Szembejött velem ez a hír, még tavaly történt, mégis  megérintett.  Nem nézek tévét, és szándékosan kerülöm a sok negatív hatást, ami ér a külvilágból, vagy érhetne... de emellett most nem tudtam elsétálni. 

Két év fogház! Talán a büntetés súlya rendkívül túlzó, de az elkövetés módja, és oka ami bennem mélyebb nyomot hagyott. 

Szerelemféltésből megverték 13 éves társukat, gyűrűjét, karkötőjét elvették! 12 évesen szerelemféltés! 12 évesen! Mi játszódhatott le a lányok fejében, hogy erre vetemedtek? Mi az, hogy 12 évesen szerelemféltés? Kinek a felelőssége, hogy egyre fiatalabb gyerekek követnek el súlyos bűncselekményeket? 

Az oktatási rendszer tehet róla? Mi szülők? Vajon hibázott valaki? Persze semmit nem tudunk az "elkövetők" családi hátteréről, iskolai tevékenységükről. De akkor is. Hogy fordulhat meg 12 éves gyakorlatilag még gyerekek fejében egy ilyen tett? Vajon, ki vagy mi motiválta őket, amikor csoportosan akartak igazságot szolgáltatni? Vajon hol kezdődik a társadalom felelőssége, hol a szülőé, és hol az iskoláé?

A gyermekeink több időt töltenek az iskolában, mint itthon velünk.... ez tény. De nézzük meg, hogy mi manapság az általános családi élet. Gyerek hazaér az iskolából, a szülők többsége még dolgozik, rosszabb esetben otthon van, mert nincs munkája, vagy épp szabadnapos. Ilyenkor (is) fáradt, a legkevésbé van ideje és türelme a saját gyerekéhez. Jobb esetben megbeszélik, milyen volt a nap... ez nálunk úgy zajlik, hogy rákérdezek, erre a válasz: szokásos, semmi különös... Aztán a gyerek bezárkózik a szobájába és tanul... vagy nem tanul, de ráugrik a netre. Vajon, mi szülők, mit tehetünk, hogy a mi gyerekünkkel ez ne történhessen meg? Vajon jól neveljük-e őket?  

Abban látom a mostani világ veszélyét, hogy a neten és mindenfelől árad a fiatalok és a gyerekek felé, hogy az oktatási rendszer sz@r, és ezáltal mintegy kibúvót is adunk a gyermekeinknek. Nem ők tanulnak rosszul, vagy lusták, rossz a számonkérés, a tanár, az iskola, az oktatási rendszer... mintegy levesszük ezáltal a felelősséget a vállukról. Az a legfőbb probléma, hogy ugyan mindenfelől árad a negatívum, de igazán ötlet, hogy miként lehetne ezen változtatni, nincs. 

A gyerekek túlterheltek. Azok... igen... mint ahogyan a magunk módján mi is azok voltunk gyerekként. Nekem például úgy indult a napom, hogy el kellett biciklizzek a közeli kisboltba reggeliért, majd megetetni a kisbárányokat, aztán indultunk az iskolába. Délután disznók etetése, kertben kapálni, és mellette a tanulás, mert az én anyám magas ívből tett az oktatás minőségére, számára csak az ötös volt az elfogadható jegy. 

Sajnos a mai világban azt veszem észre, hogy vannak a gyerekek, és nem tudunk velük igazán mit kezdeni. Neveletlenek, nagyszájúak, szemtelenek (persze tisztelet a kivételnek) lusták... így jobb híján hibáztatjuk az oktatást, az oktatási rendszert. Vajon mennyi időt töltünk a gyermekünkkel? Beszélgetéssel? Bizony volt, hogy felhívtam pár szülőt a gyermekével kapcsolatos megoldandó feladatok miatt, és a válasz az volt, csináljak, amit akarok, ő nem tud mit kezdeni a gyerekével. Tizenéves gyerekekről van szó. Megesett, hogy az egyik fiú felgyújtotta a szemetest. Amikor szóltam az apukának, hogy mit tett a fia, akkor kidobott az asztalra ötvenezer forintot, hogy ennyi csak elég lesz egy rohadt kukára! Ennyi! Vagyis következmények nélkül rombolhatott a fia, mert apuka a pénzével jóvátette a cselekedeteket. 

Elhalmozzuk a gyerekeket mindennel, amit kiejtenek a szájukon, azt hisszük ezzel kompenzálni lehet a kevés időt, amit velük töltünk, vagy sokan úgy nevelődtünk fel, hogy nekünk nem volt, és sok minden másunk sem, ezért mi megvesszük neki, amire szüksége van, meg amire nincs azt is. De az odafigyelést, a szeretetet, a biztonságot egy ipohone6 nem fogja nekik megadni. Ők azt érzik nem fordulhatnak hozzánk szülőkhöz, vagy felnőttekhez, ha problémájuk van. 

