Vannak beszélgetések, amelyek mélyen megérintik az embert. Ez most olyan volt. Egyébként is próbáltam kiutat találni egy helyzetből, amibe belevesztem. Csak ültem, néztem az embereket, néztem a parkot. Csak szerettem volna kiüríteni az elmém és megoldást találni valamire, ami hetek óta kételyek között tart, ami miatt hetek óta aggodalom van bennem. 

Akkor ült le mellém. Jól öltözött volt, szépen kisminkelve. Nézte a gyermekét, aki a játszótéren volt. 

"Neki még jó." - szólalt meg. Abban sem voltam biztos, hogy hozzám beszél. Ma valahogy nem akartam beszélgetni, ma a csendet vágytam. "Van egy testvére. Továbbtanulás előtt áll. Ügyes gyerek. Nem azt mondom, hogy mindenben a legjobb. Talán valahol az én hibám. Amikor gyerek voltam nálunk otthon csak az ötös volt elfogadható jegy. Ha ötöst kaptunk nem járt dicséret, ha ennél rosszabb jegyet, akkor kegyetlenül elvertek. Akkoriban ezzel senki nem foglalkozott. Volt, hogy két hétig nem tudtam tollat fogni a kezemben, mert egy rossz jegy miatt anyám légycsapónyéllel verte el a kezem. Nem volt gyámügy... semmi nem volt...  Akkoriban ez természetes volt. A tanárok is nyugodtan verhettek bennünket, a szülők is. Nem számított. Semmi nem számított."

"Már akkor elhatároztam, ha gyermekem lesz, soha nem teszem ki ennek a stressznek. A tanulás miatti stressznek. Nekem nem volt életem, nem volt gyerekkorom, mert csak tanultam és tanultam... és igazából a semmiért. Senki nem foglalkozott azzal, hogy általános iskola első éveiben kitűnő voltam. A középiskolát hiába végeztem el, nem tanulhattam tovább. Mert kellett a pénz. És dolgoznom kellett. Mint ahogyan dolgoztam egész pici gyerekként is. Otthon a kertben, és segítenem kellett ellátni az állatokat. Úgy mehettünk iskolába, ha a malacok, birkák, és csirkék már jóllaktak. Aztán jártam napszámba, majd később gyárban dolgoztam nyáron, aztán napszemüveget árultam. Tanár szerettem volna lenni. De nem lehettem. Mennem kellett dolgozni. Mert kellett a pénz. Vagyis az elmúlt évek agresszivitása semmit nem ért. Hiába való volt. Mert amikor számított, már nem tanulhattam tovább."

"Később meg belevesztem a létezésembe, és már nem akartam. Van egy nagyobb  fiam. Elrontotta a felvételit. Olyan békesség volt bennem a továbbtanulás miatt. Már szeptemberben összeírta az iskolákat, ahová menni akar. Aztán megtudtuk a felvételi eredményét, és gyakorlatilag dobhattuk az egészet a kukába. Ilyen pontokkal esélytelenül indulna ezekben az iskolákban. Ő maga sem tudja, mit csinált. Leblokkolt. Vagy ki tudja. Így sikerült. És most egyelőre úgy fest ennyi volt."

"Talán én rontottam el. Többet kellett volna követlejek. Talán én rontottam el. És most keressük a megoldást. Mert lennie kell. Néha az az érzésem, hogy azok a gyerekek, akik nem a legjobb tanulók, vagy nem értek el kiváló eredményt a felvételin, nem kellenek sehová. Tudja, hány ember nézett rám lesajnálóan, amiért ez így sikerült? Volt, aki a szemembe mondta, hogy ne aggódjak, mert takarítónak még jó lehet a gyerekem. Az övé majd megy a legerősebb gimnáziumba, utána  egyetemre, de az enyém mehet takarítónak..  Arra még jó lesz."

"Bántott. Nagyon. Mert lehet, hogy elcseszte a felvételit, de attól még nem kell lesajnálni, és nem kell szánakozni. Szerettem volna mondani az anyukának, hogy majd nézzük meg a gyerekeinket 20 év múlva, de már erre sem maradt energiám. Hagytam, hogy élvezze a győzelme pillanatát. Az ő tökéletes gyereke, és az én perifériára szorult gyerekem."

"Talán akad egy olyan iskola, ahol szívesen látják. Talán akad. Aztán majd meglátjuk, mit tud kihozni az életéből. Én csak azt kívánom, lelje meg a boldogságot. De most itt állunk lesajnálkozó tekintetek kereszttüzében. Egyébként is nehezen boldogul a gyerekem a hétköznapokban. Különc. És ezt a mai társadalom nehezen viseli. Volt, hogy kikezdték a kinézete miatt, kikezdték a súlya miatt, és minden más egyéb dologért is."

"Egyedül nevelem. És akkor mi van? Miért lenne ő kevesebb, mint az, akinek mind a két szülője jelen van az életében? Mindent megadok neki, sokszor erőn felül. De volt, hogy azt mondták neki van a legrosszabb cipője az osztályban. És mi még szerencsések vagyunk. Mert remek munkám van, ahol kellően megfizetnek, így nem kell nélkülöznünk. Pedig tudja manapság hány gyereknek kell? Vajon őket is kiveti magából a közösség? Vagy nekünk rossz közösségünk van?" - próbáltam neki mondani valamit, de tanácstalan voltam. Pár héttel ezelőtt én is elkeseredve kerestem az utat, hol tanulhatna tovább a gyerekem. 

"Olyan furcsa ez az egész. Mit hoz ki emberekből egy nem várt eredmény. És mi felnőttek mennyire is aljasak tudunk lenni egymással, és a gyerekekkel szemben is. Az ő fiának jól sikerült a felvételije, az enyémnek nem. És innentől kezdve, lehet sajnálni, meg szánakozni, meg elküldeni takarítani... és közben egy nagyot kárörvendeni."

"De én még mindig azt mondom, nézzük majd meg a gyerekeinket 20 év múlva. De addig is, a fiam most a perifériára szorult, mert elrontotta a felvételijét, és mert nem kitűnő tanuló. Mintha ez számítana bármit is. De sajnos számít. Valahogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak. Túl nagy jelentőséget." - felállt és elment.

Én pedig azon gondolkodtam, nekem szánta eme mondatokat, vagy csak jólesett kibeszélnie?