Rossz kedvű voltam. Napok óta nyomasztott valami. Minden rendben volt, és még sem volt semmi sem rendben. Egyik pillanatban szerettem volna elmenekülni a világ elől, elbújni, hogy senki ne találjon rám, senkivel ne kelljen beszélnem, a következő másodpercben magamhoz szerettem volna ölelni a világot, és menni... menni előre... nem törődni senkivel, és semmivel.. csak menni az álmaimért... a terveimért. 

Össze vissza voltam, és össze vissza voltak a gondolataim. Egy év telt el azóta. Milyen hosszú tud lenni egy év... vagy milyen rövid... milyen fájdalmas, vagy milyen csodálatos. 2014. január 19.-én érkezett el életembe, egy teljesen új út. Már hetekkel előtte éreztem, hogy nem jó az, amit éppen csinálok... már hetekkel ezelőtt éreztem, hogy változtatnom kell. Talán nem is hetekkel... évekkel előtte... de az alatt a pár hét alatt nagyon felerősödött ez az érzés... és nagyon felerősödtek a jelek. "Vagy megállsz, és megfordítod az életed... vagy egyenesen a szakadékba fogsz zuhanni, a lehető legnagyobb sebességgel. " ez az érzés volt bennem. És az univerzum küldte a jeleket... egyre erősebben, egyre fájdalmasabban.... rá akart kényszeríteni, hogy lépjek! Eljött az ideje. Meg kellett szabaduljak mindentől, ami az addigi életem jelentette... és megfordítani a sorsom... A döntés a kezemben volt.... vagy lépek... és átélem az élet csodáit... vagy küzdök tovább a túlélésért egyre fájdalmasabb és fájdalmasabb csapások közepette... egészen addig, amíg bele nem zuhanok a szakadékba és nem lesz tovább. Szét hullott az életem... apró darabokra... az elején még próbáltam összeragasztani a darabokat, de nagyon sok energia kellett hozzá... visszaragasztottam egy lehulló elemet, és másik több száz esett a földre... és már nem volt erőm küzdeni... minél jobban és kétségbeesetten próbáltam vissza állítani a régit, annál nagyobb energiával hullott szét, annál több fájdalmat okozva. Megadtam magam a sorsnak... nem volt már miért tovább csinálni... a szemem láttára vált minden semmivé... és én álltam a semmi közepén.... álltam, majd térdeltem... A családomra nem számíthattam... sosem álltak mellettem.... látták, ahogyan szétesek, látták ahogyan minden semmivé lesz... és nem megfogták a kezem, hogy lelassítsanak a semmibe vezető utamon... hanem élvezték a vergődésem a túlélésért... ebből táplálkoztak... a fájdalmamból.. és én nagyon tápláltam őket, erősebbé tettem őket..... erősebbé, és boldogabbá.... mert ezáltal igazolni tudták önvalójukat... Itt volt egy csodálatos gyermekem... tudtam, hogy érte tennem kell valamit... aztán, amikor láttam a családom örömét az életem romjai felett... akkor már tudtam, hogy tennem kell valamit, magamért.... aztán már nem érdekelt a külvilág... kizártam... nem érdekelt senki... csak a gyermekem, és önmagam... Voltak barátaim... csodálatos emberek.... nem fordultak velem szembe... mellettem voltak.... látták a küzdelmeimet.... úsztam egy nagy sodrású folyóban, álltak a parton... és próbáltak mentőövet dobni... de hiába való volt eme cselekedetük... mert nem volt erőm megfogni ... aztán történt valami... minden erőmet összeszedve, végre elkaptam a kötelet.... az utolsó erőmmel... mert tartoztam ennyivel magamnak, és a gyermekemnek.... kiértem a partra... álltam ott és néztem... merre tovább. És elindultam. Kerestem, kutattam, a jelenlegi helyzetemben, mi lehetne az, ami erőt ad, ami bátorságot, ami esélyt arra, hogy mindent megváltoztassak. Nem kellett sokáig keresgéljek. Akkor lépett életembe az SVT. 2014. január. 19-én átléptem egy kicsiny szoba ajtaját, és ezáltal megnyílt előttem egy új világ, tele új lehetőségekkel, tele álmokkal. 2014. január 19.-én elindultam egy gyönyörű utazáson. És ez az utazás azóta is tart. Végre felfedeztem az élet, az életem szépségeit. Végre nagyon sok miértre választ kaptam.... aztán már fel sem tettem a miérteket. Voltak nehéz pillanatok. Volt, hogy visszafordultam volna... volt, hogy eldobtam volna mindent, mert úgy éreztem, nem tudom, tovább csinálni. De 2014. január. 19.-én nem csak egy új élet kezdetének lehetőségét kaptam, hanem egy új családot is, aki mellettem álltak, akik támogattak, akik segítettek... Nem erőszakkal próbáltak meg a helyes úton tartani... elmondták a lehetőségeimet, és megbíztak bennem annyira, hogy tudták, jól döntök.... bármit is teszek... számomra az akkor is a helyes döntés lesz. Csodálatos érzés volt ezt megtapasztalni. Életemben először megtapasztalhattam azt, milyen, amikor segítséget merek kérni, és milyen az, amikor segítenek is. Önzetlenül... nem hálát várva érte.... nem évekig felemlegetve.... sokáig tartott, amíg megtanultam, hogy merjek kérni... hogy merjem elmondani az érzéseimet... őszintén... mert a lehető legjobb helyen vagyok. És ők itt vannak... és nem mennek sehova. Sokáig tartott mire elmertem hinni.

