Csak állok és potyognak a könnyeim! Nézem őt, és közben visszagondolok az elmúlt időszakra. Amit ez a kicsi lány végig csinált az nem semmi! Soha nem panaszkodott, soha nem sírt, mert fáradt, és soha nem játszotta a mártírt, csak ment előre... a céljáért.

Egészen kicsi volt még. Nem járt. Már a korabeli társai mind lépkedtek, ő még csak fel sem állt. Egy gyönyörű reggel volt. Egy lovastanyán köszöntött minket az ébredő nap. Egy másodperc alatt szem elől tévesztettem. Rohantam, merre lehet. Egy ló hasa alatt ült békésen, beszélgetett vele, és füvet tépkedve etette azt a drága lelket. Megkértek, hogy most ne sikítsak, mert megijesztem őket. Hagyjam. A ló tudja, hogy ott van a kicsi. A lányom ekkor kikúszott a ló hasa alól, felállt, majd a ló a fejével támasztotta őt, és kikísérte hozzánk. Így tanult meg járni. 

Sosem értettem a vonzódását eme állatokhoz. Aztán a lovak segítségével fejlesztettük az egyensúlyát, és még annyi minden mást. Akkoriban még a lovasterápia nem volt elterjedt, talán még nem is hallottunk róla. Ő viszont annyira szerette a lovakat, hogy vittük hozzájuk. 

Aztán teltek az évek. És megint ott találtuk magunkat a lovaknál. Szerettem volna megérteni, miért rajong ennyire értük. Aztán csak történtek az események és én is ott találtam magam egy ló nyergében. Annyiszor szerettem volna feladni. Lovagolni sokkal könnyebb földről, mint lóhátról. Ahogy szoktam volt mondani, a ló macerássá teszi a lovaglást. 

Szépen lassan közös szenvedélyünkké vált ez a történet. Már együtt vágtáztunk a végtelen mezőkön, együtt sírtunk, és együtt nevettünk. 

Soha nem mondtam neki, hogy lovagoljon. Nem én akartam, hogy az én be nem teljesített vágyaimat megvalósítsa. Ő annak idején egészen kicsi korában már tudta, neki a lovakkal kell lennie. Én pedig engedtem, bár nagyon féltem eme állatoktól. De nem hagytam, hogy az én félelmeim miatt ő ne élvezze ezt a történetet. Aztán pedig legyőzve önmagam, én is nyeregbe szálltam, mert ha a kicsi lányom ennyire szereti őket, akkor ezen nemes állatok tudhatnak valamit. 

Most már tudom, milyen szerencsés is vagyok, hogy a lovak közelében lehetek. Nagy tanítóimmá váltak, és velük, mellettük egy egészen más világba léphettünk be a gyermekemmel. És végül Isten, Sors, Univerzum adott nekünk egy csapatot, egy új családot, ahol végre otthonra leltünk. 

Második helyen végzett! De ez a helyezés nála felér egy győzelemmel. Folyamatos sérülések és balesetek hátráltatták őt az útján. 

Egy nyári napon egy balesetben megtaposta a ló. A sürgősségi osztályon már azt kérdezte, mikor lovagolhat megint. Egy lábsérüléssel megúsztuk a történetet, de hetekig nem ülhetett lóra. Aztán egy tornaórán egy rossz mozdulat következtében kiugrott a térdkalácsa. A Baleseti Intézetben találtuk magunkat, ahol megajándékozták gipsszel. Majd az hamar lekerülvén, csak mankóval tudott járni. Megint nem lovagolhatott nagyon sokáig. Közben ment az aggódás, hogy mi lesz a térdével. Képes lesz-e újra nyeregbe szállni, vagy örökre le kell mondania eme sportról.

Álltunk az ortopédián, és félve tettük fel a kérdést... lovagolhat? "Olyan nincs, hogy nem!"- hangzott a válasz. "A cél, hogy teljes életet élhessen, ha ehhez egy műtét segíti hozzá, akkor műtét lesz! De olyan nincs, hogy abba kell hagynia a lovaglást!" Azóta gyógytornázunk, erősítünk, és mindent megteszünk, hogy a műtétet elkerülve tudjon lóháton vágtázni a győzelem felé.

És amikor már orvosi engedélyünk volt a lovaglásra, egy súlyos fülgyulladás miatt megint hátráltatva volt a felkészülése. Azon is túlléptünk, abból is meggyógyult, és persze első útja a lovakhoz vezetett. 

Öt napja volt felkészülni a versenyre. Volt olyan, hogy a kocsiban evett, és öltözött át, hogy odaérjünk a gyógytornára, majd megint a kocsiban átöltözve, még elment lovasedzésre. Kőkemény egy órás torna után még végig csinálta az edzést is.  

De a nulladik órára bemenve a suliba, délután elrohantunk edzésre, majd megint vissza a suliba. Közben tanulni kell, mert továbbtanulás, és matek különóra, és felvételi előkészítők. És ő csak ment és ment. Kérdeztem bírja-e, de nem panaszkodott, nem mondta, hogy nem. Ő ott akart lenni a versenyen. 

Egy nap az ömlő eső miatt kimaradt az edzés, mert nekünk nincs fedelesünk. Akkor kétségbeesett, mert a többiekhez képest a sok sérülés és betegeskedés miatt le volt maradva. 

Ma reggel úgy indult neki a versenynek, hogy mondtam neki,  történjen bármi is, ő már győztesként jön le arról a pályáról, mert amit véghez vitt, az egy felnőtt ember becsületére is vált volna. Egyetlen cél volt kitűzve: hozza ki a legtöbbet önmagából, és, hogy ez mire lesz elég, majd meglátjuk! Kértem, hogy egyetlen pillanatra se legyen elkeseredve, ha nem sikerül! Mert már sikerült! Mert most itt vagyunk! Ő versenyez! Már sikerült! Mert jöhettek balesetek, sérülések, betegségek... ő most mégis itt van! 

MÁSODIK helyezett! De nekünk ez a második helyezés felér a győzelemmel! Mert ez a kicsi lány magától ment az edzésekre, a szíve és a lelke vezette őt. Soha egy pillanatra nem jutott eszembe, hogy eltiltsam, vagy megtiltsam neki a lovaglást. Soha! Mert ezzel elvenném tőle a motivációt, elvenném tőle az álmait, és elvenném tőle a célját! Hiszen ő mindig is a lovakkal akart lenni, velük foglalkozni. Már egészen kicsi korától tudta ezt. Még beszélni sem tudott, de a lovakkal megdumcsizott mindent. Még járni sem tudott, de a lovak megtanították járni. Rossz volt az egyensúlya, de a lovak segítségével rendbe tettük ezt is. 

És a lovakkal új barátokra, új álmokra, új célokra lelt! És most ott áll a díjátadón, hallom a nevét, látom a mosolyát, látom az örömét! MEGCSINÁLTA! 

Nem adta fel, nem fordult vissza, csak ment előre, ha kellett mankóval.

Azt hiszem ilyen, amikor valaki megleli az útját.