A nap már réges régen nyugovóra tért. Az éjszaka csendjében pihenni próbál a lelkem. Csak ülök a teraszomon, és nézem a semmit, nézem a sötétséget, és hallgatom a csendet. Sosem gondoltam volna, hogy a csendnek ilyen gyönyörű hangja van. Próbálom kiüríteni az elmém, nem gondolni semmire, csak átadni magam a pillanatnak. 

Fáradtnak érzem magam, mégsem jön álom a szememre. Talán a lelkem fáradt el. Muszáj megráznom magam, muszáj összeszednem magam, és megint mosolyogni a világra. De ez nem ma éjjel lesz. Ma átadom magam a fájdalomnak, utat engedek az érzelmeimnek. Majd holnap. Ma éjjel még engedem, hogy fájjon. 

Valaki rám köszön. Bár hallom a hangokat, mégsem akarok reagálni. Most szenvedni akarok. "Nem bír aludni?" - érkezik felém a kérdés. Hát akkor nem marad más választásom, mint kinyitni a szemem, és megkeresni, ki szólított meg az éjszakában. Két házzal lejjebb a kerítésnél látok egy idegen asszonyt. Nem találkoztam még vele. De ezen nem is csodálkozom, hiszen folyamatosan cserélődnek a lakók körülöttem. Csak én vagyok hűséges eme házhoz, az otthonomhoz. Én már nem akarok külföldre menni, nagy álmokat szövögetni. Csak tisztességesen felnevelni a gyerekem. 

"Csatlakozhatom?" - kérdezi a néni. "Nem! Nem akarom, hogy csatlakozzon, egyedül akarok lenni!" - szeretném neki ezt mondani, de mosolyt csalok az arcomra, és bólintok. Nincs erőm megszólalni. Nem akarok megszólalni. 

"Tudja Kedves!" - kezdi el a beszélgetést az éjszakában. Behunyom szemem. Most nem akarok beszélni, de engedem, hogy ő beszéljen. "Tudja Kedves! Mindannyiunknak vannak rossz napjai, döntései, amelyeket már megbánt. Nekem is volt. De még mennyi. Én is hányszor, de hányszor ültem az éj leple alatt, és próbáltam kitalálni, hogyan tovább, próbáltam kitalálni, hogyan éljem túl mindazt, amiről abban a pillanatban azt hittem belehalok. "Kibírhatatlan!" - mondjuk. És kibírjuk. Talán Fodor Ákos fogalmazta meg ezt az érzést a legszívbemarkolóbban, a legigazabb módon."

"Közelítettem a negyvenhez, már túl voltam a válásomon, egyedül neveltem a gyermekemet. Nap, mint nap ádáz harcot vívtam a megélhetésért, és, hogy mindent megadhassak a gyermekemnek. Volt, hogy a harcok felemésztették minden erőm, de nem sírhattam a kislányom előtt, ezért az éjszakák váltak cinkostársammá. Ki tudja, hány átsírt éjjel volt akkoriban már mögöttem."

"Aztán reggel felébredvén megráztam magam, és mosolyogtam a világba. Nem akartam, hogy a világ tudjon a fájdalmamról, mert úgy sem segített volna, sajnálatra pedig nem volt szükségem. Akkor már vagy öt éve kimondták a válásomat. Még hittem az igaz szerelemben, és öt éve minden áldott nap úgy hajtottam álomra a fejem, hogy talán majd holnap belép az életembe az a valaki, akiért érdemes volt életben maradnom. De csak nem akart jönni. Voltak próbálkozásaim, de mindig kudarcba fulladtak a történetek. Magányos voltam. Talán az egyik legmagányosabb lélek eme földön, aki azért még hitt a szerelemben, és az emberek jóságában."

"De a hittel és reménykedéssel eltöltött percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek sokszor elvették tőlem az erőt. Csak léteztem, miközben a szívem legmélyén őszintén bíztam abban, hogy talán majd egyszer nekem is részem lehet egy olyan párkapcsolatban, amelyről mindig is álmodtam."

"Akkor ismertem meg őt. Egy igazi férfit, aki mindenben képviselte azt az energiát, amit én szerettem volna, amit érezni akartam. Jóképű volt, csinos, minden nő álma. És bizony neki semmit nem kellett azért tennie, hogy meghódítsa a nőket. A nők egyszerűen omlottak utána, és mindent megadtak neki, amire szüksége volt. Nagybetűs férfi volt ő minden téren. És még az sem érdekelt bennünket asszonyokat, hogy bizony nős volt, és esze ágában sem volt elhagyni a feleségét. És azt sem róttuk fel neki bűnéül, hogy csalja az asszonyát. Nekünk ő így volt tökéletes, ahogy volt. Éreztük az energiáját, éreztük az erejét, és a magányból ha csak pár órára is, de kiutat jelentett ő nekünk."

