Napok óta érlelődnek bennem ezen gondolatok. Talán a lányom és én szerencsések vagyunk, mert ritkán kerülünk a magyar egészségügy rendszerébe, a közoktatás meg olyan, amilyen mégis próbálom, próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni. Aztán van, amikor én is elkeseredek, és képtelen vagyok érvényt szerezni az igazamnak, vagy vélt igazamnak. De mi még szerencsések vagyunk. Az elkövetkező írások olvasói történetek. Mert van, amikor elfogynak a szép történetek. ÉS sajnos erre van mostanában a legtöbb példa. 

Igen... tudjuk... egészségügy, és oktatás. Alacsony bérek, túlterheltség. De kérdezem én, amikor valaki eldöntötte, hogy a tanári pályára lép, vagy az egészségügyben szeretne dolgozni, akkor ezzel nem volt tisztában? ÉS miért kell ezzel példálózni és védekezni folyamatosan? Miért? Vannak nagyon jó tanárok... például a mi iskolánkban is, akik bár alulfizetettek, mégis szívüket és lelküket kiteszik a gyerekekért, megszerettetik az irodalmat, nyelvtant, történelmet a gyermekekkel, vagy legalábbis megpróbálják ezt tenni, de szinte valamennyi tantárgyat felsorolhattam volna. Én bátran fordulhatok problémámmal, vélt sérelmeimmel a gyermekem tanáraihoz, osztályfőnökéhez.

Én az a szülő vagyok, akinek, ha valami gondja akad, akkor nem a sarki fűszeresnél, meg a fodrászatban beszéli ezt meg, hanem szemtől szembe odaáll az illető elé, és elmondja a monológját. Igen... én vagyok a renitens szülő. De vállalom. Mert azt szeretném, hogy a gyermekem azt lássa tőlem, hogy kulturáltan , intelligensen, nincs az a dolog, amit ne lehetne elintézni. 

Igen... nem ez a megszokott. A megszokott, hogy mindig mindent az emberek háta mögött beszélünk, aztán, amikor lehetőség lenne elmondani a problémákat, akkor azok a problémák hirtelen eltűnnek és mindenki mosolyog, meg bólogat. 

ÉS akkor következzenek a magyar egészségügy és közoktatás útvesztői, amiből remélem van kiút. ÉS megjegyzem, ez nem pénz kérdése, ez nem nemzeti alaptanterv kérdése, ez egyszerűen emberi hozzáállás kérdése!

Egy iskola, bármelyik lehet a sok ezer közül ebben az országban. Évek óta gond és probléma a fizika tanár, és annak jelenléte. Többször jelezték a szülők az igazgatónak a fennálló problémát, de süket fülekre leltek mondandójukkal. Az igazgató csak széttárja a karját, hiába adnak fel hirdetést minden évben, nincs fizika tanár, nem jelentkezik rá senki, így a hölgy jókat mosolyogva a történteken, továbbra is terrorizálhatja a gyerekeket, nem leadva az órákat, de számon kérve a tananyagot, lerontva ezzel a gyerekek átlagát, elvéve kedvüket a fizikától, és annak tanulásától. 

  A témazárónál kiderül, olyan kérdésekkel van tele a dolgozat, amelyet nem is vettek. Mind számítás, vagyis még szerencséje sem lehet a fiataloknak. Amikor erre fel lesz hívva a kedves oktató (mert nem gondolnám, hogy méltó a tanár megszólításra) figyelme, akkor elmagyarázza az ifjúságnak a dolgokat, és irat velük még egy dolgozatot. Persze bőszen megígéri, hogy az előző érdemjegyeket törli majd az e-naplóból. Aztán megszületnek az új eredmények, azért sokkal jobbak,mint az előző kör volt, és lám, mégis maradnak a rossz osztályzatok. Magyarázat nagyon egyszerű: könnyített feladatlap volt a régi,ezért nem törli a jegyeket. De kérdezem én, amikor megígérte a gyerekeknek, hogy kijavíthatják a jegyeket, akkor nem tudta?

Nekem ebből az jön le, hogy folyamatosan hazudott a gyerekeknek, átverte őket... vagyis a hetedikes gyerekeknek sikerült egy jó leckét adnia abból, hogy, mit is jelent a bizalom, az igazmondás. A legtöbbnek ez a két jegye volt. Ebből aztán lehetett félévit osztályzatot adni!

