2015. jan 02.

Tanyavilág... avagy út az ismeretlenbe 3. rész

írta: Kata Vank
Tanyavilág... avagy út az ismeretlenbe 3. rész

lovak

A nagy keresés sikerrel járt. Végül is nem mi leltük meg Apollót, Apolló talált meg minket. És Pista bácsi. Márk felsegítette Pista bácsit Apolló hátára. A Drága nagyon tiltakozott... ő majd hazamegy.. lehet nem fiatal... de azért még képes gyalogolni.... és ekkor bebizonyosodott számomra, hogy Márk az emberek suttogója is. Végül is Pista bácsi beletörődött, hogy ma este, mint egy igazi úr lóháton fog hazaérkezni kedves kis otthonába. Márk még megérdeklődte, van-e tüzelője, étele, kell e segítség a számára. Úgy tette fel ezen kérdéseket, hogy Pista bácsi őszintén válaszoljon rájuk.... anélkül, hogy esetleg szégyenkezne, ha bármiben is hiányt szenved.  De az Univerzumnak hála Pista bácsinak volt mindene... még egy drága asszonya is, aki kezeit tördelve állt a kapuban. Mikor meglátott bennünket, nagyon boldog volt. "Hát mondtam én ennek az öregnek, hogy maradjon nekem itthon... de hát nem hallgat rám! Látod fiam? Hiába beszélek én!" És akkor már én is mosolyogtam. Két ember, akik legalább fél évszázada osztják meg egymással életüket... kicsit zsörtölődve... kicsit veszekedve... de az őszinte reakcióikat nem tagadhatták le! ÉS aznap éjjel nem csak ember és állat közötti hihetetlen szeretet tanúja lehettem, hanem két ember közötti szeretetnek is. "Én meg megmondtam neked, hogy ne állj itt a kapuba, mert a végén megfázol, aztán akkor mi lesz?" válaszolt erre Pista bácsi... bár sokkal kedvesebbre sikeredett ez a mondat, mint ahogyan terveiben szerepelt. Mosolyogtam... már nem érdekelt a hideg... szerettem ezt az egészet... a hideggel... a hóeséssel.... mindennel.... mert maga volt a csoda.... és már csak hála volt bennem, amiért itt lehetek.

Aztán felmerült bennem, Pista bácsi hogyan fog lejönni Apolló hátáról. És abban a pillanatban  Pista bácsi fiatalokat megszégyenítő módon ugrott le Apolló hátáról. "Ne nézz rám így fiam! Amikor gyerekek voltunk, még nem voltak autók, még bicikli sem nagyon! Mit gondolsz, mivel jártunk?" És mosolygott. Megveregette Márk hátát... "Aztán vigyázz erre a gyönyörű állatra! Meg az asszonyra is!" és felém nézett. Márk csak nevetett. Tud ő vigyázni magára. "Hát az látszik rajta!" kicsit kezdett zavarba hozni a beszélgetés fonala. Szerettem volna elmagyarázni, hogy még csak asszony sem vagyok, és Márké meg főleg nem... de nem volt rá lehetőségem. A néni még odakiáltott nekem. "Nem kell aggódnia, nem lesz nagy hó... csak odafenn megrázták a szoknyáikat.... holnapra nyoma sem marad!" Reménykedtem benne... bár abban még inkább, hogy legalább a főutak tiszták lesznek, és akkor én is a biztonságot nyújtó otthonomban lehetek... Pesten... ahol legalább telefon van. És őszintén reméltem, hogy sokkal rövidebb utat tettünk meg valójában, mint amennyinek éreztem... mert az utolsó tartalékaimat kellett mozgósítsam, hogy mozgásra képes legyek.

"Hány kiló vagy?" Tette fel a kérdést Márk. Gratulálok... gondoltam magamba... órák óta itt szerencsétlenkedek a hidegben... Márknak meg csak az jut az eszébe hány kiló vagyok. Szerintem láthatta az arcomon az értetlenkedést... hogy jön most ide ez a kérdés... "Gyere ide.. nem kell, hogy válaszolj! És mosolygott... az az egyedi, utánozhatatlan meleg, őszinte... szeretettel teli mosoly.... még eme tapintatlan kérdését is megbocsátottam. "Ültél már meg lovat szőrén?"  Felsegített Apolló hátára, majd Ő is felült. Bármelyik normális pillanatomban erősen tiltakoztam volna, és azzal a lendülettel le is ugrottam volna a ló hátáról, gondolkodás nélkül... de most ehhez sem volt erőm. Örültem, hogy ezt a terhet, a gyaloglás terhét most Apolló átveszi tőlünk. Nem érdekelt semmi, és senki. Csak ültem ott, Márkkal a hátam mögött. A hó pedig ismét elkezdett hullani... nagy pelyhekben... mi pedig a semmi közepén Apolló hátán hazaindultunk....

 

Szólj hozzá