Szeretem a karácsonyt. Az ünnep hangulatát, a nyugalmat. És ebben az évben még kaptunk "két" napot ajándékba. Most mégis eljött az a pont, amikor már nem tudtam magammal, mit kezdeni. Tévét nem nézek, mégis próbáltam valamit keresni, hátha ki tud kapcsolni. A tél beköszöntével olyan hideg volt, hogy a szabadba semmi vágyam nem volt kimenni. Mentem volna, mégis visszatartott az otthon melege.

Embereket nem akartam magam köré. Néha szeretek magamban lenni, a gyermekemmel és az állataimmal. Nekem a szabadságot jelenti, ha itthon lehetek, szabad akaratomból, délután mégis olthatatlan vágyat éreztem... valahova EL! Elég volt most itthon öt napig. Gondoltam egyet, felhívtam Gábort, a lovarda tulajdonosát. Vasárnap van, este, nagyon hideg, karácsony után, de valahol éreztem, ő lesz a megoldás kulcsa. A telefon sokáig csengett... már le akartam tenni, hiszen vasárnap van... pihen... mindenki. 

"Szia Kata vagyok!"... "Szia! Tudom!" ... ezt sose értettem, akárhányszor hívtam őket, akármelyik telefonon, mindig tudták, hogy én vagyok. Persze a logikus magyarázat, elmentették a számomat minden telefonjukba, de én mégis úgy érzem, mert vagyok nekik annyira fontos, hogy tudják, ki vagyok. ... Megdobbant a szívem... olyan mérhetetlen nyugalom, és béke lett bennem Úrrá! "Tudom, hogy fura lesz.... de nem mehetnék ki... nem lovagolni, csak ott lenni egy kicsit... érezni a lovak illatát, erejét... ha kell segítek ellátni őket, rendbe tenni bármit... akármit... csak hagy mehessek oda!" ... gondoltam könyörgőre is veszem... de a válasz másodpercek alatt érkezett. "Gyere! Van otthon teád? Filteres? Citromlé? Műanyagpohár?" Kérdezni szerettem volna, hogy miért is? ... de nem volt rá időm... "Hozzál légy szíves. Sok teát... sok citromlét... sok műanyagpoharat... és gyere! siess! várunk!" .. és már le is tette a telefont. Gyermekemnek szóltam, hogy kettő perce van, mert megyünk HAZA! A második otthonunk lett. Ha néha nem lelem helyem a rohanó világban, vagy túl sok a kérdésem, amelyeket nincs kinek feltenni, vagy csak szeretném érezni a csodát... akkor megyek... oda... hozzájuk... a lovakhoz... a családomhoz.... Gyorsan berohantam még megvenni a kért dolgokat. Nem gondolkodtam rajta, miért is kellenek ezek... egyszerűen szárnyakat kaptam... és éreztem, hogy minden eltelt másodperccel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy átlépjen a kaput... egy Új világ kapuját... ahol a világ megváltozik... ahol minden más lesz... ahol minden olyan egyszerű, és olyan szép... ahol érezni a szeretetet, az energiát...

Amikor felkanyarodtam a bejáróba, érdekes látvány tárult elém. Mindenhol autó volt. Sosem volt még ennyire tele a parkoló... mindig csak egy két autó állt... és most Törpivel alig fértünk be. Kivettem az ellátmányt, és a sötétben felsétáltunk az istállókhoz. Ezen az úton nincs világítás... mégis szinte szaladtunk. Ismerjük már nagyon jól... minden egyes gödröt, kavicsot... mindent... Benyitva a lovardába... hihetetlen látvány fogadott.... mindenhol ember.... de ez most nem zavart... ők olyanok, mint én... én olyan vagyok, mint ők... lovasok... ki gyakorlottabb, ki csak kezdő... de mindannyian imádjuk a lovakat.... ezt az életet, ezt az életformát.... a CSODÁT, amelyet ezen állatok képviselnek. Gábor felettébb boldog volt, amikor megpillantott. "A megmentőnk!" kiáltott... és a forró vizes lábasokba elkezdte beledobálni a hozzávalókat. Ránéztem... "Azt hitted, csak Te vágysz erre mi?" és mosolygott.  Néztem a szemét... csillogott... és minden kérdésemre választ kaptam, szavak nélkül... mi, akik most oda menekültünk... mindannyian azt éreztük, amit én... a tömegben valahol észre vettem Balázst, aki próbálja nekem átadni minden lovas tudását. Leolvastam a szájáról... "NA végre!" mosolygott... mint mindenki más... 

Leültem egy szalmabálára... és néztem Őket... a családomat... néztem az arénát.. benne a lovakkal... egyik sem volt felszerszámozva... ma este nem volt feladatuk... velünk voltak... hozzánk tartoztak... néztem őket... mosolyogtam... éreztem az illatot... a lovak illatát... behunytam a szemem... és érezhettem a varázst... a szeretetet... könnybe lábadt a szemem.... köszönöm Univerzum, hogy ezt átélhettem. "Otthon voltam!" "Haza menekültem!" Ahol minden pillanat egy CSODA!!!! Ahol az ember megnyugszik, béke önti el a lelkét és a testét... hazamenekültem.... hozzájuk.... a csodavilágba... a családomhoz!!!!