Egy másik példa.   

Sokan betegeskednek mostanában, sok hiányzó óra ennek következménye. Persze olyan nincs, hogy nincs számonkérés. Amikor az előző órán nem részt vevők csak pislognak, mint pocok a lisztben, a válasz baromi egyszerű. Ezt nem fogadja el ennyi idős gyerekektől, hogy ne készüljenek, akkor sem, ha nem tudták, miből kell, mert az osztálytársak többsége nem szólt, amikor felvetődött az a kérdés, mi a házi, és mit kell tanulni! Ebből automatikusan következik az egyes. Ebben iskolánkban is  lehetőség van más tanároknál, és eddig ennél a tanárnál is lehetőség volt,  a hiányzóknak felkészülni a számonkérésre. Vagyis a gyerekek nem tudhatták, hogy azért lesznek büntetve, mert betegek voltak. De honnan is tudnák, ha eddig nem ez volt a gyakorlat? Honnan? 

Bizonyos tanítók folyamatosan megpróbálják a felelősséget letenni a vállukról. A gyerekeket futószalagon küldik a nevelési tanácsadóba, mert így kevesebb lesz a dolguk. Olyan, mintha első- második osztályosoknak szándékosan úgy adnák le a tananyagot, hogy ne kösse le őket. Aztán irány a nevelési tanácsadó, egy olyan papírral, amiben többnyire hazugságok vannak. A gyerek összetörte a székeket és az asztalokat. Például. Anyuka megkérdezte, ha ez így volt, akkor erről ő miért is nem tud. A tanító néni csak megrántja a vállát, mert ilyen nem is volt, de kevés dologgal nem küldheti el a nevelési tanácsadóba a gyerekeket, ezért kellett, hogy ilyet is írjon. 

A szülők többsége pedig némán tűr, rohan a nevelési tanácsadóba, onnan pedig kap egy papírt, hogy a gyerekkel minden rendben, vagy menniük kell további vizsgálatokra. A legtöbb szülő még csak fel sem keresi az igazgatót a panaszaival. Mert, miért is tenné? Mert akkor a gyereken fognak bosszút állni a tanítók, vagy a tanárok. Így gondolják. Vagyis nem elég a gyerekeknek az iskolában ért igazságtalanságokat feldolgozni, még azt is el kell fogadniuk, hogy szüleik nem állnak ki értük. 

ÉN nem értem, komolyan... a szülőket.... miért jobb menekülni, némán tűrni, és ilyen példát mutatni a gyerekeiknek, mint kiállni értük, és önmagukért? Tényleg nem értem. 

ÉS ezer egy dolog, ami ma Magyarországon megtörténik a gyerekekkel, mert bizonyos emberek elmennek tanárnak, holott a kertészetben kellene gyökereket kapálniuk, hogy aztán kiélhessék minden élet keserűségüket. A szülők pedig csak tűrnek. 

Igen... túlterheltség, meg pénz hiány, de annyi jó tanár,  pedagógus van ebben az országban, többek között a gyermekem iskolájában is, akiket ugyanúgy sújtanak ezen dolgok, ők mégis szívvel lélekkel dolgoznak, és elkövetnek mindent, hogy a gyermekeknek esélyt adjanak egy jobb életre. 

EGÉSZSÉGÜGY

Csak pár történet. Időpont kérés egy gyerekkórházba, ahol a telefont felvevő hölgy, miközben beleüvölt a telefonba, hogy miért keresik őt rendelési időben (mert rendelési időn kívül nem lehet időpontot kérni) őrjöngve közli, hogy van egy másik gyerekkórház is, mégis csak ők dolgoznak, mert az a kórház nem ad időpontot. Aztán sikerül neki június végére időpontot adni. Neurológiáról beszélünk, ahol ki kellene deríteni, hogy a kisfiú epilepsziás vagy sem.

Tudom... túlterheltek. De a telefont attól még felvehetné emberi hangnemben, és elmondhatná ezt normálisan is, őrjöngés nélkül.

