Sokszor látom őt. Szinte minden nap. Csak leül a padra, nem szól senkihez, tekintete a távolba réved. Annyiszor néztem őt az ablakból, annyiszor elképzeltem, vajon, mit adhatnak neki azon  a percek, amelyeket eme padon tölt.

Egy csodálatos nap délelőttjén megint megjelent. Valamiért azt éreztem, most jött el a pillanat, hogy leüljek mellé, és meghallgassam élete meséjét. Egy végtelen fájdalommal teli élet van a háta mögött. Hamarosan száz éves lesz. Egy végtelen fájdalommal teli, és majdnem, hogy értelmetlen szenvedéssel teli élet. Csak az jár a fejemben, aki ilyet tesz, az valóban azt hiszi, hogy szerelmes? 

"Régen volt már nagyon régen." - kezdi el mondani. "Olyan régóta cipelem ezt a történetet, oly régóta cipelem ennek a terhét. Már nem bírom tovább. Minden nap eljövök ide, talán egy kicsit vezekelni. Az itt töltött percekben elfelejtem mindazt, ami velem történt, elfelejtem mindazt, amit életemnek nevezhettem."

"Nagyon fiatalon ismertem meg a feleségem, nagyon fiatalon. Egy kicsinyke faluban születtünk, és ott nevelődtünk. Akkoriban nagyon korán megnősültünk mi férfiak, férjhez mentek a lányok, és kezdődött az élet."

"Nagyon takaros leány volt, talán a faluban mind közül a legszebb. Templomba járt, segédkezett ahol tudott. Igazi nemes lélek volt. Legalábbis én végig ezt gondoltam róla."

"Aztán a faluból én a városba kerültem egy gyárba dolgozni. Akkoriban még nem volt szégyen a kétkezi munka. Akkoriban mindenkinek volt munkája, és büszke volt arra, amit csinált. Akkor már vagy egy éve a feleségem volt a falu legszebb leánya, de a gyermekáldás elkerült minket. A faluban beszéltek ugyan rólunk a hátunk mögött, de megpróbáltunk minderről tudomást sem venni. Szerettük egymást. Legalábbis akkor még azt hittük."

"Aztán egyszer megismertem egy igazi szeszélyes, városi leányt. Csípős volt a nyelve, de olyan menyecske volt, aki teljesen elbűvölt. A lelke mélyén egy végtelen művelt leány volt, aki család nélkül élte a mindennapokat. Munkásszállón lakott. Én mindennap feljártam a gyárba, délután meg haza. Ennek a leánynak az otthona a munkásszállón volt. Ez a hölgy képviselte mindazt, amitől apáink és a papok óvtak bennünket. Eme hölgybe mégis több életszeretetet, szenvedély szorult, mint a mi falunk összes emberét együttvéve."

"Igen. Elcsábultam. És végtelen szerelmet éreztem. Ő nem tudta, hogy nős vagyok, én meg nem vallottam be. Otthon a feleségem, ha sejtett is valamit, soha nem hozta szóba.... legalábbis azokban az időkben. Vágytam erre az asszonyra, de vágytam a feleségemre is."

"Aztán egy nap elhatároztam, hogy bevallok mindent a feleségemnek, és eljövök ehhez a leányhoz. Bárcsak ne tettem volna. Bárcsak hallgattam volna, mint a legtöbb férfi körülöttem, és éltem volna azt a kétlaki életet. De tisztességes akartam lenni. A sok tisztességtelen húzás után, végre gerinces emberként cselekedni. Bárcsak ne tettem volna."

"A feleségem nem szólt egy szót sem. Akkoriban az asszonyok még másként viselkedtek. Mélyen hallgatott. Annyit kért, ne hozzak szégyent a fejére, mert abban a kicsinyke faluban bizony hamar a szájukra veszik őt az emberek, és soha többé nem lesz maradása. Biblia órákat tartott, és tanító lett a helyi iskolában. Beláttam, hogy nem tehetem tönkre az ő életét, egy szeszélyért, ahogyan fogalmazott."

"Aztán a nagy szerelem, hirtelen eltűnt az életemből. És én akkor végtelen hálát éreztem a feleségem iránt, aki ezt már akkor megmondta, hogy ez fog történni, amikor beszéltem neki erről a dologról. Ahogyan elkezdődött, úgy ért véget. Váratlanul."

"Talán úgy egy év telhetett el, amikor megláttam a nagy szerelmemet a város egyik kis utcáján. Gyönyörű volt. Ugyan egy kicsit kikerekedett, de így még szebb volt, mint annak előtte. Megszólítottam, ő zavartan mosolygott. Menni akart. Én pedig nem akartam, hogy menjen. Ott, abban a pillanatban végtelen szerelmet éreztem, és azt, hogy eme asszony mellett szeretném leélni az életem. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, és elszökünk egy olyan helyre, ahol senki nem ismer minket, és új életet kezdünk. Csak ő és én, múlt nélkül. Bárcsak ne tettem volna!" 

"Aztán eljött a másnap, de ő nem. Én mindennap vártam eme padon, hogy hátha megjelenik, de nem láttam őt soha többé. Soha többé. A meghiúsult nagy szökés után visszatértem az életembe a feleségem mellé. Pár hónapra rá, megjelent egy kislánnyal a karján. "Isten ajándéka ő nekünk." - mondta. "Isten küldte. Ha már saját gyermekünk nem lehet, Isten küldte ezt a kis angyalt, hogy neveljük őt." Én meg nem ellenkeztem. Örökbe fogadtuk a kislányt. Sajátunként szerettük, sajátunként neveltük."

