2017. nov 12.

Szövettan eredményére várva.... Elveszve az egészségügyben...

írta: Kata Vank
Szövettan eredményére várva.... Elveszve az egészségügyben...

Csak ülök a csillagok alatt, és nézem az eget. Sosem hittem volna, hogy ennyire hosszú tud lenni két hét. 

Már régóta láttam, hogy valami nem jó. A bőrelváltozások egyre csúnyábbak lettek. Törődtem velük, persze, hogy törődtem, hiszen még tudom, hogy van dolgom ezen a Földön. A legfontosabb, hogy fel kell neveljem a gyermekem. Mi ketten vagyunk ebben a világban, kéz a kézben éljük az életünket. 

doctor-563428_1280.jpg

Rohanás a bőrgyógyászatra. Órákig várakozom. Próbálok nyugodt maradni, próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De közben majd szét vet a feszültség. Lassan halad a betegek ellátása. Nagyon lassan. Közben érkeznek az időpontra behívott emberek. Végre, valahára sorra kerülök. Pár perc az egész. Ha csak pár perc jut egy egy betegre, akkor miért az órákon át tartó várakozás? Közben nevetnek, kávéznak, jönnek, mennek a fehér köpenyes emberek. Van, hogy nem is köszönnek. Pár perc. Ennyi volt. Egy pár kenőcs, meg gyógyszer, és, ha nem javul, akkor kontroll. 

Egy pillanatra sem nyugszom meg. Rendben... kenőcs... gyógyszer... Nem javul... persze, hogy nem javul. Vagy nem persze? Már nem tudom, de három hónap telt el a legutolsó vizsgálat óta. Három hónap, miközben egyre csúnyább a bőröm.

Magánrendelés. Ezt látom a megoldásnak. És végtelen hálát érzek, amiért megengedhetem ezt magamnak. Időpont. Megdöbbenve tapasztalom, hogy a magánrendeléseken is heteket kell várni. Idáig jutottunk, hogy inkább magánrendelésre megyünk, hiába fizetjük a Tb-t, illetve az egészségügyi hozzájárulást? Azt sem tudom, hogyan hívják. De fizetem. Sokat. 

Eszembe jut a barátnőm. Több orvosnál járt, mérhetetlen mennyiségű pénzt költött gyógyszerekre, meg kenőcsökre, de csal nem javult az állapota. Aztán egy magánrendelésen oldották meg a problémáját. 

Valamit nem értek. Nem ugyanazon orvosok dolgoznak magánrendelésen, mint akik az egészségházakban?  Csak egyszer itt, egyszer ott. Persze, lehet, hogy nem. Nem tudom... ideges vagyok. Ideges, mert felelősségteljes voltam. Mert eljártam szűrésekre. És most mégis rettegek. És nem kapok segítséget, csak, ha fizetek. És milyen jó, hogy tudok fizetni. 

Azonnal szövettan. Nincs krém, meg nincs kenőcs, meg nincs további várakozás. Meg, ha nem javul, akkor majd megint kontroll. Szövettan. Tudom, hogy már régen meg kellett volna csinálni. Tudom. Az orvos kicsit vádlón néz rám. Elmesélem neki a kálváriám, elmesélem neki, hogy pedig én voltam bőrgyógyásznál... nem is egynél.... megmutatom a felírt gyógyszerek, és kenőcsök nevét. Csak rázza a fejét. Felelőtlennek tart. Előbb kellett volna jönni. 

Igen.. tudom, már én is tudom. De valahogy bíztam abban, hogy azon orvosok, akiknél voltam, mégis csak értik a munkájukat. Magyarázkodom. Rosszul érzem magam, amiért magyarázkodnom kell, pedig a szívem legmélyén tudom, hogy nem követtem el hibát. Csak bíztam. Rossz emberekben... le lehet írnom, hogy rossz orvosokban?

Újabb két hét várakozás. A bőröm egyre csúnyább, és én egyre inkább aggódom. Félek. Olyan kevésszer szoktam félni, de most azt teszem. Rettegek. Rettegek, hogy mi lesz akkor, ha a szövettan rossz lesz. Rettegek, hogy hogyan tovább. Nem, nem kellene rettegnem. Nem kellene ezen gondolkodjak, majd csak akkor, ha már tudom, mi az eredmény. Én mégis félek. 

Kicsi még a lányom. Ki fogja felnevelni, ha engem valami ér? És már rohadtul mindegy lesz, ha bőrrákom van, hogy én ugyan eljártam szűrésekre, meg orvostól orvosig rohangáltam hónapokon keresztül. Igen.. tudom, felelőtlen voltam, mert egyből a magánszektorba kellett volna menjek. Igen... de az fizetős... de vajon mennyit ér az életem? 

