Csalódott vagyok. Megesik. Talán nem is az fáj, hogy vannak dolgok, amelyeket nem kaphatok meg, hiszen vannak ilyenek. Előfordul. Mit tehetek? Megrázom magam, és megyek tovább. De vannak igazságtalan dolgok. Amikor a lelkem és a szívem is sikít, mert tudja, a másik által felém intézett szavak mögött valami egészen más áll. De nem tudhatom, mi az igazság. Tudomásul veszem. És bár álmatlan éjszaka van mögöttem, tudom, hogy el kell engedjem a kérdést. Tudom, nem harcolhatok. 

Kimegyek a parkba. Gyönyörű napsütéses idő van. Feltöltődik a szívem, feltöltődik a lelkem, hogy újult erővel vethessem bele magam az életembe. Csak nézek a távolba. Képek jelennek meg előttem.... beszélgetések... üzenetek.... még sikítanék. Hagyom, hogy feltörjenek belőlem az érzéseim, és hagyom, hogy elmenjenek. Van, amikor nincs értelme harcolni. Van, amikor fel kell adni. 

Nézem az embereket körülöttem. A legtöbben okostelefonjaik mélyébe temetkeznek. Csak mennek előre, miközben valószínűleg észre sem veszik, hogy van körülöttük egy világ, a virtuálison kívül. Csak mennek, miközben nyomkodják a kütyüt. Nézek egy idősebb hölgyet. Csak ül a padon, szemléli a világot, és mosolyog. Békésnek látom. Olyan, mintha egy filmből lépett volna elő. Csinosan felöltözve, kisminkelve, haja gyönyörű, mintha a fodrásztól jött volna. Olyan hatvan év körüli lehet. Szeretem a mosolyát, és szeretem a békét, amit sugároz. Most pont erre van szükségem. 

A hölgy észreveszi fürkésző tekintetem.  Zavarba jövök, bár látom a mosolyán, hogy őt nem érdekli a cselekedetem. 

Megjelenik egy férfi. Fiatal. Talán a gyermeke. Leül mellé. Beszélgetnek. Nem hallom a szavaikat, de egy pillanatban felém néznek mind a ketten. Most szeretnék elmenni.  Az úr feláll, elindul felém. Valahol a szívem legmélyén remélem  tovább halad. De nem ezt teszi. Megáll előttem. "Leülhetek?" - kérdezi. Bólintok, hogy természetesen. Azon gondolkodom, hogyan is kezdjek bele a magyarázkodásba. 

"- Az édesanyám. Azt mondta szereti Önt!" - szeretném tudni, mi lesz a beszélgetésből. "-Csak mosolyogtam rá, és néztem őt, mert olyan békésnek tűnik, és mosolyog. Az egyetlen, aki átadja magát a pillanatnak, a napsütésnek, és akinél nincs telefon."- felelek.  "-Most békés... igen... " - mondja a férfi. "-Átadja magát a pillanatnak. Hiszen nem tehet mást. " - szeretném tudni, mit is akart ezzel mondani, de mégsem jönnek a szavak. Csak némán hallgatok. "-Alzheimer- kóros. Most egy szép pillanata van. De van, amikor nem ennyire békés. Az első tüneteken még mi is csak mosolyogtunk. Elfelejtett dolgokat, tárgyak nevét, elfelejtette a nevünket, volt, hogy nem tudta, melyik a jobb és bal keze. Már akkor tudnom kellett volna, hogy baj van. De olyan érdekes az emberi agy. Nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal. Amikor egy pillanatra az aggódás jeleit vettem észre magamon, gyorsan el is hessegettem azokat. Hiszen csak idősödik. Fiatalabb korában is megesett ez vele. Ő pedig nagyon ügyesen leplezte a tüneteket. Nagyon ügyesen! "

"Egyedül nevelt fel bennünket. Édesapánk meghalt, amikor én négy éves voltam. És anyuka egyedül maradt a négy gyermekével. Mindent megadott nekünk, ami erejéből tellett. Mindannyian főiskolát és egyetemet végeztünk. Sokat dolgozott, de mindig volt ideje ránk. Sosem volt fáradt, sosem volt olyan fáradt, hogy ne mi legyünk számára az elsők."

"Mostanában sokszor eszembe jut a gyermekkorunk. A nagy nevetéseink, a hétvégi sütés főzések, a  gátoldalban szemeteszsákon való csúszkálás, az avarban ugrálás. Anyuka olyan sokszor nevetett. Szinte mindig nevetett. Bár nem volt könnyű élete, de sosem láttam rosszkedvűnek. Sírni is csak örömében sírt. És ezért mindig hálás leszek Istennek. Hogy sok örömet okoztunk neki. És nagyon fáj, hogy ezekre ő már nem emlékszik. Nagyon fáj, ha megkérdezi, ki vagyok. Nagyon fáj, hogy sokszor nem ismer fel, sem engem, sem a testvéreim."

