Ülök a teraszomon. Gyönyörű idő van. Az ősz egy kicsit utat engedett a tavasznak. Élvezem a napütést, élvezem, hogy végre nyugalom és béke van. Sétálni indulok. Van itt nem messze egy park. Egész évben gyönyörű, de az ősz még szebbé teszi. Csodálatos színvilága mindig rabul ejt. Talán egy festő sem tudna szebbet varázsolni a vászonra. Leülök egy padra. És magamba szívom a friss levegő illatát, és egyszerűen csak átadom magam a pillanatnak. A pillanatnak, amelyben elveszik tér, idő, gond, probléma, és csak a szépség van! 

Beszélgetések részletei járnak a fejemben. Beszélgetések hölgyekkel, anyákkal az önmegvalósításról. Gondolkodom. Hiszen én is közéjük tartozom. Életutak, életsorsok, és benne a nagy kérdés: vajon megérte? 

Ha tudjuk, milyen nehéz is lesz az út amelyre léptünk, akkor megtettük volna az első lépést? Vagy beleragadunk egy életbe, amelyről tudjuk, hogy nem a miénk, amely ellen minden porcikánk sikít? 

Ma nekem szegeződött egy kérdés. "Te összeköltöznél valakivel, akinek sok pénze van, és ez a pénz biztonságot nyújt, akkor is, ha minden egyes nap megalkuvás lenne a részedről?" Kapásból rá kellett volna vágjam, hogy NEM. Mégis elgondolkodtatott a kérdés. Hiszen hat éve élek egyedül, hat éve minden nap nekem kell megteremteni a megélhetéshez szükséges pénzt. Nincs senki, akihez fordulhatok, nincs senki, aki segítene. Ha sikerül, akkor ügyes vagyok. És mi van akkor, ha nem sikerül? Na ebbe nem gondolok bele. Viszont újra élem az átsírt éjszakákat, újra élem, amikor nem tudtam, lesz-e holnap, és, ha lesz, az milyen lesz. Nehéz. Nagyon nehéz. De hat éve ráléptem egy útra, amely annyi szépet és jót tartogat a számomra. És csak remélni tudom, hogy ami eddig sikerült, az ezután is fog. És nem gondolok bele abba, hogy mi van, ha nem. 

Aztán átgondolva, már nem alkuszom, már nem akarok megalkudni, még akkor sem, ha néha nem tudom, fel kel-e a nap, és, ha fel is kel, mit tartogat a számomra. 15 évig éltem megalkudva, azt gondolva, hogy én nem vagyok jó semmire, azt gondolva, hogy semmit nem érek. És most mégis itt vagyok! 

Egy másik élet, egy másik történet, egy döntés. Négy gyerekkel hátrahagyva a közös otthont, elköltözni a férjtől. Nincs új szerelem, csak közös évek vannak, amelyek elteltek, és egy élet, amelyből menni kell. Aztán az ember hirtelen ott találja magát egy albérletben, négy gyermekkel, és egy jövedelemmel. És akkor rádöbben, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek elképzelte. Rádöbben, hogy a számlák csak jönnek és jönnek, és szinte még ki sincs fizetve az előző havi albérlet, már megint közeleg a fizetési határidő. És manapság már nem lehet késni a fizetéssel. Már nem, mert az ember túl könnyen ott találja magát, hogy megint csomagolhat, és nem lesz hová menni, mert a "haza", mint olyan megszűnt létezni. Hiába van két, három állás... kevés.... minden kevés...  Igen... átgondolt mindent... részletesen.. éveken át. De valami változott. Hirtelen kevesebb lett a bevétel, a nagyon jól fizető állás megszűnt. És akkor most mi lesz? Passz... de valahogy meg kell oldani... mert nincs olyan opció, hogy nem. 

