatok, hogy egyszer talán egy reggel úgy ébred, hogy ő is szeretne mellettem ébredni, és éjjelente nyugovóra térni, miközben végig nevetjük az életet. De nem jött el ez a pillanat. Bármennyire is vártam, hittem, reméltem, nem jött el a pillanat."

"Aztán egyszer csak bejelentették megszűnik a gyár. A gyermekeim épp középiskolások, és egyetemisták voltak. Én soha nem dolgoztam máshol. Ott álltam és nem tudtam, mi lesz, lesz e holnap, találok-e munkát. Semmit nem tudtam. Semmit. Kétségbeestem, összezuhantam. ÉS akkor az a csodálatos ember munkát ajánlott nekem. Ő jól képzett szakembervolt, hamar talált lehetőséget, én meg csak kétségbeesve rohangáltam a létezésembe. ÉS megint együtt dolgozhattunk. Jó csapat voltunk. És akkor azokban a hetekben, amikor nem tudtam, mit hoz a jövő megértettem a leckét, megértettem a tanítást."

"Ő mindig azzal érvelt, hogy azért nem lehetünk egy pár, mert ha nem működne a személyes kapcsolat tönkretennénk a munkakapcsolatot is. Persze én mindig azzal érveltem, miért is ne működne, de ő hajthatatlan volt. Aztán, amikor ott álltam, hogy nem volt munkám, és nem volt reményem, akkor megértettem, miért is tartotta magát távol tőlem érzelmileg. Mert így mellettem volt gyakorlatilag egy életen át. Igazabb társam lett bármelyik férfinél. Ha kellett nevettünk, ha kellett sírtunk, ha kellett fogtuk egymás kezét, a nehéz pillanatokban ott voltunk egymásnak, ha kellett tanácsot adtunk egymásnak, ha kellett átlendítettük a másikat a nehéz perceken. Igazabb társam volt, bárkinél. ÉS én igazabb társa volt neki bárkinél."

"El kellett fogadjam, hogy nekünk ennyi jár, és nem több. Meg kellett értenem, hogy ő és én bár a lelkeink társak voltak, fizikailag sosem lettünk azok. De ő ott volt mellettem. Mindig."

"Biztonságot adott nekem, megnyugvást, és békét. És én is neki. Igazabb társai voltunk egymásnak, mint a valódi társak. Aztán, ahogy lenni szokott elengedtem a kérdést, már nem keseregtem azon, mennyire szeretnék mellette, vele lenni a szürke hétköznapokon is. Elfogadtam, hogy nekem ő itt van a háttérben, és amíg élek, vagy amíg meg van írva, addig itt is lesz nekem, levéve a terhet, levéve nagyon sok terhet a vállamról."

"Aztán, amikor ezt megértettem, egy váratlan pillanatban megérkezett a szerelem az életembe. Már nem is reméltem, hogy valaha is lesz férfi, aki elvarázsol, aki magával ragad. Egy reggelen új lakó érkezett a szomszédomba. Egy új lakó. És bizony kedves a többi már történelem. Isten megadta nekem a társat fizikai síkon is. Csak meg kellett értsek oly sok mindent."

"És a legkülönösebb. Életem legnehezebb pillanataiban jöttem rá arra, mi miért történik velem. És már nem álltam ellen a sorsomnak. ÉS akkor minden olyan szépen a helyére került. Minden. "