Édesanyám halála óta eltelt idő talán egy kissé enyhítette a fájdalmat. Még frissek a sebek. Még nagyon frissek a sebek. Sokszor gondolok rá. Talán az elmúlt idők történéseinek hatására, valahogy eljutnak hozzám a negatív dolgok is, amelyeket eddig megpróbáltam tudatosan kizárni az életemből.

Egyedül nevelem a gyermekem. Hosszú évek óta csak ő és én vagyunk a család. És a sok sok állatka, amely itt van velünk. Végre van egy életem.Sokszor eszembe jut a múlt, az álmatlan éjszakáim, a félelem, és az aggódás: mi lesz most velünk? Hogyan tovább? 

Sáros vagyok. Kinn jártunk a lónál. A bőrcipőm felismerhetetlen, mint ahogyan a ruházatom is. A hátam közepéig vertem fel a sarat magamra. Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Mégsem bosszant. Hazafelé tartok, de még meg kell álljak egy helyen. Nem érdekel, mit gondolnak az emberek. A lovam lábát le kellett ápolni, csak ez számít. Most a bőrcipőm sem érdekel.  

"Hát te meg, hogy nézel ki?" - fordul felém. Régóta ismerem. Túl régóta. Kettőnk kapcsolatát, talán szavakkal le sem lehet írni. Hol szeretjük egymást, hol nem beszélünk egymással. Két világ vagyunk. Két teljesen külön világ. Ma valahogy nem vagyok képes elviselni a mondandóját. Ma talán a világra haragszom, vagy magamra, vagy az egész életre, az egész életemre, és rá vetítem ki? Magam sem tudom. Látom, ahogyan szánakozva végig néz rajtam. 

Ő a nemesi származású, felső tízezer béli aranyifjú, aki életében mindent megkapott, amiről én csak álmodozhattam. 

Diplomás. Több is van neki. És beszél hat nyelven. Ebből ötöt felsőfokon. Javasolja, hogy mit csináljak a bőrcipőmmel. Annyit mond, ezt a cselédtől tanulta. Próbálok nevetni, de nem tudok.

"Én paraszt gyerek vagyok! Én csak a gumicsizmát ismerem!" - felelek neki, remélve, hogy hangom lejtéséből tudni fogja, hogy ezt a témát most nem kellene erőltetnie. De ő folytatja. 

"Oké! Akkor elmondom még egyszer! Paraszt gyerek vagyok! Reggel fél hatkor mentem a boltba minden áldott reggel, hogy tudjunk enni a testvéreimmel. Hetente váltottuk egymást! Volt, hogy meg kellett etetnem a disznókat, csirkéket. Az iskolába úgy indultunk, hogy a kis bárányokat tejporból készült étellel még megreggeliztettük. Kapáltam. Jártam szőlőben, földeken, szedtem paprikát, epret, vagy, ami épp szezonális volt.

Nálunk nem volt a házban könyvtárszoba, és nem voltak bőrkötésű könyvek, de rengeteg irodalmi mű volt a lakásban a polcokon. Azokon nőttem fel. Az én nagypapám gyári munkás volt, aki, ha hazaért a munkából intézte az otthoni teendőket. A nagymamámék dinnyések voltak, így kerültek a faluba, amíg a szocializmusban el nem vették a földjeiket. 

Nekem nem volt cselédem, magam kellett, hogy takarítsák már egész fiatalon. Engem nem volt, aki kiszolgáljon, és nem tanultam etikettet. Ilyeneket nem tanultam.

De olyan emberek között nőttem fel, akik kemény kétkezű munkával teremtették elő a mindennapi betevőjüket. 

Olvasott emberek voltak, de gyári munkások, és parasztok! Ha ettől kevesebb vagyok, mint azok, akik úri családban nevelkedtek, akkor ám legyen!

Minden vágyam a zongorázás volt, de faluhelyen nem volt divat művészeket nevelni, szüleimnek meg nem volt pénze zongoraórákra. 

Középiskolás koromtól végig dolgoztam a nyarakat, hogy az iskolát el tudjam végezni. Dolgoztam gyárban összeszerelő munkásként, árultam napszemüveget, és volt, hogy takarítottam irodákban. Mert lehet, hogy ezek lealacsonyító dolgok, de az éhség még rosszabb! És én sokszor voltam éhes, vagy sokszor nem ehettem azt, amit megkívántam, mert nem tudtam megfizetni. A középiskola befejezése után is dolgoznom kellett. A szüleim nem álltak úgy anyagilag, hogy finanszírozni tudták volna a jövőmet, és az akkori életem, ezért más választásom nem volt.Diákhitelről akkoriban még szó sem volt.  

A diszleksziám és a diszgráfiám miatt az idegen nyelvvel meggyűlt a bajom. Sokszor még magyarul sem tudok, nemhogy idegen nyelveken, de azért az angolt sikerült elsajátítanom, bár az évek, amelyek alatt nem használtam bizony nyomot hagytak a tudásomon. 

Igen... szerettem volna diplomát, szerettem volna tanulni. De nekem más utam lett. Nem hibáztatok semmit és senkit, de nem gondolnám, hogy azért, mert nincs egy diplomám kevesebb lennék annál, akinek van.

Eltartom a gyermekem, a lovam, és a többi állatom, talpon vagyok, túléltem sok mindent, amibe más belehalt volna.

Volt erőm felállni újra és újra. Volt erőm nem feladni újra és újra! 

Igen... felnőttként is lett volna lehetőségem diplomát szerezni. De nem éreztem hozzá elég motivációt. Teljes életet élek így is. 

És a legkevésbé sem esik jól, hogy olyan emberek, akiknek az élet mindent megadott... családi könyvtárszobát, cselédeket, házvezetőnőt, nevelőnőt, zongoraleckéket lenéznek, mert nekem ebben nem volt részem! 

Paraszt gyertek vagyok, és erre büszke vagyok!

Egy kis faluban indult az életem, ott nevelődtem! 

És ebben a kis faluban megtanultam tisztelni a munkát. Ebben a kis faluban megtanultam az állatok szeretetét, és lettem olyan erős, hogy soha ne adjam fel! 

Paraszt gyerek vagyok, diploma nélkül, és vajmi kevés idegen nyelv tudással. Talán rossz korban születtem, vagy rossz helyre! De már mindegy is! Hiszen nem számít. Sosem számított. Más életem lett, más utat járok. Szeretem ezt az utat! Szeretem a körülöttem lévő embereket, akikre mindig számíthatok. Szeretem, hogy képes vagyok meglátni az élet szépségeit, hálás vagyok a munkámért, mert számomra az a hobbim is. Szeretem megélni az érzéseimet, szeretem a gyermekem, szeretem az állataim, és a kicsinyke otthonom, ahol végre biztonságban hajthatom, hajthatjuk álomra a fejünk. 

Igen. Tudom, a mai Magyarországnak én semmit nem érek, mert nincs férjem, meg három gyermekem, meg két autóm, és még templomba sem járok, és ráadásul diplomám sincs, és az angol nyelvtudásom is pocsék. De itt élek, szeretek itt élni, adózom, nevelem a gyermekem.

Tényleg kevesebb vagyok, mint akinek diplomája van?