Fáradtnak tűnsz! - ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Már rég nem beszéltünk. Túl rég. Már nem is beszéltünk. Csak voltunk egymásnak, és ez mégis többet jelentett mindkettőnknek bárminél. Tudtuk, hogy van a másik. És ennyi elég volt. 

A megismerkedésünk épp olyan érdekes volt, mint a barátságunk. Az égiek játéka. Véletlenek összeesküvése. Két világ találkozása volt ez. Csak álltunk az életünkben, és nem tudtuk, mit is kellene kezdenünk a helyzettel. Az addig biztonságosnak hitt világunk hirtelen szertefoszlott, és kaptunk helyette valami mást. Bizalom játékot. Éveken át tartó húzd meg erezd meg játékot, amellyel sem én, sem ő nem tudott mit kezdeni. 

Aztán észrevétlenül átformáltuk a másikat. Teltek  a hetek, a hónapok, és mi változtunk. 

Mennem kell. - mondta. Állt a sötétben, a csillagos ég alatt, és csak ennyit mondott. Nem szóltam, nem mondtam neki, hogy maradjon. Némán néztem őt. Kiabálni akartam, hogy ne menj, maradj még! De nem jött ki hang a torkomon. 

Szerettem volna tudni, mit vár tőlem. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy nem mehet el? Mondjam neki, hogy maradnia kell?  De nem láttam a gondolataiba. Csak néztem mélyen a szemébe, és reméltem, tudja, hogy én mit szeretnék. 

De vajon számít-e neki? Vajon valaha számítottam-e neki? 

Istenem. Hányszor, de hányszor szerettem volna neki elmondani, hogy mennyire szeretem, mennyire akarom őt. De csak ültem mellette némán. Nevettünk... sokat nevettünk. Mindig csak nevettünk. Elvicceltük az életünket, a gondjainkat, és az érzéseinket. 

Küzdöttünk ellene. Én akartam őt, ő akart engem, és mégis csak ültünk egymás mellett, és beszélgettünk. Életről, lélekről, szerelemről. De soha nem a bennünk rejlő igaz érzésekről. 

Ellöktük magunktól a csodát. Talán mert nem értünk még meg rá, talán mert féltünk. Túl sokat csalódtunk. Túl sokat. 

Ő mindig is racionális, földhöz ragadt ember volt. Én pedig a hebrencs, egyszer élünk életérzést tettem magamévá.

Volt egy hosszú beszélgetésünk. Éjszakába nyúló, végtelen hosszú beszélgetés. ÉS eldöntöttük. Nem fogjuk szeretni egymást. Vagyis ő eldöntötte, hogy nem fog szeretni. És én elfogadtam a döntését. Nem akartam őt elveszíteni. És maradt a remény. A remény, hogy talán majd egyszer arra ébred, félredobja végre a félelmeit, az aggódását, és belevág a kalandba.

De nem tette. Sosem tette. És én csak reméltem. Bíztam, hittem. Hiába jöttek, mentek a nők körülötte. Mindig reméltem, hogy egyszer majd arra ébred én kellek neki.

Nézem őt. Elfáradt. Mint ahogyan én is. Meddig lehet remélni, hinni? Meddig lehet bízni valamiben, és mikor kezdődik az önámítás? Mikor mondja azt a szív, hogy már nem dobog többé azért, aki annyi reményt adott, és annyiszor megölte azt.

Nézem őt. Kezébe adom a kávét. Mosolyog. Erőltetett mosoly. Észrevétlenül hozzáér a kezemhez. Beleborzongok az érintésébe.

Mennem kell. - mondja. Tudom! - felelek neki.

Nézem őt. Többet tudok róla, mint bárki, és többet tud rólam bárkinél. Ismerjük egymást. Vagy talán mégsem?

Szeretném tőle megkérdezni, hogy érezte-e valaha irántam azt, amit én iránta? Szerettem volna tőle megkérdezni, szeretett valaha engem? Akart engem valaha? Vagy csak én ámítottam magam oly hosszú időn keresztül?  

De, ha nem érzett semmit, miért adott apró jeleket, miért adott reményt? Talán maga sem tudta mit cselekszik. ÉS vajon én, miért vágytam ezekre az apró jelekre, a szemei csillogására, az éjszakai üzeneteire? 

Talán nem is ő adott reményt, csak én hittem azt? Mert annyira akartam hinni? 

"Akaszd le a képet a falról!" - mondta nekem egyszer valaki. "Legyen helye az újnak!" - Vajon valaha le tudom akasztani azt a képet? Vajon eljön az az idő, amikor el tudom őt engedni, és vele együtt a reményt, az álmodozást? Vajon egyszer képes leszek elfogadni a döntését, az akaratát?

Talán nem kellene annyira hinnem az igaz szerelemben. Talán nekem is bele kellene törődnöm egy középszerű kapcsolatba, mint sem várni valamire, ami talán soha nem is fog megérkezni.

Egyáltalán létezik igaz szerelem?

A legszebb dallam is véget ér... Ennyi. Néha el kell engedni az álmokat, hogy helyet adjunk az újnak. Néha el kell búcsúzni, hogy valami véget érjen, hogy aztán kezdődjön egy új, egy szebb, egy másabb.

Nézem, ahogy távolodik. Nézem, és csak állok... némán... csendben... szótlanul... Még visszanéz.... még integet.

Rohannék utána, hogy a rohadt életbe, legalább megpróbálhatnánk, és végre eldobhatnánk a hülye racionális érveidet, és belevághatnánk egy nagy kalandba. Nem hiszem el, hogy tudsz ennyire makacs lenni, hogy tudsz ennyire gátat szabni az érzéseidnek, és hogy tudsz ennyire veszettül arra gondolni, hogy mi van, ha nem fog működni? Miért nem tudsz arra gondolni, hogy mi van akkor, ha működne? Miért nem adsz legalább egy esélyt ennek az egésznek? Miért nem adsz lehetőséget magadnak, s nekem, nekünk?

De csak állok a teraszon... a csillagok fényében. És arra gondolok, a legszebb dallam is véget ér.