A múlt. Ha igaz a mondás, el kellene engednünk, mégis annyian hagyjuk, hogy a jelenben is rányomja bélyegét az életünkre egy egy döntésünk, egy egy történet, amely már véget ért, mégsem zárult le. Az évek telnek, és bennünk mégis ott motoszkál egy gondolat. "Mi lett volna, ha...". Csak pár szó, mégis olyan nehéz elviselni a súlyát. 

A patak partján ülök. Nincsenek gondolataim, átadom magam a pillanatnak. Kiürítem az elmém, elengedek mindent, ami eddig fogva tartott. Most nem akarok gondolni semmire. Most csak a semmire szeretnék gondolni. Akkor ül le mellém. Egy ideig csendben nézzük a csörgedező patakot, aztán mesélni kezd... mesélni az életéről, a szerelméről, és egy történetről, amely húsz éven keresztül nem engedte, hogy befejezzék. Aztán eljött egy pillanat, amely mindent megváltoztatott. Húsz év... ennyi telt el azóta... és már nincs, a mi lett volna, ha. Mert elmúlt. Mert minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. De ennek megértéséhez el kellett telnie húsz évnek. 

"Nekem is volt egy Hufnágel Pistim. Sok sok éven át őriztem a titkot a szívemben, és őriztem a reményt, őriztem az álmot. Az álmot, amelyet hozzá kötöttem, egy álmot, amelyről tudtam, talán soha nem valósulhat meg. Nekem mégis kellett.  Annyiszor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha... ha másképp alakul ez az egész történet. Talán férj és feleség lennénk, gyermekekkel? Talán más lennék? Másként alakul minden? Vagy minden úgy alakult, ahogyan kellett, és én nem is őt szerettem annyi éven át titokban, hanem "csak" azt a valakit, akinek képzeltem őt?"

"Fiatal voltam, tele álmokkal, reményekkel, és hittel. Hittel egy szebb életről, amelyet megteremthetek magamnak, hittel egy család iránt, ahol tisztelet és béke van, hittel, hogy minden másként lehet, mint ahogyan a szüleimnél és a nagyszüleimnél láttam. Hittem az igaz szerelemben. Hogy egyszer csak megjelenik valaki, és velem inden más lesz. Ifjú voltam, semmit nem tudtam az életről, csak a kegyetlenebbik feléről. Alkoholista szüleim gyilkolták egymást egész gyerekkorunkban, aztán persze minket a gyermekeiket is, talán a saját életük kudarcát rajtunk töltötték ki, mert azt hitték, így könnyebb lesz. 18 évesen elmenekülve az otthon melegéből, elindultam a saját életem útján, miközben sok sok éven keresztül próbáltam megszabadulni a tehertől, amelyet a gyermekkorom óta cipeltem. Megannyi magányosan töltött éjszakán és nappalon csak az álmaimba menekülhettem, és ez tartotta bennem a lelket. Nekem sikerül! Nekem szép életem, és szép családom lesz. A legnehezebb és legsötétebb éjjeleken eme álomba kapaszkodtam, mert csak így voltam képes nap, mint nap felkelni, és menni előre."

"Aztán egy nap belépett az iroda ajtaján, ahol dolgoztam. És abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ő az, aki oly sok éjjelen megjelent az álmaimban, tudtam, hogy ő az, aki mellett megtapasztalhatom mindazt, amit eddig csak hittem, hogy megkapom az élettől. Szenvedélyes szerelem szövődött kettőnk között. Fiatalok voltunk, a mának éltünk, nem tartoztunk felelősséggel senki és semmi iránt. Olyan szenvedély forrt kettőnk között, amelynek eredetét sosem tudtuk, és nem is értettük, és nem is akartuk megfejteni. Csak élveztük a pillanatokat, élveztük a csodát, ami kettőnk között volt."

"Aztán, oly váratlanul, ahogyan megjelent az életemben, elment. Mintha sosem lett volna. Mintha mindaz, ami kettőnk között volt, számára nem jelentett volna semmit. Én pedig ott maradtam a kérdéseimmel, a fájdalmammal, és nem kérdezhettem meg tőle, hogy MIÉRT? Elment, és elvitte magával a szerelmem, a szenvedélyem, az álmaim, és csak a fájdalmat hagyta maga után. Én miattam történt? Nem voltam elég jó? Másnak kellett volna lennem?  Hiába kavarogtak eme gondolatok a fejemben, már nem volt, aki fellehetett volna rájuk."