"Aztán ahogyan teltek az évek, annyiszor véltem felfedezni abba a kicsi lányba az én régi szerelmemet. Aki nem jött el. Akit hiába vártam nap, mint nap a padon, nem jött el. Még lelkiismeret furdalásom is volt a dolog miatt. De a mosolya, a gesztusai, annyira emlékeztettek reá."

"A leány felnevelődött, diplomás lett, mi pedig szépen megöregedtünk egymás mellett az asszonnyal. Ennyi volt az élet. Leéltük egymás mellett. Nem voltak érzelmek, nagy veszekedések. Semmi nem volt. Reggel felébredtünk, este lefeküdtünk. Az én szívem is abba maradt fájni egy idő után. Miért is fájt volna? Hiszen én árultam el mindenkit. De drágán megfizettem érte. És nem csak én."

"A feleségem nagyon beteg lett. Feladta. Ő is tudta, hogy nem akar élni tovább. Egyik este ültem az ágya mellett, fogtam a kezét. Egy végtelen jó asszony kezét szorítottam, és szívem és lelkem is tudta, hogy hamarosan ő már nem lesz velem. Olyan régóta éltünk együtt, hogy bele sem mertem abba gondolni, milyen lesz nélküle."

"És akkor elmondta. Elmondta mindazt, ami hazugsággá tette az együtt töltött éveket, hazugsággá a múltat, és mindent, ami az addigi életemet jelentette."

"Tudott a lányról, hamarabb, mint én mondtam volna neki. A leány gyermeket szült tőlem. Ő összebarátkozott ezzel a leánnyal, a legjobb barátnője lett, fogta a kezét szülés közben. Ezért tűnt el akkoriban az életemből. Mert gyermeket várt. És nem akarta, hogy tudjak róla. Vagyis az én feleségem, mint az ő legjobb barátnője azt tanácsolta neki, hogy  ne mondja el nekem. Az az áldott városi leány meg hitt neki."

"Amikor el akart velem szökni, a feleségem belefojtotta a kádba. Akkor már nem munkásszállón éltek, a kislány miatt a tanács kiutalt neki egy lakást. És az én áldott jó feleségem, egyszerűen megölte, mert nem akarta, hogy elszökjön velem. Talán egy újságban megemlítették valahol, hogy találtak egy halott nőt, aki saját kádjába fúlt.  De akkoriban a világ még teljesen más volt. Nem értesültünk mi minden rémségről. Nem értesültünk. Én ezért vártam hiába ott őt akkor, azon a napon, és még annyi éven át, annyi év minden egyes áldott napján, hátha egyszer csak megjelenik."

"De nem jöhetett, hiszen már nem élt. És az én feleségem minden egyes nap ezzel a tudattal feküdt és ébredt, hogy elvette egy ártatlan édesanyának az életét. Mondta, hogy sokszor attól félt, megjelenik a rendőrség, mert kiderül a tette. És az az áldott jó asszony így élte a mindennapjait. A kislány pedig az én kislányom volt, és annak a gyönyörű városi leánynak a gyermeke, akit valaha annyira, de annyira szerettem, és akinek halálát én okoztam. Az én gyávaságom miatt halt meg ő. Én voltam gyáva, és ezért az én szerelmemnek kellett drága árat fizetnie.  Én a feleségem mellett keltem és feküdtem, aki elvette a szerelmem életét, elvette a lehetőséget mindannyiunktól egy boldog, egy boldogabb életre."

"És még a leányt is örökbe fogadta. Kitervelt mindent. Mindent. És engem ezért emlékeztetett oly sokszor a szerelmemre az a kicsi. Hiszen belőle volt egy darab. Az ő és az én vérem csörgedezett az ereiben, és ezt is csak majd fél évszázad múlva tudtam meg. Ahogy elmesélte ezt a feleségem, meghalt. Elment.  Én meg csak ültem az ágya mellett, csak néztem őt döbbenten,  csak kiabálni tudtam, hogy miért? Miért tette ezt velünk, azzal a gyönyörű nővel, a kislánnyal, miért? És hogyan volt képes leélni ennyi évet így, hogy tudta, mit cselekedett. Az utolsó szavai hozzám annyi volt: "Azért tettem, mert szerettelek!"

"Hiába tudom, mi történt. Én minden áldott nap eljövök ide a padra, és várom a szerelmemet. Vezekelnem kell. Vezekeltem egy életen át. De a gyávaságom bűnét, nem én fizettem meg, hanem egy ártatlan lélek. Apám nem erre nevelt. Nem erre nevelt. És én mégis ilyen ember lettem. És én mégis ilyen ember lettem. És még vajon hány évig kell éljek ennek a bűnnek a terhével? Még vajon hány évig kell, hogy éljek ezzel a teherrel?"

"A lányomnak soha nem mondtam el az igazságot. Túl sok ártatlan ember szenvedett már így is az én gyávaságom miatt."

A bácsi felállt, és elsétált. Én csak néztem utána. Az élet írja a legszebb és a legkegyetlenebb történeteket. Csak néztem utána, mély megdöbbenést érezve a szívemmel.