Eddigi életem során érdekesen alakultak az emberi kapcsolataim. Sosem tudtam igazán, hogy azoknak, akik nekem oly sokat jelentenek, én jelentek-e bármit is. Mindig attól féltem, hogy kilépnek az életemből, szó nélkül, itt hagyva maguk mögött a kérdéseket, amelyeket már nem fogok tudni feltenni, amelyekre már nem lesz kitől válasz érkezzen. De abba sosem gondoltam bele, hogy vajon Ők félnek attól, hogy elmegyek? Vajon Ők aggódnak amiatt, hogy egyszer már nem leszek az életük része?

Nem sok embertől kellett eddig elbúcsúzzak. Volt, akit elengedtem, érzelmek nélkül, mert tudtam, ennyi volt. Volt, akiket dühvel engedtem útnak, ezáltal önmagamat marcangolva.... hosszú idő után most tapasztalhattam meg, hogy milyen az, amikor valakitől szeretettel válok el. Megköszönve mindazt, amit adott nekem, megköszönve azt, hogy rövid, ámbár tartalmas barátságunk ideje alatt mellettem volt, hogy átélhettem, megtapasztalhattam annyi minden szépet és jót... és negatívat is. De a kellemetlen érzések, sem fájnak. Úgy éltem meg őket, hogy nem bántottak. Megéltem.... és ennyi... nem szenvedtem hetekig, hónapokig.

Ha figyelmesen nézzük az életünket, akkor a még fel sem tett miértekre is megérkezik a válasz. Volt, hogy hónapokat kellett várjak, amíg a dolgok világossá váltak a számmora, és mint egy puzzle, az utolsó darab is a helyére került. Manapság ezen kirakós darabok nagyon hamar összeállnak... ezáltal nem generálódnak újabb és újabb kérdések, amelyekkel csak saját lelki nyugalmamat bolygatom fel. Egyszerűen minden világos... és ezáltal könnyű.... még a búcsú is...

Sosem búcsúztam... az élet nem adta meg ennek lehetőségét... a búcsútól mindig is féltem, mert az olyan véglegessé teszi a történetet... amikor már biztosan nincs tovább.... ha nem búcsúzom, csak elmegyek, vagy hagyom, hogy elmenjenek, akkor még van lehetőség arra, hogy egyszer majd, talán ismét közös utakon járhatunk....

Nem értettem, miért könnyebb néha szó nélkül lezárni egy történetet, ezáltal a másik felet megannyi kétely között hagyni. Most már tudom... mert szeretem Őt annyira, hogy nem akarok drámázni. Nem szeretném neki elmagyarázni, hogy volt idő, amikor mindent feladtam volna azért, hogy veled lehessek. Volt idő, amikor még önmagamnál is jobban szerettelek. Volt idő, amikor semmi mást nem szerettem volna, csak téged boldognak látni. Társadként részt venni az életedben, hogy megmutathassam neked, az élet igen is gyönyörű. Tele csodákkal, tele álmokkal, és álmok megvalósulásának lehetőségével. Annyira szerettem volna mindezt, hogy nem is figyeltem, Te mit szeretnél. Mert azt hittem, nekünk közös jövőnk van... Pedig sosem volt... csak az álmaimban. De a Te álmaidban nem szerepeltem. Álmodtam én, és álmodtam Te, de ezek az álmok nagyon messze voltak egymástól. És én már nem szeretnék álmodni.... veled... rólad... már nem szeretnék megalkuvó lenni önmagammal szemben. Nem szeretnék a szeretet koldusa lenni, háttérbe szorítva mindent, hogy neked jó legyen. Nem szeretnék várni, hogy legyen időd rám... nem szeretnék várni, hogy találkozz velem! Ezért egy dolgot tehetek... elmegyek... magyarázat nélkül... szavak nélkül... megkímélve ezáltal magam attól, hogy megalázkodjak. Nem akarok álmokat kergetni. Amikor kergetünk valamit, nagyon kicsi az esélye annak, hogy utol is érjük. Én az álmokat valóra váltani szeretném.... ezért mennem kell.... mennem kell tovább... mert még annyi minden szép áll előttem. De Te már nem lehetsz mellettem.... mert már nem adhatunk egymásnak, csak elvennénk egymástól. Nagyon sokat segítettél az utamon, nagyon sokat segítettél ... de már nem lehetek melletted... és Te már nem lehetsz mellettem... mert már minden megváltozott... Szerettelek úgy ahogy vagy... és szeretni is foglak... de ez már kevés....  Mennem kell az utamon tovább, még akkor is, ha ezt csak úgy tehetem meg, hogy téged elengedlek. Csodálatos érzés megtapasztalni, milyen a szeretet ereje... amikor nincs fájdalom... nincs dráma... csak köszönet van...

Volt idő, amikor azt hittem, nekünk közös az utunk... de ma már tudom, hogy sosem volt az. Két úton jártunk, csak volt, hogy egy ösvény vitt bennünket az álmaink megvalósulásának útján... és ez alatt az idő alatt egymás mellett lépkedtünk... segítve a másikat az előre jutásban. De elértünk az elágazáshoz.... nekem és neked, már máshol kell haladnunk. Nem búcsúzom, mert nem tudhatjuk lesz e még elágazás... lesz e még találkozás....de nekem mennem kell tovább.... nélküled.... mert szeretlek, és mert szeretem magam....