Egy másik történet.  Éveken át való függőségi kapcsolat a volt férjjel. Saját munka nincs, a férj tartja el. Aztán egyszer csak válás, új lakás, új élet, új munka. De a bevétel kevés. És csak a magány van, meg egy kamasz gyerek, akit megviseltek az elmúlt évek erőszakos történetei, és az életkorából adódó kihívások. A hölgynek elege lett az egyedüllétből, az önmegvalósításból. Az álmok erről nem szóltak. A neveletlen, fékezhetetlen kamaszról, meg a magányos éjszakákról. Kell egy gazdag pasi... vagy egy kevésbé gazdag, akit le lehet húzni pénzzel. Aztán megérkezik a gazdag pasi. Összeköltözés... függőségi helyzet. A munka még ugyan megvan, de nincs telefon, mert délután négykor át kell adni a gazdag férfinak, aki megnézi a híváslistát, meg az sms-eket. Nincsenek barátok. Délután már  sehová sem lehet menni. nincs facebook, és nincs internet. Csak otthon ülés van, meg közös tévézés, meg közös programok, de csak és kizárólag azok, amelyeket  a gazdag férfi tervez. És ennyi az élet. De legalább pénz van. Már nincs aggódás a csekkek, a számlák, a táborok miatt. És a kamasz is megkapta az I PONE-t. Ennyi. Önmegvalósítás kilőve. 

Egy másik történet. Adott egy házasság. Már nincs benne szenvedély, nincs benne tűz, és néha még egy két pofon is elcsattan. Persze, nem szándékosan, de hát sok volt a sör, meg sok a feszültség.. meg egyáltalán. És akkor egy váratlan pillanatban megérkezik a hölgy életébe a szerelem. Egy nagy szerelem. Hónapokig tartó évelődés, mi legyen. És a hölgy lép. Elhagyja a közös otthont, albérlet. Persze a nagy szerelem ígéreteket tesz, hogy, ő ott lesz, meg kifest, meg segít költözni, persze az nem baj, hogy neki felesége van... majd lesz valahogy. Aztán nagy szerelem lelép. Úgy ment el, mint ahogyan érkezett. Váratlanul, szó nélkül.... És a hölgy ott találja magát egy albérletben, egy válóper közepén. Már nincs sör, meg nincs pofon, de nincs nagy szerelem sem. De menni kell tovább az úton. Vissza nem akar menni, mert tudja, nincs miért. 

Nehéz... nagyon nehéz. Nehéz meghozni a döntést, hogy az ember kilépjen egy megfáradt kapcsolatból, hogy egyedül nézzen szembe a kihívásokkal. Aztán még nehezebb maradni a már megkezdett úton. Mert a bizonytalanság felemészti az embert. A bizonytalanság, és a félelem. 

Tényleg ennyi lenne az önmegvalósítás? Tényleg nem lehet önálló útra lépni, mert két állás mellett is kevés a bevétel ahhoz, hogy az ember biztonságosan tudja nevelni a gyermekét, gyermekeit? 

Vajon jobb benne maradni egy már régen holt kapcsolatba, elzárva egymástól a boldogság legcsekélyebb esélyét is, mint önálló életet kezdeni? Tényleg ennyire félünk az egyedülléttől, hogy még a rossz is jó? Mert rossz a rosszal, de rosszabb nélküle? 

És vajon, miért olyan nehéz elhinnünk, hogy nekünk nőknek sikerülhet? Vajon miért? 

És miért jobb nap, mint nap egy csodás életet hazudni magunknak a facebookon, mint szembenézni azzal, hogy semmi nem jó, és változtatni kellene rajta?

És miért jobb maradni, ha menni kellene? 

És miért nincs bátorság megtenni az első lépést?

 Tényleg ennyi lenne az önmegvalósítás? Már az elején megsemmisül, mert nincs elég megélhetési bevétel? 

És miért van az, hogy tőlünk nőktől elvárják, hogy áldozzunk fel mindent a családért? És miért akkora bűn, ha ezt nem tesszük, és a gyermek mellett merünk menni a saját utunkon, akkor is, ha néha azt érezzük, belehalunk?  

És miért van az, hogy teljesen elfogadott, hogy egy házasságban a nő mindent felad? Manapság miért nem fér meg egy önmegvalósító nő, édesanya, feleség egy házasságban a férfi,, édesapa, férj mellett? 

Igen... voltak álmaim... valaha álmodtam. Aztán már nem álmodtam. Most megint álmodom, és tudom, még sokkal tartozom magamnak. És megyek tovább az utamon. Mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nem valósíthatom meg önmagam! Mert muszáj! És ezt úgy teszem, hogy senki kárára. De amikor éreztem, hogy el kell jöjjek a házasságomból, eljöttem. Nem másért, nem egy harmadikért. Eljöttem önmagamért, és eljöttem a gyermekemért! 

Igen... nehéz... De nem bántam meg egyetlen pillanatra sem.