Vajon a 12 éves lányok megkérdezték a szülőket, mit tegyenek? De egyáltalán honnan merítették az ötletet, hogy ezt kell tegyék? És sajnos biztosan nem voltak tudtában, milyen súlyos bűncselekményt követnek el! Vagy mi lehet a tettük következménye! Valószínűleg diákcsínynek indult... csoportos rablás lett a vége. SZERELEMFÉLTÉSBŐL! 

Magam is azt tapasztalom, hogy a szülők még önmagukért sem állnak ki (persze itt is tisztelet a kivételnek) nem, hogy a gyerekeikért. Hányszor esett meg, hogy szülő és gyereke egymásra kenték, kinek a döntése volt valami ( a történet szempontjából mindegy, hogy mi) . A szülő nem áll a tanár elé, mert fél, hogy a gyerekére akkor pikkelni fognak! Igen! Itt tartunk ma, hogy felnőtt emberek nem állnak a másik felnőtt ember szeme elé, és mondják el nekik a dolgokat, mert attól félnek, hogy pikkelni fognak a gyerekre! ÉS ebből mit lát a gyerek? Jobb nem is belegondolni!

Én bizony kinyitom a szám! Sosem beszélek tiszteletlenül senkivel, de kiállok magamért, és kiállok a gyermekemért, ha kell anyatigrisként védem. Lehet, ez sem szerencsés, de igenis látnia kell a lányomnak, hogy bizony így is lehet! Igen... próbálom arra tanítani, hogyan védje meg magát, de amíg ez nem sikerül neki maradéktalanul, addig itt vagyok neki én, aki a végsőkig kiáll érte! 

Biztosan nem a két év fogház a megoldás. Biztosan nem, és valószínű másodfokon ezt enyhíteni fogják. A javító intézetben nem fognak elérni semmit, kiölik azt a jót is, ami még van ezekben a gyerekekben. Mert valljuk be őszintén, ők még gyerekek! De még mennyire, hogy azok! De én belegondoltam abba is, mit tettem volna én, ha a lányomat verik meg, és veszik el tőle az értékeit!  

Talán létezne ezer megoldás a dolgokra. Csak mi nem alkalmazunk egyet sem. Csak megy az egymásra mutogatás, a hibáztatás, miközben fiatal gyerekek kerülnek olyan élethelyzetbe, ahonnan nagyon nehéz a visszaút.

Nekünk felnőtteknek kell példát mutatnunk a gyermekeinknek.

Hányan mondjuk a gyermekeinknek, hogy SZERETLEK, vagy BÜSZKE VAGYOK RÁD? Az én nagylányom nem remekel az iskolában, nincs szuper tanulmányi eredménye, mégis naponta elmondom neki. Igen... nekünk is voltak harcaink, és valószínűleg lesznek is, de a gyermekem tudja, hogy itt vagyok, és számíthat rám! Mert bár nagyok, önállóak, mégis szükségük van szeretetre, odafigyelésre, és, nem elég, hogy érzik! Mert bizony ebben a korban a legkevésbé sem érzik. Mondani kell nekik! Többször is, ha úgy érezzük!

De hogyan él a mai tizenéves? Mindenhonnan azt hallja, tanulj, mert nem lesz belőled semmi! Tanulj, mert ettől függ a jövőd! A gyerek hazamegy az iskolából, különórák, meg még zenei képzés, meg edzés, meg még házi feladat, meg gyűjtő munka, meg házi dolgozat... Mi szülők még nagyobb terhet teszünk a vállukra,kiszolgálva mintegy a mai oktatási rendszert! Olyan elvárásokat támasztunk feléjük, amellyel nehezen birkóznak meg! Aztán meg megy a másik hibáztatása, ha balul sül el valami!

Én próbálok kilépni ebből a körből, de olyan nehéz, ha mindenfelől ez árad!

Olvasom, hogy a liberális nevelés megbukott! Nos... sokan összekeverik a liberális nevelést, a sz@rom le, mi van a gyerekemmel effektussal! Én is liberálisan nevelem a gyermekem! A hangsúly a NEVELÉSEN van! Vagyis neveltem, és ha kellett bizony rászóltam. Vagyis tud viselkedni étteremben, nem rombol, tör és zúz otthon, ha kérek tőle valamit, azt teljesíti. Többé kevésbé! 

Nehéz dolog ez, az biztos. Hányszor, de hányszor bizonytalanodtam el én is, hogy jól csinálom-e? De erre nem kapok választ, majd csak évekkel később, amikor felnőttként kell megállnia a helyét a nagybetűs életben. Addig meg csak reménykedhetem, hogy jól csináltam.