2017. ápr 05.

Volt, hogy azt éreztem, belehalok... Élet egyedülálló anyaként

írta: Kata Vank
Volt, hogy azt éreztem, belehalok... Élet egyedülálló anyaként

 

Egy ideig álmodozó kislány voltam. De nem akartam én világot megváltani, híres színész, vagy énekes lenni. Én "csak" édesanya és feleség szerepről álmodtam. Három gyermekkel, egy emeletes családi házzal, és egy szerető férjjel, aki gondoskodik rólunk. Én "csak" ezt szerettem volna.

Aztán ahogyan teltek az évek, elfelejtettem álmodni, és elfelejtettem élni. Nagyon fiatalon megismerkedtem a férjemmel. Azt hittem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért az az ember engem választott társául. Csak évekkel később döbbentem rá, hogy bár engem akart, de nem szeretetből, hanem, mert felismerte minden gyengeségemet. 

A nagy szerelemben gyermeket szerettünk volna. És akkor kezdetét vette a hosszú hosszú évekig tartó küzdelem egy babáért. Mindent megtettünk, hogy megfoganjon a baba, de csak nem akart jönni. Kivizsgálások, orvoshoz járás, és a remény maradt. A remény arra, hogy talán a következő hónapban sikerül. De sosem sikerült.

Hányszor álltam sírva a létezésemben, hogy én még erre is képtelen vagyok, hogy gyermekem lehessen. Rengeteg műtét, kezelés. Mindent bevállaltam, hogy anya lehessek. Nem érdekelt a fájdalom, nem érdekelt semmi. Babát szeretem volna. 

Az utolsó műtétnél balul sült el valami. Három napig megmozdulni képtelen voltam, és olyan fájdalmaim voltak, hogy azt hittem, meghalok. Akkor feladtuk. Azt mondtuk Istennek, ha nem áldasz meg minket egy gyermekkel, akkor elfogadjuk ezt a döntést. 

Novemberi hónap volt. Beletörődtem. Beletörődtem, hogy soha nem tarthatom a karjaimban a gyermekem. 

December 16.-a volt. Akkor vált világossá számunkra, hogy minden küzdelemmel eltöltött év, végre meghozta gyümölcsét, és szülők leszünk! Édesanya leszek! Életem legnagyobb ajándéka volt ez Istentől, sorstól, Univerzumtól. 

Egy gyönyörű szeptemberi napon megszületett az én kislányom. Csodaszép volt, nagy hajjal, és gyönyörű szemekkel. Engem senki nem készített fel, milyen nehéz egy újszülöttel. ÉS senki nem készített fel a szülés utáni hormonváltozásokra sem. Ott álltam egy csodában, és csak sírni tudtam volna... a fáradtságtól, a tehetetlenségtől, a folyamatos sírástól. Az első pár hónapban a karjaimban vittem magammal, mert addig is csend volt. Ő volt az én kis majmom. Megtanultam úgy létezni, hogy ott volt Ő a kezeimben. 

Aztán óvodás lett, és kezdődtek a problémák. Más volt, mint a többiek. Nehezen járt, nehezen beszélt. Annyi, de annyi módszert, terápiát kipróbáltunk, hogy fejlesszük őt. Logopédus, gyógytornász, lovas torna, minden játszott. Azt akartam, hogy ne különböztessék meg! Azt akartam,fogadják el őt olyannak, amilyen, és ne ássák el csupán azért, mert bizonyos dolgokban nem fejlődik a korosztályának megfelelően. Lehet, hogy sok mindenben más, mint a kortársai, de attól még szép, értelmes. De az oktatási rendszerből kilógott. 

Ezért olyan iskolát választottam neki, ahol ezt kezelni tudták, ahol ez nem számított. Addigra a házasságom teljesen tönkrement. Benne éltem egy agresszív kapcsolatban, és az ebben eltöltött több, mint tíz év hatására, nem tudtam, hogyan szabadulhatnék. Nem volt munkám, nem volt önbizalmam. Nem volt semmim, csak egy halott lelkem. 

Aztán egy napon megfogtam a gyermekem, és a kiskutyám, és eljöttem a régi életemből, hátrahagyva mindent. Semmim nem maradt... semmim nem volt. 

Ott álltam a kislányommal, és az is komoly gondot jelentett, mit fogok neki enni adni? Hol fogunk lakni? Miből fogunk megélni? Volt, hogy visszamentem volna a régi életembe, mert féltettem a kislányomat. De nem engedtem a gyengeségemnek. Nem engedhettem a gyengeségemnek. 

Voltak időszakaink, amikor szinte alig volt pénzünk. De ott voltunk egymásnak mi ketten... és a kiskutyánk. Mindent megtettem, hogy ő ne érezze, mennyire nehéz is most az életünk. Mindent megtettem, hogy egy szebb életet lásson, mint amiben voltunk. 

Ő nem látta az átsírt éjszakákat, ő nem látta a kétségbeesésem, a reménytelenségem. 

