Érzelmi ámokfutás. Így nevezem az életem. Így élem az életem.

Egyedül élek, immáron öt éve.Saját döntés volt. A legigazabb döntés, amelyet valaha is hoztam. Kiléptem egy minden téren elnyomó házasságból, négy évig menekültem, hogy szabad lehessek, és most már az vagyok. Szabad.

Mindig is hittem az igaz szerelemben. Mindig is hittem, hogy nekem egyszer részem lehet olyan kapcsolatban, amely a kölcsönös tiszteleten, szereteten alapul. Amikor nem uralni, és elnyomni akarjuk a másikat, hanem kísérni  az útján. Mindig hittem. Pedig még sosem volt benne részem. Csak elképzeltem, milyen lenne. 

Öt éve próbálom feldolgozni a négy fal között bezárva töltött éveket. Öt éve próbálom feldolgozni a menekülést. Öt éve próbálom elhinni, hogy az emberek jók.

Nem keseredtem bele az életem adta kihívásokba. Ez van, ez a múltam, ezen már nem tudok változtatni. Vagyis ideje a jelenben élnem, és a jelenemre, valamint a jövőmre gondolnom. 

Nehezen engedek be embereket az életembe. Nehezemre esik bízni valakiben, akiről azt sem tudom kiféle, miféle. 

De talán annyira akarom hinni, hogy létezik az igaz szerelem, hogy van, amikor mégis megteszem. Aztán rádöbbenek, valamit megint elrontottam. Valami megint félresiklott. 

Talán túl sokat képzelek emberekbe... talán túl sokszor hiszem azt a múltam, és a történtek ellenére, hogy az emberek jók. Aztán ráébredek, hogy a világ tele van jó emberekkel... de ebbe nem tartozik bele az, akinek esélyt adtam.

Talán nem is ő tehet róla. Talán csak én ruházom fel olyan képességekkel, és tulajdonságokkal, amellyel igazán soha nem is rendelkezett. Aztán lehull az álarc, amelyet igazán nem is ő viselt, hanem én adtam rá, és ott marad egy olyan valóság, ami nekem nem kell. 

Mert én nem tudok így élni. A legutolsó érzelmi ámokfutásnak nevezett történetemnél döbbentem rá, hogy én nem tudok úgy élni, ahogyan a társadalom, és az emberek többsége elvárná. Öt éve egyedül egyengetem az utam, harcoltam meg a vágyaimért, a gyermekemért, az állataimért. Öt éve nem fekszik senki mellettem az ágyamban. És én nem tudok normális párkapcsolatot elviselni. Vagy talán még nem lépett be az életembe egy olyan férfi, aki képes lenne engem normális párkapcsolatra "rávenni." 

Emlékszem, én főztem a konyhába, ő vágta a füvet kinn. Belebetegedtem. Ugye, nem így fogunk élni? Semmi kommunikáció, Te füvet nyírsz, én főzök, Te sörözöl, amitől én hányok. Én nem tudok így élni. Nekem kell a szenvedély, nekem kell valami... valami plusz.... valami más.

Én nem tudom elviselni a viberes rózsákat, a szeretlek üzeneteket. Nekem már nem a szavak kellenek, nekem tettek kellenek. 15 évig éltem a szavak bűvkörében, ahol minden nap minden percében azt hallhattam: szeretlek!

Szeretlek és ezért nem engedlek ki a négy fal mögül, mert meg akarlak óvni. Szeretlek, és ezért várom el, hogy nekem mindenben megfelelj. Szeretlek és ezért kell, hogy Te azt tedd, amit én mondok neked. Szeretlek, és ezért elzárlak a külvilágtól, a barátaidtól, a családodtól, mert ők rosszat akarnak nekünk, és, ha engedném, hogy tartsd velük a kapcsolatot, akkor szétválasztanának. 

"Szeretlek" Nálunk ez azt jelentette, szeretlek, de csak azt teheted, és akkor, amikor mondom. Szeretlek, ezért nem mehetsz sehová az engedélyem nélkül. Szeretlek ezért óránként hívlak a vonalas telefonon, hogy tudjam, otthon vagy-e. Nálunk ezt jelentette, hogy "SZERETLEK". Szavakat, üres szavakat, amelyek mögött az elnyomás, az uralkodás vágya állt.Szeretlek, de olyannak kell lenned, amilyennek én akarom, hogy legyél.

Talán sérültem. Talán nagyon megsérültem, és talán nehéz elhinnem, hogy létezik igaz szerelem. De nekem nem kell csak azért valaki, hogy elmondhassam párkapcsolatban élek, miközben minden zsigerem azt érzi mennem kell, menekülnöm kell. Nekem a varázs kell, a szenvedély!