"Nem akartam őt. Vagyis, dehogynem akartam. Minden porcikám remegett érte, de nem akartam egy lenni számára a sok közül. De abban is biztos voltam, nem fog bajlódni a meghódításommal, hiszen miért is tenné? Nők százai omlottak boldogan karjaiba. Távolságtartó voltam vele, és mindig gondosan figyeltem arra, hogy ne mutassam mennyire is vonzódom hozzá, mennyire akarom őt. De bizony ő tudta. És hagyta, hogy játsszam a megközelíthetetlent. Egy egy öleléssel, egyre közelebb és közelebb vonzott magához. Mindig tudta, mikor van arra szükségem, hogy halljam szívének dobbanását, mikor van szükségem az ölelésére, amellyel erőt adott nekem, hogy menjek tovább az utamon. Nem tolakodott, egyszerűen csak ott volt, amikor szükségem volt rá. A fegyverem a türelem. Mindig ezt mondta."

"Nem akartam én szerető lenni, nem akartam én beállni az általa meghódított nők sorába, hisz nem csak rám volt ilyen hatással, hanem gyakorlatilag mindenkire, akinek a közelébe került. És  én nem akartam egy lenni a sok közül, ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem leszek az az EGY! De akkor már lassan hat éve hajtottam egyedül álomra fejem, küzdöttem az életem adta kihívásokkal, és küzdöttem a magány érzésével, amely oly sokszor rám tört. Csak egy ölelés akartam, egy ölelést, amelyben elveszve elhihettem, hogy minden rendben van. A magány erőssé tett, de rendkívül sebezhetővé. És ő meglelte sebezhetőségemet."

"Motelszobákban találkoztunk, lopott pillanatai voltak ezek életünknek. Motelszobákban találkoztunk, hogy arra az időre becsapva magunkat boldoggá tegyük a lelkünket és a szívünket.  Azokban a percekben nem beszéltünk feleségekről, megcsalásról, álmokról, és jövőről. Mert tudtuk, nincs  jövő. Nincs jövőnk. Csak egy egy óra van, amikor egymáséi lehetünk, de kilépve az ajtón visszatérünk az életbe, a saját életünkbe. Nem voltak hamis ígéretek, nem voltak hamis álmok, mégis fájdalmas és veszedelmes volt ez."

"Beléptem azon nők sorába, akiket mindig is megvetettem, akikről azt gondoltam tönkretesznek házasságokat. De gyenge voltam. Gyenge voltam nemet mondani neki, gyenge voltam elutasítani őt, gyenge voltam elküldeni őt az életemből. Nekem azok az egy órák kellettek a túlélésért, még akkor is, ha aztán a való világban mardosott a bűnösség érzése, és mardosott, hogy bár a magány kergetett a karjaiba, mégis magányosabb vagyok mellette bárkinél. Hiszen nem voltam más neki, csak egy óra az életéből, és ki tudja még hány ilyen egy órás női voltak rajtam kívül."

"De amikor a karjaiba vett, amikor magához ölelt, akkor feledtetett velem mindent, amit soha nem lett volna szabad elfelejtenem. Így éltünk mi. Miközben én még rendületlenül hittem az igaz szerelemben, motelszobákban a karjaiba vetve próbáltam enyhíteni a fájdalmamat, amely belülről mardosott."

"Nem vagyok büszke eme múltbéli tettemre, de annyira egyedül voltam egy kegyetlen világban, és azzal vigasztaltam magam, hogy csak ideiglenesen vagyunk együtt, amíg az én éltembe be nem lép az a férfi, aki még őt is feledtetni tudja. Túl sok csalódás volt már mögöttem, túl sok átremélt éjjel. És nekem fizikai síkon, egy hús vér férfira volt szükségem. És ő itt volt nekem. Ha bűnös voltam, ez volt a bűnöm."

"Aztán egyszer nem jött többé. Nem búcsúzott, nem mondta, hogy vége, egyszerűen csak elment, mintha soha nem is lett volna része az életemnek. Talán soha nem is volt. Hiszen én nem voltam más számára, mint egy egy órás nő. Fájdalmat és magányt akartam enyhíteni, amikor a karjaiba vetettem magam, és még inkább fájdalomban és magányban lett részem."

"Van Kedves, amikor nincs happy and, és nincs levonható tanulság. Csak egy élet van, a maga botladozásaival, fájdalmaival, és hibáival. Igen, tudom, hogy másként kellett volna döntenem, de gyenge voltam. És abban is biztos vagyok, ha visszamehetnék az időbe, akkor sem döntenék másképp. Mert képtelen lennék ellenállni a férfiasságának, az energiájának, az ölelésének, és a csókjainak."

"Olyan könnyű kívülállóként elítélni, megvetni  a másikat. Igen, szerető voltam, egy nős ember szeretője. De mögöttem is áll egy élet, érzésekkel, fájdalommal, magánnyal, megannyi átsírt éjszakával. És gyenge voltam. Ha róla volt szó elhagyott minden erőm. Gyenge és magányos voltam. És ezért önmagam ellenségévé válva bele mentem egy olyan kapcsolatba, amelyet mindig is elítéltem. "

"Pár órányi boldogságot motelszobák jelentettek. Holott nem voltak ezek mások, csak a magány rapszódiái."