Emlékszem egyszer a Belvárosban jártunk, ahol szeretett volna enni a McDonaldsban sült krumplit. Pont annyi pénzem volt. "Anya, ha majd lesz pénzünk, venni fogsz nekem csokis fánkot is?"  És én ott álltam és próbáltam erős maradni, próbáltam elrejteni a könnyeimet. "Persze kicsim. Majd egyszer, nem is olyan soká."

És azon az éjszakán elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább! Magamnak kell kezembe vennem a sorsom, mert nem várhatok valakire, aki majd megment. Magamnak kell megmenteni magam, és a gyermekem! Beütöttem a google-ba kereső szavakat, amelyekben dolgozni szerettem volna, felhívtam az első céget, amit kidobott a kereső. Azóta is ott dolgozom.

Szépen lassan összeszedtem magam. Találtunk egy szuper házat, ami közben az otthonunkká vált, iskolát váltottunk, és elindultunk egy csodálatos élet útján, mi ketten, egymás mellett, egymás kezét fogva.

Talán szerencsés vagyok, mert mielőtt végleg feladtam volna, Isten, sors, Univerzum mindig küldte a segítséget, a segítőket.

És végre van már csokis fánk is.  

Sosem akartam, hogy az én meg nem valósított álmaimat beteljesítse. Engedem, hogy járja a saját útját, és tudja, ott vagyok mellette, támogatom, szeretem. 

Mindig meghallgatom, ha szeretne mondani valamit. Megpróbálok vele a lehető legtöbb időt tölteni. Ha kell abba hagyom, amit épp csinálok, de ráfigyelek. Mert tudnia kell, hogy itt vagyok neki, és mindig számíthat rám. Tőlem sosem hallja, hogy most ne... vagy később. 

Sokan kérdezik, hogy hogyan próbálom pótolni az apját? Sehogy. Nekem nem feladatom ez, és nem is tudnám. Én anya vagyok, ő pedig édesapa nélkül nő fel. De ettől még nem rosszabb a helyzete olyan gyerekekénél, akik nem csonka családban élnek. 

Én egyébként sem szeretem ezt a szót. Mi nem csonka család vagyunk, hanem mi CSALÁD vagyunk. Csak a mi családunk édesanyából, gyermekből és sok sok állatkából áll, akiket az évek alatt megmentettünk. 

Sosem magyarázok neki. A tetteimmel bizonyítom, mi az, amiről beszélek. ÉS úgy nőtt fel, hogy azt látta, nincs az a nehéz élethelyzet, amiből ne lehetne felállni. Azt látja, hogy anya érte, és az elveiért, ha kell lebontja még a parlamentet is.

És azt látja, ha valahonnan menni kell, akkor menni kell. Nem lehet benne ragadni egy élethelyzetben, amiben már nem érezzük jól magunkat. Menni kell előre, megváltoztatva az életünk. 

Azt látja, hogy az ember csodákra képes, ha van hite, meggyőződése. Mert az erő jönni fog. Mindig megérkezik valahonnan. Amikor már azt hisszük végleg letérdeltünk, feladtuk, és megadjuk magunkat a sorsnak, akkor jönnek a csodák. Mert már nincs erőnk harcolni valami ellen, hanem engedünk az életnek. 

Azt látja, hogy csak magunkra számíthatunk! Azt látja, hogy nem ülhetünk összetett karral várva egy megmentő, várva a csodára! Azt látja, a csodák jönnek, de ezért tenni is kell! 

Voltak nehéz pillanataink, nagy összeveszéseink, de mára elcsitultak. Sosem szégyelltem tőle bocsánatot kérni, ha úgy éreztem hibáztam. Bocsáss meg ajándékot vettem neki. Mert fontosnak tartottam, hogy lássa, bár az édesanyja vagyok, néha tévedek, néha eltúlzom a dolgokat, de ezt képes vagyok belátni. 

Tisztelet van kettőnk között. Ő tisztel engem, és tisztelem őt.

Sétálunk egy közös úton kéz a kézben, támogatva, szeretve egymást. 

Igen... nehéz egyedül. Nagyon nehéz. Egy fizetésből megoldani mindent. Olyan dolgokat is megcsinálni otthon, ami férfi munka lenne. De nem lehetetlen! Mert bármire képesek vagyunk! Bármire! 

Tele van a világ egyedülálló édesanyákkal, és édesapákkal, akik emberfeletti küzdelmet folytatnak a mindennapokért. 

Én mindig azt mondom. Nem csinálok  semmi különöset, csak élem az életem, megyek az utamon egy csodálatos gyermekkel, akinek foghatom a kezét, és aki fogja az enyémet. Leküzdöttünk együtt mindent. Nincs papírja a tanulási nehézségekről sem. Mert nem akartam, hogy ő ezzel megbélyegeződjön, és nem akartam azt sem, hogy ezen papír mögé bújva, kibújjon a feladatok elől. 

Hogy jól csinálom-e? Majd az évek eldöntik. Ha felnőttként néha betekint hozzám, és elhozza az unokáim, akkor majd elmondhatom, valamit jól csináltam.

Megpróbálom őt kísérni felnőtté válása útján, hogy egy olyan élete lehessen, amelyről mindig is álmodott, vagy még annál is szebb!  

 

 

Szólj hozzá

élet család egyedülálló édesanya csonka család