Csak néztem őt. Ő gyászolta a kislányát, én a kisfiamat. Forrt bennünk a tehetetlen düh, és forrtak az indulatok. Magunkat okoltuk, Istent, az orvosokat.... mindenkit. ÉS mérhetetlen üresség volt bennünk. Elvesztünk. Elvesztünk a saját életünkben. Pár nappal ezelőtt még arról álmodtunk, milyen lesz majd gyermekünket a kezünkben tartani. És most? Most itt ülünk a kórházban egy padon, és csak üvölteni tudnánk a fájdalomtól. Vége lett. Egy pillanat alatt. Én elvesztettem a kisfiam, ő elvesztette a kislányát. Sorstársak voltunk, egy kegyetlen sorsban osztoztunk. Bár tudtuk, min mehet keresztül a másik, mégis némán szótlanul ültünk egymás mellett, magunkba temetve a fájdalmat, a kérdéseinket, elnyelve a könnyeinket. 

Én a szerencsésebb voltam, ha lehet ilyen helyzetben ezt a szót használni. Nekem már volt egy egészséges, gyönyörű kislányom. Már hat éves! Már hat éves! ÉS nekem el kellett neki magyaráznom, miért nincs velünk a kis testvére. Nekem kellett elmondanom. Mint ahogyan azt is, miért nincs már kiságy, hová lettek a játékok, és hová lettek az álmok. Elvesztek. De nem adhattam fel. Ott volt a gyönyörű kislányom. 

Évek teltek el. A házasságom nem tudta elviselni, és feldolgozni a kisfiúnkkal történt tragédiát. Elváltunk. Akarva akaratlanul ahányszor a másikra tekintettünk, mindig őt vádoltuk a történtekért. Mindennap feltettük a kérdést, mit tehettünk volna másként, hogy ne ez történjen. 

A kislányommal új iskolát kerestünk. A régi már nem volt nekünk megfelelő. Nem éreztük ott jól magunkat. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a kapun kilépve megpillantottam őt. Azt a férfit, akivel pár évvel ezelőtt ott ültünk a kórház padján, és gyászoltuk az álmainkat. Ő is rám ismert. Pár percig csak néztük egymást, és nem tudtunk, mit mondani. 

Aztán úgy alakult, barátok lettünk. Számíthattunk egymásra, számíthattunk a másikra. Az ő házasságának is vége szakadt. Azóta éli az életét, és keresi a társát ebben a világban. Mindent megkapott az élettől, amire ember csak vágyhat... mindent. Édesanyja és édesapja is orvos volt, ő pedig befektetések kezelésével foglalkozott, rendkívüli sikerrel. 

Valami mégis hiányzott neki. A család... Nem volt egy nő az életében, akit szerethetett volna, nem volt gyermeke. 

Közel engedtük magunkhoz a másikat, mégis volt közöttünk egy fal. "Csak" barátok voltunk, de abból a legigazabbak. Talán a múltunkban túl sok volt a fájdalom, a feldolgozatlan ügy. De ott voltunk egymásnak a barátság kötelékében.

Éjjel volt. Csengett a telefonom. Ő volt. Ő volt az egyetlen, aki megengedte magának, hogy késő éjjel hívjon. 

"Szülsz nekem gyereket?" - kérdezte. Megveszek mindent, fizetek bármit, csak szülj nekem egy gyermeket. Először azt hittem viccel. Nevetni kezdtem. Hogy jön ez ide? Mégis mennyiért akarja, hogy eladjak neki egy életet? Hogyan gondolta? Összehozzuk a gyermeket, én megszülöm, ő elviszi tőlem, soha többé nem láthatom? Semmit nem értettem. 

Ő sem gondolta át. De gyermeket szeretett volna. Lassan 45 évesen ott áll egyedül a világban, és ezen az éjjelen úgy érezte esélye sincs, hogy megtalálja a társát, aki képes őt megajándékozni egy gyermekkel. Üzletet ajánlott. Szüljek neki egy gyermeket. Még élénken ott élnek szavai az emlékeimben. "Te okos vagy, szép vagy, intelligens! Igazán szuper gyermekünk születhetne!" A részletekre nem tértünk ki. 

Két hónappal később felhívtam őt. Hogyan is gondolta, hogy megszüljem a gyermeket, a gyermekét? Nevetett. Nem tudta. De senkije nincs, és ő szeretne egy utódot. Szeretne unokákat, hogy élete végén, ne teljesen egyedül a magánnyal ossza meg létezését. 

"Tényleg ennyire elkeseredettek lennénk?" - kérdeztem tőle. Tényleg ennyire feladtuk az igaz szerelembe vetett hitünket? Már üzleti alapon vállalunk gyermeket? Jó képű volt, sármos intelligens.... nekem ő volt a férfi megtestesítője, és most ezzel a férfival készültem üzletet kötni. Nem volt semmim. Egy albérletben neveltem a gyermekem, és hónapról hónapra küzdelem volt életem minden pillanata. 

"Vedd meg nekem a házat ahol élünk a lányommal. ÉS gondoskodj rólunk. És én megszülöm neked azt a gyermeket." - mondtam neki. 

Mély csend lett a vonal túlsó végén. 

Emlékszem a beszélgetést követő első találkozóra. Zavarban voltam. Már megbántam az egészet. Bűnösnek éreztem magam, aki elárulta mindazt, amit eddig képviselt. Nem akartam, hogy csak azért érjen hozzám, mert gyermeket akar. Ellöktem magamtól, és elmentem. "Ne haragudj! Nekem ez mégsem megy." - kiabáltam vissza. 

Hónapok teltek el. Küldtem neki egy üzenetet. "SZERETLEK!" - ennyi állt benne. Végre már magamnak is be mertem vallani, hogy bár  kétségbeesetten ragaszkodtam a "közöttünk csak barátság van" szöveghez, mégis beleszerettem. Tisztán, őszintén. Egy olyan férfire vágytam, amilyen ő. És végre felnyílt a szemem. Nem tudtam, nem késő-e. Nem tudtam, jól cselekedtem-e. Csak őt akartam. Szinte fájt a hiánya. 

Nem felelt. De azon az éjszakán meglátogatott. Ugyanazt érezte, amit én, de amikor ellöktem magamtól, ő ezt tiszteletben tartotta. Elengedett, amikor el kellett engednie, és jött, amikor úgy érezte jönnie kell. Hosszú hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe, és nem akartuk elhinni, hogy ez velünk történik. Néztük a másikat, és hálásak voltunk a pillanatért.

A sors fintora, hogy nem szülhettem neki gyermeket. Éveken át megtettünk mindent azért, hogy végre a kezeinkben tarthassunk egy új életet. De nem adatott ez meg nekünk.De a szerelmünk ezt is kibírta. Ő elfogadta ezt a sorstól, és én is megbocsátottam magamnak, amiért ezt nem adhattam meg neki. 

Most itt vagyunk, élünk egy gyönyörű életben, nevelve a gyönyörű lányomat, aki időközben kész felnőtté vált. Már nem sírunk azért, ami nem adatott meg nekünk, hanem végtelen hálát érzünk mindazért, amit kaptunk az élettől. Hiszen, bár nem lehetett közös gyermekünk, de részünk lehet egy őszinte tiszta szeretetben. Itt vagyunk egymásnak, amíg élünk.