Csak feltettem a kapucnimat, ráhajtottam a fejem a padra és sírtam. A többiek pedig nevettek. 

Ezekkel a szavakkal ült be az autóba. Csak néztem rá, és én is sírtam. Valaki azt mondta neki, tudja-e, hogy ő és én nem vagyunk egy család, mert a család az, ahol van apuka, meg van anyuka, meg vannak gyerekek. Nálunk meg nincs. Csak édesanya van és ő. 

Magamhoz öleltem. A legigazabb család vagyunk! A legigazabb. 

Igen... egyedül nevelem őt, mint ahogyan oly sok édesanya és édesapa kényszerül arra, hogy gyermekét egyedül kísérje felnőtté válása útján. Nálam így alakult. És büszke vagyok arra, hogy megmertem tenni ezt a lépést! Büszke vagyok arra, hogy ki mertem lépni egy rossz házasságból, és nem ringattam magam tovább egy olyan hazugságba, hogy a gyerek miatt jobb, ha van mellettünk egy férfi. 

Valóban jobb az önámítás? Valóban jobb egy gyermeknek olyan családban felnőni, ahol ugyan két szülő van, de a közöttük lévő feszültség tönkretesz minden pillanatot? Valóban jobb a gyerekekre hivatkozva benne maradni olyan kapcsolatokban, ahol már semmi nincs? És ezzel ugyan kinek is hazudnak a tisztelt szülők? És a gyermekeknek a légkör mellett egy olyan terhet is cipelniük kell, hogy miattuk van minden.

Mikor lettünk  mi felnőttek olyan gyávák hogy nem merünk felelősséget vállalni a tetteinkért, nem merünk lépni, miközben különböző áligazságokkal igazoljuk önmagunkat önmagunk előtt.

Én mertem! És most valóban azzal kell szembesülnöm, hogy azt verik a gyerekem fejéhez, hogy mi igazából nem vagyunk család, mert ezt olvasták a neten?

Pedig mi családabb család vagyunk, mint egyes családok, ahol már semmi nincs, csak önbecsapás, hazugság, és boldogtalanság... mindezt persze a gyerekek érdekit szem előtt tartva. 

Átölelem őt, de nem tudok, mit mondani. Hogyan magyarázhatnám el neki, a család igazi fogalmát. Azt a fogalmát, amit én érzek, amiben mi élünk. Igen... mi csak ketten vagyunk. De ettől még sem több sem kevesebb nem vagyunk olyan családoknál, ahol van apuka, anyuka, és gyerekek. 

Nem akarok magyarázkodni, miért döntöttem amellett, hogy egyedül fogom kísérni őt élete útján! Ha ez bűn, legyen bűn! 

Hogyan véthetném meg őt attól, hogy emiatt támadások érjék? Hogyan védhetném meg őt attól, hogy ez fájjon neki?

Egyáltalán meg kell-e védenem, vagy hagynom kell, hogy egyedül vívja meg a kicsi harcát, csak adjak neki elég erőt, hogy ezt képes legyen megtenni?

"Írni akartam neked egy üzenetet, hogy gyere értem." - mondja. 

Hát nem tehetek mást, csak erőt adok neki. Kérdezem tőle, segítsek e neki. Rázza a fejét, hogy nem kell. Majd megoldja ő. Elég erősnek érzem hozzá. Azért megpróbálom neki elmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a szavakkal, más emberek szavaival. Nem szabad. Ez nem a mi gyengeségünk, ez az övéké. Tudom, hogy nehéz felülkerekedni bizonyos dolgokon, de az ember, ha nem akarja, hogy fájjon neki, akkor ezt kell tennie. Nem meghallani a bántó szavakat. Vagy kiállni az igazáért. Nehéz... nagyon nehéz. 

Szeretem őt, és mindent megadok neki, amire szüksége van. Érzelmileg is! Mert nem akarom pótolni tárgyakkal azt az időt, amelyet ő egyedül, nélkülem tölt. Szeretném, hogy tudja, nekem ő legfontosabb. Mindig van időm beszélgetni vele, akkor is, ha épp abba kell hagynom valamit, amit épp cselekszem. Semmi nem lehet olyan fontos, mint ő. És semmi nem lehet fontos, mint az, amit mondani szeretne nekem. Mindig van időm rá!

Vannak nagy beszélgetések, nagy nevetések, és van szeretet, és van kölcsönös tisztelet. Én nem akarom, hogy megvalósítsa az én be nem teljesített álmaimat, én nem akarom, hogy az én életem folytassa! Én azt szeretném, hogy legyen saját élete, saját útja, saját álmai, saját reményei. És azt szeretném tudja, amíg élek itt vagyok neki, ha úgy érzi szüksége van rám.

Ő és én család vagyunk! Mi vagyunk a család! És nem vitatkozom, és nem érdekelnek definíciók. Engem csak az érdekel, ami a szívünkben és a lelkünkben van! 

Nem könnyű, nem bizony. Egyedül cipelem a terheket, és egyedül kell mindent előteremtenem. Nekem nincs senki, akihez fordulhatnék, ha nem tudok venni egy kiló kenyeret, vagy nem tudom kifizetni a tábort. Nekem nincs senki, akire számíthatnék. 

Nem könnyű. Mint ahogyan nem könnyű őt megvédenem az alaptalan támadásokkal szemben sem, hiszen néha nekem is fájnak a szavak, amelyeket mások mondanak nekem.

De talán sőt biztosan nem ez a fontos! Vagy ez egyáltalán nem fontos! Egyetlen dolog számít csak, a közte és közöttem lévő kötelék.

Botladozom, botladozunk. De ott vagyunk egymásnak és kéz a kézben próbáljuk élni az életünket, kizárni a külvilág bántó megjegyzéseit.

És csak abban bízhatok, elég erős ő ahhoz, hogy megvédje azt, amit igaznak vél, még akkor is, ha közben felhajtja a kapucnit, leteszi a padra a fejét, és potyognak a könnyei!