Sokszor eszembe jut ő. Vajon, mi lehet vele. Sok sok éve már, hogy nem találkoztunk, sok sok éve már, hogy nem tudom, merre vitte sorsa. 

Nem akart engem. Mindig kihangsúlyozta, ha összevesztünk, hogy csak "véletlen" gyerek vagyok, egy olyan apától, akit sosem szeretett, sosem ismert. Egyéjszakás bűnös kalandjának voltam a bizonyítéka. Nem emlékszem rá, nem emlékszem az illatára. Csak a várakozásra emlékszem. Ahogyan vártam rá... sok sok órán keresztül magányomba zárkózva. 

Amikor úgy négy éves lehettem, úgy döntött, nem akar tovább gondoskodni rólam, és az öccsének adott falura. A nagybátyám jó ember volt, mint a felesége is. Nekik sosem lehetett saját gyermekük. Szeretettel neveltek. Mindent megadtak nekem, ami erejükből tellett, sosem vetették szememre származásom. Anyámmal sokszor veszekedtek. Nem miattam, értem. Anyám havonta egyszer megjelent egy férfival, akivel össze akartak házasodni, aztán elvinni engem. Nagybátyám és felesége mindig veszekedtek emiatt vele. De a házasságokból sosem lett semmi, és a férfiak is úgy eltűntek anyám életéből, mintha sosem lettek volna.

Emlékszem hányszor vártam őt, hogy majd jön, és meglátogat, megölel, és azt mondja: Szeretlek. Csak ültem a kerítés betonalapján, kapaszkodtam a hideg vasba, és néztem, hátha megjelenik. De sosem jött. Sosem jött, amikor vártam. Néha azért megjelent, hozott egy két dolgot nekem, de sosem kaptam sem simogatást, sem jó szót tőle. Rideg volt velem.  

Anyák napja ünnepség volt az iskolában. Addigra már mindenki tudta, hogy én csak egy örökbefogadott gyerek vagyok, de igazából még az sem voltam. Anyám sosem mondott le rólam, pedig annyiszor kérte őt nagybátyám és felesége. De sosem tette ezt meg nekik, sosem tette ezt meg értem. Vártam őt. Versemet szavalva izgatottan néztem a tömeget, de nem  láttam az arcát. A vers végére már potyogtak a könnyeim, láttam szeretett nagynéném mosolyát, de most ez a mosoly sem tudta velem feledtetni a fájdalmat és a csalódottságot, amit éreztem. 

Aztán pár héttel később megjelent, mintha mi sem történt volna. Én ott álltam előtte kerek szemekkel, és elmondtam neki a verset. "Jó!" Csak ennyit mondott, és már ment is el. Fontos dolga volt. Mindig fontos dolga akadt, ha rólam volt szó. 

Drága nagybátyám és nagynéném mindent elkövetettek, hogy boldog gyerekkorom lehessen, és így felnőtt fejjel visszagondolva a múltra, az is volt. De anyám viselkedése, elutasítása, ridegsége mély nyomott hagyott a lelkemben. Talán jobb lett volna, ha sosem látogat meg, talán jobb lett volna, ha örökre eltűnik az életemből. De még ez sem tette meg. És én annyiszor vártam őt a kerítésen ülve.

Aztán felnőttem. Párszor még találkoztunk, de ahogy teltek az évek, a felgyülemlett fájdalom, a ki nem mondott szavak ereje, egyre jobban marcangolt engem, és talán marcangolta őt is. Hányszor, de hányszor hallottam tőle, hogy mindent értem tett, de igazából sosem akart engem, ha lehetősége lett volna, elvetet, de már nem tehette, csak ezért maradtam meg. De ő mindent feladott értem, és csak miattam nem lelte meg a társát, mert senkinek nem kellett egy zabi gyerekkel. 

Amikor szóba hoztam az anyák napi ünnepséget, vagy a karácsonyokat, csak legyintett. "Dolgom volt". Ennyit válaszolt rá. 

Aztán egyszer elmentem hozzá, végre le akartam zárni a múltat,  azt szerettem volna, ha tiszta lappal újrakezdhettük volna a kapcsolatunkat, harag, düh, és egymás vádolása nélkül. Hiába csengettem az ajtón. Még vártam a belvárosi bérlakás harmadik emeletének ódon folyosóján, de semmi. Hirtelen felelevenedtek bennem a múlt képei, amikor ugyanilyen dobogó szívvel vártam őt a kerítésen ülve, kapaszkodva a hideg vasba. És mint ahogyan akkor, most sem jött. Mint kiderült, elköltözött, és azt sem mondta meg hová. 

Végleg eldöntötte, hogy nem akar az életem része lenni. És én annyira megbántott voltam. Miért most találta ezt ki, amikor már elmúltam húsz éves, és miért nem akkor, amikor négyévesen eldobott magától? Úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya. Mindig vágytam édesanyám szeretetére, de sosem kaphattam azt meg. Amikor már feladtam volna, akkor  édesanyám dobott nekem egy csepp reményt, hogy szeret, aztán újra elhagyott. És újra és újra. És én mindig reménykedtem, hogy talán majd most megszeret, és végre a lánya lehetek, és ő végre az édesanyám lesz, aki kezeivel letörli a könnyeimet, aki magához ölel. De sosem lett ez így. Sosem. 

 Most ott álltam a rideg, ódon falak között, és ő megint lehagyott. Ott, akkor a hidegben eldöntöttem, hogy többé nem hagyom, hogy ezt tegye velem. Végleg elengedtem őt. Ha ő nem akar többé látni, én nem fogom őt keresni. ha ő nem akar engem, akkor én sem akarom őt. Ha ő így döntött, akkor elfogadom a döntését, még akkor is, ha olyan bűn miatt gyűlölt engem, amit el sem követtem. 

Sok sok év telt el azóta. Még sokszor látom magam előtt azt a kislányt, aki ül a kerítésen, és várja édesanyját, még sokszor látom azt a kislányt, aki egy egy ünnepségen, könnyes szemekkel keresi édesanyja arcát. Szeretem azt a kislányt. Mint ahogy szeretem drága nagybátyámat, és nagynénémet, akik nélkül talán sosem váltam volna ilyen emberré. A világ két legönzetlenebb lelke kísért utamon. Már mindketten elmentek.  

Sosem tudtam meg, mi lett anyámmal, sosem akartam keresni őt, mert már nem engedhettem neki, hogy fájdalmat okozzon. Számomra megszűnt létezni azon éjszaka óta, amit a belvárosi bérlakás folyosóján töltöttem.

Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet. Hivatalos levél. Anyám beperelt, hogy fizessek szülőtartást.

Az az ember, aki annyi fájdalmat, bánatot okozott, aki miatt annyi magányos órát töltöttem reá várva, akinek egész életemben a szeretetéért küzdöttem, aki eldobott, akinek csak egy bűnös éjszaka emléke voltam, az most kötelezni akar arra, hogy én, mint a lánya fizessek neki. 

Dühösnek kellett volna lennem, de csak szánalmat éreztem. Egy üres lélek, még üresebb cselekedetének tekintettem ezt. Írtam pár sort, válaszolva a levélre.

"Drága édesanyám! Megbocsátottam, és csak azt akarom tudd, hogy szeretlek." 

Úgy döntöttem támogatom őt. Nem azért, mert megérdemli, hanem magamért, és a lelki békémért. Talán egyszer megérti, hogy annak a kegyetlen játéknak, amit velünk játszott, igazából csak vesztesei lettek.