2015.január 21. Egy év... egy csodálatos év áll mögöttem, és tudom, hogy egy még csodálatosabb előttem. Hosszú idő után először jó visszatekinteni az elmúlt időkre. Pedig volt benne sok sok küzdelem is... sok sok harc... önmagammal... legfőképpen önmagammal... és a világgal... harcoltam, mert azt hittem, csak így érhetek el valamit... harcoltam, mert azt hittem, csak így tudok megszabadulni mindentől....  Mára már megtanultam, hogy felesleges harcolni. Csak energiát veszítek... felesleges harcolni... hiszen nincs miért. Mert bármit elérhetek, amit szeretnék, anélkül, hogy harcolnom, vagy küzdenem kellene... akadályokat átlépni, feladatokat megoldani... harc nélkül... mára ez lett a mottóm, így élem az életem.

A végső lökést, amely elvezetett azon döntésemhez, hogy merjek végre változtatni egy "véletlennek" köszönhettem. Már nem a szakadék szélén álltam.... már belecsúsztam a szakadékba... még tartottam magam.. de nem tudtam meddig lesz erőm.... Sokan ígérték, hogy tartani fognak... de ezek soha be nem váltott ígéretek lettek... és ezáltal meg kellett tanuljam, hogy csak egyetlen ember menthet meg... saját magam....

Próbáltam pozitívan.... pozitívabban szemlélni az életem.. nem volt nehéz... a csupa csupa rossz után tudatosan kezdtem felfedezni a szépet körülöttem. Nehéz volt... éveken, évtizedeken keresztül csak a rosszat vettem észre... ezért nehéz volt felfedezzem a szépségeket. Ezek voltak az első lépések... az első lépések az új életem felé.

Szerettem valakit... nagyon... ma már tudom, sosem a fizikai Őt szerettem, hanem valakit, akit teremtettem... mert ez kellett nekem ahhoz, hogy felálljak... és menjek tovább.... ez kellett nekem ahhoz, hogy kimásszak a szakadékból... utolsó erőimet mozgósítva... egy szebb élet felé.

Szerettem valakit... valakit... aki sosem létezett olyannak, mint amilyennek én hittem. Megannyi álmot, és reményt fűztem hozzá, azt hittem ő lesz majd, aki átvezet egy új életbe... Valahogy úgy alakult, kitudódott... szerettem volna nem beszélni róla... de minél inkább hallgatni akartam, annál nagyobb lett a hangzavar körülöttem. Hirtelen mindenki a részévé vált, és nem pozitív értelemben... ma már tudom, ez is kellett ahhoz, hogy az univerzum az utamra tereljen... kis híján belehaltam... de lehet bele is haltam... és mint főnix madár hamvaimból újra teremtettem önmagam... és a világom.... egy teljesen más önmagamat, egy teljesen más világot. Olyan érdekes az élet... amikor úgy érzed, rendbe jön minden... hirtelen összeomlik a légvár... és a semmi marad a helyén... vagy még annál is kevesebb.

Tehát szerettem valakit.... aki aztán szó nélkül eltűnt az életemből.... sokáig reménykedtem, hogy majd visszatér... ma már tudom, hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy ő elment... és én ezáltal lehetőséget kaptam egy új életre.... ezáltal megnyílhatott előttem egy új világ kapuja.. és eldönthettem, belépek rajta... vagy ragaszkodom a régihez... ami már nem is volt.... Nem értettem, a miérteket... miért lett az életem része, ha szó nélkül elment... nem értettem... ma már tudom... a kirakós darabjai a helyükre kerültek... megmagyarázva, a még fel nem tett kérdéseimet is.

Tehát... álltam egyedül... nem értettem, mi történik körülöttem... mégis nagyon, nagyon hittem, hogy majd minden rendbe jön... hát rendbe jött... bár nem úgy, ahogyan én gondoltam... hanem rendbe jött úgy, ahogyan az számomra a legjobb volt.