Talán nem is párkapcsolatra vágyok, csak sex kapcsolatra? Mert ott nincsenek hétköznapok, nincsenek sms-ek, és nincsenek óránkénti telefonálgatások. És ott nincs kisajátítás. Velem vagy, mellettem vagy, megadok neked mindent, amire vágysz, te megadsz nekem mindent, amire vágyok... és aztán Te is én is visszasétálunk a saját életünkbe. 

Nincsenek hétköznapok, nincsenek hamis ígéretek, és hamis álmok. 

Nem akarom, hogy megismerkedjenek a gyermekemmel, nem akarom, hogy belépjenek az otthonomba. Ez az én házam, az én váram. Nekem nem volt otthonom. Nekem csak házaim, lakásaim voltak, amelyben ideig óráig élhettem. Nekem ez a ház az első igazi otthonom. És, amikor valaki idegen besétál, én azt érzem, meggyalázott valamit. Valamit, amiért én dolgoztam, amit én teremtettem. 

És nem akarom, hogy megismerkedjenek a gyermekemmel. Már elkövettem ezt a hibát máskor. És mindig az az érzésem, azért ragaszkodnak ahhoz, hogy megismerjék a gyermekem, hogy hozzá közelebb kerülvén elkerülhetik azt, hogy én kidobjam őket. Eddig ez volt a tapasztalatom. De én a gyermekemre hivatkozva sosem hazudnék önmagamnak. Már nem akarom, hogy közel kerüljenek a gyermekemhez, mert akiket közel engedtem, azokat nem lett volna szabad. 

Igen... talán sérültem... talán nagyon sok sebet még nem sikerült begyógyítanom. De igyekszem. De egyelőre legalábbis képtelen vagyok elviselni, ha valaki besétál az aurámba, és bár szavakkal azt mondja, mellette nem kell háziasszonynak lennem, és nem kell álarcot felvegyek, tetteivel mégis ezt erősíti. 

Talán félek. Talán a nagy szabadságvágyam félelemből ered. 

Valaki azt mondta nekem, annyira jól szervezem az életem, hogy nekem ez a magány tudatos döntésem. Nekem  párkapcsolatra a lélek szintjén lenne szükségem. Legyen valaki, akivel megbeszélhetem, ha elbizonytalanodom, ha kétségek gyötörnek, legyen valaki, akiben megbízom annyira, hogy tanácsot kérjek tőle, és el is fogadjam amit mond nekem. 

Igen... erre vágynék. És nem arra, én a nagy férfi beléptem az életedbe, ezért rendezd át azt miattam, ne tölts annyi időt a gyerekeddel, a munkáddal, igazodj hozzám, és a vágyaimhoz. Én erre már képtelen vagyok. Én 15 évig mást sem tettem, csak igazodtam, elnyomtam magamban mindent. 

Nekem olyan férfi kell, aki mellettem megtapasztalhatja a vágyakat, az érzéseket, a szenvedélyt, a hétköznapok szépségét.... de ne várja el tőlem, hogy beleszürküljek a hétköznapokba. Én már képtelen vagyok erre. És, ahogy megérzem, hogy valami nem jó, és én ezt nem akarom, azonnal lépek. Nekem nincs 15 újabb évem várni valamire, ami sosem fog eljönni. Nekem már nincs erre újabb 15 évem.

És mellettem azért nem lesz senki, hogy elmondhassam, hogy párkapcsolatban élek, kiposztolhassam a facebookra,  megfeleljek az emberek elvárásainak. 

Igen... egyedül élek.. és nekem lelkiekben van leginkább szükségem a társra.

Nekem az kell, hogy valaki beleugorjon velem a pocsolyába, nevessük át az életünket, fussunk az avarban, legyen szenvedély, legyen szeretet, és legyen tisztelet. És legyen kölcsönös megbecsülés. És legyen élet... az ő élete.. és az én életem... aztán majd a jövő eldönti, hogy lesz e közös élet. De ezt ne erőltessék, ne fojtogassanak. Mert ahogyan én ezt megérzem, azonnal megyek... mert tudom nem maradhatok. 

Én már nem alkuszom. Nem várok arra, hogy majd egyszer jobb lesz, és megváltozik. Egyszer már elkövettem ezt a hibát. 15 évig vártam, hogy majd jobb lesz, majd megváltozik. Nekem nincs újabb 15 évem. 

És nekem nem valaki kell... nekem Ő kell... ő, aki a társam.... és nem alkuszom... mert akkor jobb inkább egyedül!