"A szív sosem szűnik meg szeretni, csak eltemetődnek benne az érzelmek. Teltek az évek. Eltemettem magamban, elzártam szívem egy mély szegletében, de mindig a legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe az arca, az illata, a szenvedély, amely tombolt kettőnk között."

"Hufnágel Pisti. Ő lett az én Hufnágel Pistim. Ha épp belefáradtam a saját életembe, vagy nem tudtam, mit hoz a holnap, vagy lesz-e holnap, akkor mindig eszembe jutott. Mi lett volna, ha feleségül vesz, ha családunk lesz. Amikor megjelent  előttem az arca, a lelkem olyan fájdalmat érzett, amelyet szavakba önteni képtelenség. Ő elment. Nem magyarázkodott, nem kérdezett, nem ígért. Csak elment. Én pedig sok sok éven át őriztem őt a szívemben."

"Férjhez mentem, gyermekeket szültem, és az életembe a szenvedély, és a romantika helyét átvették a hétköznapok. Munka, gyerekek, háztartás. És én annyira sokszor éreztem ezt szürkének, annyira sokszor eszembe jutott, hogy vajon mellette is ezt érezném? Csak telnek a napok, a hetek,  az évek, és én már nem is létezem? Csak egy mókuskerékben pörgök, és valahol útközben elvesztem létezni, mert már "csak" anya vagyok, és feleség, és dolgozó nő? Hová lett az álmodozó, önmagát és a világot megváltani akaró, akadályokat nem ismerő szenvedélyes ember, aki valaha voltam?"

"Húsz év. Húsz év telt el. És én húsz éven át őriztem őt, azt a valakit a szívemben. Egy csodálatos délutánon besétált az irodába, ahol dolgoztam. Épp úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Csak néztem őt, ő pedig engem. Az arcomon a ráncok jelezték az idő múlását, a szemem alatt lévő sötét karikák a kisfiam betegsége miatt  át nem aludt éjszakák tanúi voltak. Csak néztem a szemébe, néztem őt, és a lelkéig szerettem volna látni. Annyi éven át vártam, reméltem, hogy egyszer még láthatom, hogy egyszer még feltehetem neki a kérdéseimet. Most itt állt előttem, és én mégis néma maradtam. Már nem számítottak a válaszok, már a kérdések sem. Túl régen történt. Már más vagyok. Mint ahogyan ő is megváltozott. "

"Ott álltunk egymással szemben, és idegenek voltunk a másiknak. Két teljesen más ember találkozott eme délutánon. Felnőttünk, elteltek az évek, megváltoztunk. Csak álltunk, nézve a másikat, és kerestük, azt a valakit, akit annyira szerettünk. De már nem volt ott. Húsz év. Húsz év nagyon sok idő. Már nem voltak kérdések, nem voltak válaszok."

"Elment. És én már nem éreztem, hogy utána kellene mennem. Talán nem is őt szerettem annyi éven át, hanem azt a valakit, akinek képzeltem. Egy álmot kergettem. Egy olyan álmot, amelyről tudtam, sosem válhat valóra, mégis őriztem a szívemben és a lelkemben, mert ez kellett ahhoz, hogy a szürkének vélt hétköznapokat túléljem."

"Még az ablakból kitekintve láttam távolodni, láttam, ahogyan eltűnik, mint ahogyan tette húsz évvel ezelőtt. Abban a pillanatban éreztem, hogy megkönnyebbül a lelkem. Elengedtem őt. A szívem elengedte szeretni.Csak egy álom volt. És ott az ablakban belenéztem a saját szemembe, és csak hálát éreztem, a gyermekimért, a férjemért, az életemért, és az elmúlt húsz évért, amelyben oly sokszor eszembe jutott ő."

"Húsz év múlva, az ifjú vándor megpihen... - mondja a dal. Már nem vagyunk ifjak, és már nem vagyunk vándorok sem. Akik valaha voltunk, már nem léteznek, megváltoztunk. Mert erről szól az élet. A változásról. És a múltról, amely oly sokszor felüti fejét. És ilyenkor nem tehetünk mást, mint mosolygunk, amiért megélhettük azon pillanatokat, majd elengedjük. Mert, ami volt elmúlt, és már nem lesz. Én ezen a napom ébredtem rá, hogy minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Elengedtem őt. Az én Hufnágel Pistimet."