Amikor hasi ultrahangot kellett volna csináltassak, kiderült, hogy a kerületben nincs orvos, aki ezt elvégezhetné, ezért időpontot kellett kérjek. Felmentem az osztályra időpontért. Annyit mondott a nővér, hogy menjek vissza holnap időpontért. Csak néztem rá, ha ma itt vagyok, akkor miért is ne lehetne ma? ÉS akkor elmondta nekem, hogy csak a kórházban tudnak ultrahangot készíteni, és csak másnap adja le a kórház a szabad időpontokat, ezért nem tud ma. Ilyen egyszerű. Elmondta, én megértettem, és sok kitartást kívántam neki, mert tudom, nem lehet egyszerű így dolgozni. De ez a hölgy ugyanúgy fáradt, alulfizetett, mégis emberi hangon szólt, kedves volt.

Hat éves gyerekkel, akinek sokat romlott a hallása, ült az anyuka egy kórház fül-orr- gégészetén. Ez az orvos, csak egy héten egyszer rendel ebben a kórházban, mert egyébként magánrendelője van. Több óra várakozás után az orvos elsétált a rendelésről.... nem műtűre ment... egyszerűen elment, a betegeket hazaküldték, illetve felhívták a szíves figyelmüket arra, hogy a magánrendelésen várják őket sok szeretettel, alkalmanként tízezerért. ÉS a kedves betegek szó nélkül elmentek, kicsit háborogtak, úgy egymás között, aztán hazamentek.  Itt is megkérdezném, hogy vajon ez az orvos mennyi pénzt kap a kórháztól, hogy hetente egyszer ott rendel, vagy az igazgató tudja-e, hogy ugyan bemegy rendelni, de nem látja el a betegeket, de a magánrendelésen szívesen várja őket? Ez sem pénz kérdése, ez is hozzáállás kérdése. 

És megannyi olyan példa, amikor az egészségügy cserben hagyja az embereket. És a lelkiismeretes orvosok, és ápolók mind mind egy kaptafa alá vannak véve az ilyen dolgozókkal. 

Igen... az egészségügyben sincs pénz... de az, hogy valaki hogyan veszi fel a telefont, vagy miként beszél a betegekkel, az nem pénz kérdése. Az egészségügy mindig alulfinanszírozott volt. Ezért erre nem lehet ráfogni. Mindenki fáradt és nyűgös. 

Úgy gondolom embernek maradni, és emberként bánni másokkal az nem fizetés, vagy finanszírozás kérdése. 

A legtöbb ember pedig némán tűri, hogy megalázzák, hogy hazaküldjék... így persze, hogy nem fog történni semmi. Mert miért is történne. A legtöbb esetnek nincs nyoma, nincs sajtóvisszhangja, aminek van, az is pár napig hír, aztán szépen eltűnik a süllyesztőben. 

Nekünk embereknek kellene kiállni magunkért, hogy történjen végre valami! ÉS mint mondottam volt, ez nem pénz kérdése. Hála az Univerzumnak engem eddig elkerültek az egészségügyi problémák, de volt, hogy bekerültem a rendszerbe, és én bizony kinyitottam a számat. Másnap mégis nagyszerű orvosokhoz kerültem, nagyon kedves nővérekhez. Mert tudták, jogosan háborogtam... de ők is tehetetlenek. 

Legyen az ember tanár, tanító, orvos, nővér, fuvarszervező, igazgató... legyen fáradt, alulfizetett, elkeseredett.... de maradjon ember, és tegye azt, amiért az adott pályát választotta. De ne gyerekeken, betegeken, dolgozókon élje ki a bosszúját, amiért a saját élete nem olyan, vagy nem úgy alakult, ahogyan ő szerette volna! Ha nem leli már örömét abban a hivatásban, amelyet végez... váltson! Mert ezzel nem csak saját magát járatja le, hanem egy teljes ágazatot is!

Nekünk embereknek, meg ideje lenne végre megtanulnunk, hogyan kell kiállnunk magunkért, és a gyerekeinkért! Milyen példát mutatunk mi, ha fülünket, farkunkat behúzva eltűrünk mindent, csak otthon vacsora vagy ebéd közben említjük meg, hogy szemét tanár, de amikor oda kerülünk a szeme elé, akkor csak mosolygunk!

És sajnos ezt látják a gyerekeink! Ezt látják tőlünk, a nagy és okos felnőttektől, akik tőlük annyi mindent követelnek. 

Tele van az ország csodálatos pedagógusokkal, nagyszerű orvosokkal, és olyan nővérekkel, akiknek ez valóban a hivatásuk.... én nagyon sokat ismerhetek, tehát tudom, hogy vannak, mégis annyi a rossz példa, az elkeseredés, hogy nem lehet szó nélkül elmenni a történetek mellett.