Küzdöttem.. önmagammal.. a fel nem tett kérdéseimmel... a félelmeimmel... és küzdöttem a körülöttem lévőekkel... küzdöttem a túlélésért.... Egyik reggel úgy ébredtem... meg van mindenem... van egy csodálatosan szép, és egészséges gyermekem... van hol lakjak... van, mit egyek... akkor ideje, hogy összeszedjem magam... mert ennél többet érdemlek, és a gyermekem is!!! ÉS így indultam el egy számmora ismeretlen úton, akkor még egyedül... tele kételyekkel... de hittel... hogy minden jobbra fordul. Egész jól ment ez a pozitív gondolkodás.... leültem a gép elé... akkor már kerestem, mi is lehet számmora az, ami segít, hogy  megváltoztassam az életem.... a ho'oponopono kezdetnek jó volt.... Tehát leültem a gép elé.... céltalanul... csak ültem... és néztem.... és akkor az univerzum megadta nekem a végső csapást.... végleg lerombolt mindent, ami addig bármit is jelentett nekem. Egy beszélgetést olvashattam.... testvérem, és aközött a férfi között, akit valójában sosem ismertem... próbáltam összeszedni magam... próbáltam kimászni a szakadékból... és ebből a beszélgetésből vált számomra világossá, hogy ők ketten, beszélnek egymással, és milyen remekül szórakoznak a fájdalmamon. Nevettek, amikor arról volt szó, hogy hiányzik nekem ez a férfi... nevettek, mert már megbeszélték, hogy testvérem anyósának a lakását megkapja ez a férfi, hogy együtt lehessen élete szerelmével.... aki, mint kiderült ezekből a beszélgetésekből, már rég nem én voltam... én sosem voltam.... és testvérem nagyon jól szórakozott ezen... szerette ezeket a beszélgetéseket... volt egy kedvenc mondatom: " A testvérem biztosan töröl az ismerősei közül, ha ezek kiderülnek!" És nevetett... küldte a mosolygós jeleket.... És ez a mondata még jobban bántott. Tudta, hogy az akkori énem ezt nem tudná elviselni, mert nagyon elhatalmasodott rajtam a képzelő erő.... és ezért játszott. És közben nagyon élvezte, mert tudta, ha ez kiderül, akkor én egészen biztosan kiborulva, őrjöngve fogom lereagálni, ezzel is alátámasztva, hogy valóban nem vagyok normális, túlfűtött vagyok, aki nem tudja kezelni az érzelmit, és ezáltal is felmentést adhatott volna, vagy adhattak volna a lelküknek, hogy igen, igazuk volt... engem nem lehet szeretni, mert nem vagyok normális. Lehet, hogy az érzéseim egy képzelt ember iránt tápláltam, viszont maguk az érzések nagyon is valódiak voltak, és ezért iszonyatosan bántottak a szavak. Most folyamatosan azon dolgozom, hogy mindezek ellenére, végre sok sok elvesztegetett év után jó testvérek tudjunk lenni. Mert szeretem őt, nagyon... nem csak azért, mert a testvérem... talán azért is, mert a sok rosszban sorstársam volt. És sajnos bennünket az évek alatt felhalmozott fájdalom nem összekovácsolt, hanem ellenséggé tett! De én az SVT-nek köszönhetően már tudok múlt nélkül élni... a múlt negatív energiái nélkül is.

A testvérem.... és, egy ember, aki oly sokat jelentett nekem.... kijátszottak, nevettek, élvezték a helyzetet. ..és az akkori állapotomban nem is várhattam mást. Mert magamat sem becsültem, akkor hogyan várhattam volna el, hogy mások becsüljenek. Semmi voltam... senki voltam... a lélek nélküli ember... aki remek céltáblája volt testvére játszadozásainak, és vicceinek. És ezt úgy, hogy nap, mint nap találkozott velem... nap, mint nap … nem számított... semmi és senki nem számított. Az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, amikor oly ártatlanul tudta mondani, hogy ő nem tud hazudni, hogy elmondjam, hogy mindent tudok az esti beszélgetéseitekből, az az, hogy nem akartam bizonyítékot szolgálni arra, hogy valóban pszichés zavarokkal rendelkezem. Ezért nem szóltam neki, hogy mindenről tudok... belementem a játékba... játszottam az ő játékukat...Hiszen ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy vagy csinálom tovább ezt a régi életet, vagyis hazug álmokba, reményekbe ringatva magam, szenvedek tovább emiatt a férfi miatt, hibáztatva őt és mindenkit, hogy nincs mellettem, és hagyva, hogy testvéremmel nagyon jókat szórakozzanak az érzéseimen... vagy lépek! Annyi, de annyi energiát fektettem bele, nem valódi dolgok kergetésébe, mások álmának megvalósításába, hogy ideje ezt magamért megtegyem... magamért, és a gyermekemért, mert az a kis lélek nem ezt érdemli. Nem azt érdemli, hogy a testvére, és talán egy soha nem létezett szerelem miatti depressziós édesanyja minden rezdülését átélve kelljen felnőnie.
És ekkor az univerzum ismét bebizonyította a számomra, hogy bár én hihetetlen nagy fájdalmat érzek emiatt az ember miatt, ennek az embernek már semmit sem számítok. Soha nem tettem, és nem is fogom feltenni azt a kérdést, hogy számítottam e valaha, mert már nem érdekes. Mert életemben való belépésével ő volt az, aki megadta számomra azt a fajta kegyelem döfést, ami ahhoz kellett, hogy merjek változtatni,... merjek és akarjak...    Fájt, igen nagyon, de változtatni nem tudtam rajta... Fájt a  testvérem árulása... nagyon bántott. Végül is Jézust is elárulták, akkor mit vártam volna én? Aki csak egy egyszerű földi halandó volt, lélek nélkül... sodródva az árral, beletörődve, és belebetegedve az életébe. Testvéremnek 35 ezer forintot értem... ennyiért adta volna oda a lakását ennek a férfinak...talán nem is olyan rossz tarifa. Mégsem haragszom rá. Mert ez is kellett ahhoz, hogy elinduljak. Mert látva, hogy az én valódi érzelmeimnek hitt szenvedéseim, milyen beszélgetésekre adnak okot, két olyan ember között, akiket nagyon szerettem... hát … nem esett jól a lelkemnek....  az én valódinak hitt érzelmeim miatt gúnyoltak... hát pozitív látásmód és szemlélet ide vagy oda... fájt... mert az érzéseim valódiak voltak... valódiak... 

Amikor elolvastam egymáshoz címzett soraikat, azt hittem beleőrülök.... a testvérem árult el, a saját testvérem.... és akkor volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy a kezembe veszem a sorsom irányítását.... mert ennél többet érdemlek, és a gyermekem is többet érdemel... Eldöntöttem, és megvalósítottam... és már nem fordulok vissza.... megyek előre... az álmaim útján! Mert megérdemlem!