Letelik a két hét. Eljön a nap. Időpontra megyek vissza. Jön velem a lányom. Várakoznunk kell. Csúsznak az időpontra visszahívott betegek. Már negyvenöt perce  ülünk a váróban.  Arra gondolok elfelejtettek. Már odáig jutok, hogy berúgom az ajtót. Elvégre is én ezért fizetek. Gratulálok magamnak a hozzáállásomért. Visszafogom magam. Hiszen látom, hogy betegek jönnek, mennek... de megőrjít a várakozás. Igen... már sokkal hamarabb ezt kellett volna tegyem... eljönnöm egy magánrendelésre.... igen... tudom... de már mindegy. És én a bennem dúló feszültséget az orvoson akarom levezetni. 

Végre szólítanak. Rohanok be. Úgy állok ott, mintha a halálos ítéletemre várnék. De tudom nagyon jól a melanoma agresszív. Kár volt bújnom a netet. Kár... 

Oké... nincs kóros elváltozás... nincs melanoma... csúnya, az biztos, de minden rendben van vele... és velem is. Nem vagyok rákos. De el kell ezeket távolítani, hogy ne is legyek. Hát, megkönnyebbültem. Sírok. Az elmúlt hetek feszültségei kitörnek belőlem. Rendben vagyok. De el kell távolítani. Megmondja az árát. Azt javasolja menjek el Tb finanszírozásra, mert túl sokba kerül... tudja nagyon jól... de ennyi az ára. Ha megfelel, dec. 4.-ére még tud időpontot adni.

Kicsit elszörnyedek. Ilyen árak mellett is egy, majdnem egy hónapot kell várni, hogy megszabadítson eme dolgoktól, amelyek annyi de annyi aggodalmat okoztak nekem. 

Már nyugodt vagyok. Nincs melanoma. Tudok várni. Már van időm átrágni magam a magyar egészségügy útvesztőin. Az általa kiállított papírokkal bejelentkezek a Tb alapú ellátásra. Elég hamar kapok időpontot. 

Még nem tudom, mi vár ott rám. De azért van bennem némi aggodalom, bár így azért sokkal könnyebb, hogy tudom, már minden rendben, de el kell ezeket távolítani.

Szerencsés vagyok, hogy megtehettem, hogy elmegyek magánrendelésre. Mert ez csak bőrgyógyászat. Ez megfizethető! De mi lett volna, ha ezt a tisztelet díjat nem tudom megfizetni? Miért fizetem én az egészségügyi hozzájárulást? 

Tudom, hogy nagyon sok lelkiismeretes orvos van, akik végzik a munkájukat. Tudom én. Lelkiismeretesek, és végzik a munkájukat, mert nagyon jók a szakterületükön. De az elmúlt fél évben én nem ilyenekkel találkoztam. Tudom... ez nem szívsebészet, meg idegsebészet, meg gerincsebészet... csak bőrgyógyászat. Na de akkor is! 

Igen... volt, amikor nem tudtak hasi ultrahangot csinálni, mert ahol élek nincs ultrahangos orvos. Vagy nem volt, lehet azóta ez már változott. Sosem felejtem el a hölgy arcát, amikor bekopogtam a röntgenre, hogy hasi ultrahangra kellene időpont. Kérte, hogy jöjjek vissza másnap időpontért. Nem értettem. Most itt vagyok, miért nem ad ma időpontot. ÉS akkor elmagyarázta, hogy a kórház, ahol meg tudják csinálni az ultrahangot, csak másnap adja le nekik a kiadható időpontokat, és ezért csak másnap tudnak időpontot adni. Néztem őt. És gratuláltam neki. Nem lehet egyszerű ilyen feltételekkel dolgozni, és nem lehet egyszerű elviselni, amit a betegektől kap. Hiszen nem mondhatja el mindenkinek, hogy miért van ez! És kit hibáztatnak, kivel veszekednek az emberek? Persze, hogy vele!

Olyan ez, mintha a katonáinkat kiküldenénk a frontra, hogy védjék meg a hazánkat, csak éppen  fegyvert nem adnánk a kezükbe. 

Most azért elég sok milliárdot fordítanak kórházakra, fordítanak egészségügyre. Remélem megtapasztalhatjuk mi "betegek" is ennek a pozitív oldalát.  Szeretném megköszönni azon orvosoknak, és nővéreknek, akik lelkiismeretesen végzik a hivatásukat. Mert tudom, hogy vannak. Talán sokkal többen, mint az olyanok, akik nem, de a rossz mindig hangosabb. 

Köszönöm nekik! És köszönöm Istennek, sorsnak, Univerzumnak a csodálatos szövettan eredményét. Még van dolgom ezen a Földön. És igyekszem jól kihasználni ezt az időt, amit most kaptam. 

 

Szólj hozzá

élet betegség fájdalom orvos félelem hit remény egészségügy csoda bizalom melanoma magánrendelés