Lomisnak álltam. Vajon, hogyan és miért adja a fejét arra valaki, hogy mások által kidobott lomokat átnézve, kincseket kutasson, és sokszor találjon? Van, aki megélhetésért teszi, van, aki kedvtelésből. Vannak a kulturáltak, akik nem dobálnak szét semmit, és vannak az erőszakosak, akiknek jobb, ha nem mész a közelébe.

Aggódtam. Ma Magyarországon nem lehet lomtalanításkor az autóval járni az utcákat, és összeszedni mindazt, ami másnak már nem érték. Az okokat tudjuk. 

Aztán a kezdeti félelmeket felváltotta bennem a kíváncsiság, az emberek megfigyelése. Lomis barátaimat figyeltem, akik nagyon profi módon közelítenek meg egy egy kitett halmazt. Mintha röntgen szemekkel rendelkeznének. Nem dobálnak szét semmit, vigyáznak.

Van, hogy többen állnak egy egy lelőhelynél. Nincs veszekedés. Mindenki mást akar. Még segítenek is a másiknak, és tanácsokkal  látják el egymást. Hiába, itt azért van még összetartás.

Aztán jönnek a fémesek. Őket el kell kerülni messzire, mert még verekedni és képesek. Lepukkant, teljesen szabálytalanul megnagyobbított autójukba feldobnak mindent, amiben egy aprócska fémet is látnak. Nem számít a biztonság, nem számít, hogy veszélyesen pakolnak, nem számít, hogy nincsenek rögzítve a dolgok. Pénzt látnak és a pénzért mindenre képesek, még mások testi épségét is veszélyeztetni. 

Mégsem törődik velük senki. Szépen csendben elmennek mellettük, mint ahogyan mi is, mert tudjuk, ha csak egy pillantást is vetnénk rájuk, abból balhé lenne. Óriási balhé. És mi nem balhézni jöttünk. Mi kincseket keresünk. 

Nézem az utcán heverő dolgokat. Fényképeket veszek észre. Fekete fehér megsárgult fotók. Valaki emlékei. Amelyek már az utókornak, a leszármazottaknak nem kellenek. Most ott hevernek az utcán szanaszét várva, hogy a lomtalanítós autóban örökre eltűnjenek. Valaha a kép tulajdonosának sokat számítottak, ma már nem kell senkinek. Így tűnik el a múlt, így tűnik el minden, ami valaha számított. Életek felhalmozott álmai, reményei, emlékei végzik kidobálva az utcára, várva, hogy megsemmisüljenek. 

Nézem a házakat. Békében megfér a 150 milliós villa a lakótelep társaságában. Nem... nem lakópark, hanem igazi lakótelep panelekkel, amelyek még a panelprogramban sem vettek részt.Valahogy olyan groteszk az egész, mégis annyira rendben van. Nézem az utcán heverő dolgokat, nézem a lomis barátaimat, nézem az embereket, akik hol megvető pillantással, hol mosollyal nyugtázzák az életet. Állok a kocsi mellett. Nekem nem való a turkálás. Nézem a panelban lakókat, aki az erkélyen állva lenézik, megvetik azokat, akik a szemétben keresnek. És nézem a 150 milliós villát. Vajon a lakója tudja, hogy mennyire szerencsés?

Ha körbenézek mindenütt kosz, mocsok, kilátástalanság, reményvesztettség, és jó magyar szokás szerint belerúgás a szerencsétlenbe, aki a szemét között értékeket keres. Nézem a parkot, az ott alvó hajléktalant. És akkor megérkezik az elektromos Tesla.

Az élet levetülése... hajléktalannal, panellakókkal, 150 milliós villával, és egy több tízmilliós Tesla-val. Mindez pár méteres körben. A Teslában ülő férfi lehúzza az ablakot. Talán ő sem érti, mit is keresek én ott. Mint ahogyan én sem, én mégis hálás vagyok azért, hogy testközelből nézhetem az élet ezen levetülését.

Nézem a hajléktalant, és nézem a Teslában ülő férfit. Mindkettőnek van egy története, és én szeretném tudni a történetüket. Vajon, min múlik, hogy ki ülhet Teslában, és ki élhet egy parkban hajléktalanként? Nézem őket. Két külön világ, két egymástól távol álló létezés, most mégis ott vannak pár méterre egymástól. 

Nézem őket, és eszembe jut az én történetem. Az éveken át tartó menekülésem, a rettegéssel töltött órák, és amikor ott álltam egy délután paprikás krumplival a hűtőben. A gyerekem éhes volt, és csak fogyott a hűtőből az étel. Szólnom kellett volna neki, hogy ne egyen annyit, mert holnapra már semmink sem marad. Nem volt pénzem, nem volt semmink... csak reményünk. De nem szóltam. Hallgattam, és belül sírtam, és megoldásért könyörögtem, segítségért, csodáért. Az nem lehet, hogy az én gyermekem éhezzen! Az nem lehet!   

Nézem őket, és beszélni szeretnék a Teslás férfival, és beszélni szeretnék a hajléktalannal. De most nem ezért vagyok itt. Lomis barátaim boldogan hoznak egy cica pihenőt, kaparófával. Tudják, hogy van cicám. Hoznak neki egy kosarat is. 

Nézem a Teslás férfit, aki begördül a 150 millás villa garázsába. Nem szól, nem néz vádló tekintettel senkire. Talán már megszokta a látványt. Talán számára nem oly groteszk ez az egész. Pár perc múlva megjelent étellel a kezében, és odament a hajléktalanhoz. Nézem őket, és mosolygok. Valahogy jó látni a két, egymástól oly távol eső világ találkozását. Annyira szívszorító pillanatok ezek, mégis tele vannak szeretettel. Nézem őket, és hálát adok Istennek az életemért.

Összegyűjtjük a kincseket, elkerüljük a vasazósokat, és elindulunk. Távolodunk a Teslás férfitól, távolodunk a hajléktalantól, távolodunk a panelban másokat lenéző, üvöltő emberektől, és távolodunk a kosztól, a mocsoktól, a kidobott emlékektől. A fellelt kincsek egy kis felújítás után mennek a használtcikk piacra, hogy valaki otthonában megint megbecsült tárgyak legyenek.

Az élet körfogása. Megunt tárgyak, eldobott emlékek új életet kapnak, vagy végérvényesen az elenyészetté válnak. Mert vannak életek, amelyek emlékei semmit nem érnek már. Kit érdekelnek régi fotók, nagy becsben tartott naplók, kézzel írott levelek. Egy olyan múlt részei, amelyek csak a tulajdonosának számítottak. 

Hazafelé tartunk. Én még mindig a Teslás férfira, és a hajléktalanra gondolok. Az egyik piros lámpánál odalép a sofőrhöz egy másik hajléktalan. Újságot árul. Lomis barátom aprópénzért nyúl, és elnézést kér, amiért koszos a keze. A hajléktalan áldást küld felénk, és mindenáron akar egy újságot adni. Lomis barátom nem fogadja el, adja el másnak. És még mindig szégyenkezik a koszos keze miatt.

Hát azt hiszem ezek az élet nagy pillanatai.