"Nehéz... nagyon nehéz. Napi 24 óra felügyelet kell a számára. Sajnos a kezelések ellenére egyre rosszabb és rosszabb az állapota. Volt, hogy a tűzhelyen felejtette az ételt, eltűnt, mert nem talált haza. És sajnos egyre gyakoribbak a dühkitörései. És a legrosszabb, hogy ezekre nem is emlékszik.  Most mosolyog. Hiszen boldog ember. Boldog, mert nincs múltja, boldog, mert nincs jelene. Aztán jönnek a dühkitörések ugyan ezen dolgokért."

"Már mellette kell lenni napi 24 órát. Mert féltjük őt. Féltjük, hogy baja esik. De nagyon fárasztó. Idegőrlő. Minden egyes pillanata. Az egyik másodpercben szinte a régi önmaga, a következő pillanatban teljes sötétség. Mellette kell lennünk. Ez az egy, amit még tehetünk érte."

"Magyarországon nagyon nehéz olyan intézményt találni, ahol nyugodt szívvel otthagyhatnánk. És mi nem lerázni szeretnénk. Mi csak biztonságban szeretnénk tudni. De lassan felőrlődnek az idegeink, és felőrlődik a családunk. A gyerekeimnek elege van a nagyiból, a feleségemnek is, az ápolónő nem tud ott lenni napi 24 órát, és nehéz újra és újra azzal szembesülni, hogy anyuka már nem emlékszik semmire. Ebéd után megkérdezi, mikor eszünk, ha meglát, megkérdezi, ki vagyok, ha esetleg felismer, hogy a gyermeke, akkor megkérdezi, mi újság, mi van velem, milyen az életem. És én elmondom. És aztán elmondom újra és újra. És ő csak mosolyog. Vagy dühöng. Valamelyik a kettő közül."

"Orvos vagyok. És bár tisztában vagyok a kórral és a lefolyással, mégis kikészít a tehetetlenség! Annyi embernek segítettem,adtam vissza számukra a reményt, a saját édesanyámmal kapcsolatban tehetetlen vagyok, és csak nézem ahogyan leépül.  Csak nézem, ahogyan egyre inkább a saját testének foglyává válik. "

"Van, hogy csak ül az ágyon, és mosolyog. És percenként kérdezi: "És a fiam, hogy van?" És én válaszolok, ő mosolyog, és megkérdezi... újra.. és újra... És a fiam, hogy van? És én újra és újra válaszolok. És ő újra és újra megkérdezi. Nehéz. Nagyon nehéz. És mi tehetetlenek vagyunk." 

"Tudja, ez a betegség sajnos nem olyan idilli, mint az Életünk lapjai című filmben. Sajnos nem olyan idilli. És mi belehalunk.. újra és újra... mert látjuk, hogy a valaha volt életerős asszony már sehol nincs. Csak egy test van. "

Egy kérdés motoszkál bennem. Kegyetlen kérdés, de úgy érzem, fel kell tegyem. "Néha megfordul a fejében, hogy jobb lenne, ha ő már nem lenne?" - bocsánatot kérek a szavaimért.  Elmosolyodik és az édesanya felé néz, aki még mindig mosolyog. "Tudja... rossz a rosszal, de rosszabb lenne nélküle." - ezeket a mondatokat már hallottam. Édesanyám temetésén hangoztak el nagynéném szájából. Valahogy értem a szavak lényegét. Mindent értek. 

"Egyre nehezebb visszaemlékeznem a nevetésére, a szeretetére, az ölelésére, arra a féltő gondoskodásra, ahogyan nevelt minket. Mert most nem ez van. Most csak a semmi van! Egyre nehezebben emlékszem ezekre a dolgokra.  És Isten bocsássa meg nekem, sokszor nagyon haragszom rá. Isten bocsássa meg nekem, és remélem anyuka is meg fog. Mert tudom, nem ezt érdemli tőlem, nem ezt érdemli tőlünk. De már hét éve tart ez az egész, és egyre rosszabb és rosszabb. Egyre szörnyűbb és egyre szörnyűbb. Mégis rettegek attól a pillanattól, amikor véget ér. Mert vége lesz. Tudja, hogy a diagnózis felállítása után nyolc évvel a legtöbb beteg meghal? És én nem tudom, hogy rettegjek ettől, vagy örüljek, hogy neki könnyebb lesz. Nem tudom. Igazából azt sem tudom, neki milyen. Olyan keveset tudunk erről a betegségről. Olyan keveset. És én orvos vagyok. És tehetetlenül nézem végig, ahogyan anyám elveszíti a lelkét. Nem igazságos az élet! Ő nem ezt érdemelte volna! Ő nem! Ő olyan jó asszony, édesanya, és nagymama volt. De már nem az. Ő már nincs. Néha azt érzem, már semmi nincs benne a régi énjéből. És én nem tehetek mást, csak végig nézem, ahogyan teljesen leépül. És ebbe belehalok. Minden nap újra és újra.  És csak nézem. Mert nem tehetek semmit." - feláll. Odasétál az édesanyjához és elindulnak.

Nézem ahogyan távolodnak. Csak egy anya a fiával. Nem látszódik a küzdelmük, nem látszódik a szenvedésük.