Azóta eltelt egy év. Voltak fantasztikus szárnyalások, és mérhetetlen mélypontok. De ezeken mind túl lettem.... az én új családom segítségével. És elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok... és a gyermekem is boldog... hiszen boldog gyermeket, csak boldog felnőtt tud nevelni. Szépen lépésről lépésre letettem a terheket, a feleslegesen cipelt mázsás súlyokat... családi mintákat.... és nem a régi életem romjain építettem újra a világom... hanem építettem egy teljesen új világot.... hittel, bizalommal, reménnyel... és most már tudom, hogy csak saját magam által felállított korlátokat kell legyőzzem ahhoz, hogy csodákat élhessek át, hogy csodákat teremthessek. Már nem számít a külvilág... az elmúlt egy évben olyan emberek érkeztek az életembe, akik támogatnak az utamon, és azok, akik nem tudtak hozzá tenni semmit, elmentek... volt, aki magától... volt, aki dühvel... és van olyan is, aki mind a mai napig szórja felém a tüskéit. De már nem érdekel... már nem zavar... ez az ő döntése... nem az enyém... ez az ő élete... és nem az enyém... én csak egyetlen dolgot tehetek.... nem veszem fel a támadásait... nem hagyom, hogy tovább rombolja az életem... nem hagyom, hogy a fájdalmamból erősebbé és erősebbé váljon. Mert már nincs fájdalom.... feladatok vannak, amelyeket meg kell, hogy oldjak, és amelyeket meg is tudok oldani... hiszen egy probléma csak akkor jelentkezik, amikor már megvan rá a megoldás is. De amíg mérgezett egérként futkosva próbáljuk ezeket megoldani... addig nem múlnak el... nyugodtan, békében kell rálelni a megoldás kulcsára.... mert ott van a szemünk előtt... csak van, amikor nem látjuk...

2015. január 19.-én ismét ott voltam azzal a hölggyel, aki nem csak a tanárom volt, hanem segítővé vált az utamon. Egy év telt el azóta, amióta felhívtam, és érdeklődtem nála az SVT-ről. Egy év! És micsoda egy év! Ültem a tanítómmal, és a barátaimmal.... és milyen érdekes az Univerzum.... a hazafelé vezető úton, az elmúlt egy év összes fontos állomását érintettük. Nem kellett vezessek. Ültem az autóba, három csodálatos emberrel.... "Ide jöttem tanulni, egy évvel ezelőtt." A belváros gyönyörűen kivilágítva, fény áradatban úszott, mintha az Univerzum ezáltal is jelezni szeretné, hogy minden rendben. "Itt ittam életem első vaníliás kávéját!" A vaníliás kávé számomra azóta is egy ünnepi ital... egy új élet kezdetét jelenti, és, ha történik valami csoda.... akkor vaníliás kávét iszom... mert kell a lelkemnek.... aztán mentünk tovább és tovább... érintve minden sorsfordító helyet.... mosolyogtam.... Szívemet, lelkemet melegség öntötte el... néztem a csodás pesti fényeket.... és az elmúlt egy év emlékei előjöttek.... micsoda egy ÉV volt.... a legcsodálatosabb.... és most már tudom.... ennél csak fantasztikusabb éveim lehetnek.... mert ez csak rajtam múlik! És én csodákat szeretnék, megvalósuló álmokat... már nem kell a szenvedés... már nem kell a fájdalom.... készen állok rá! Mert itt vagyok! A lehető legjobb helyen, ahol lehetek... a lehető legcsodálatosabb úton! Köszönöm... mindenkinek, aki részese volt ennek az elmúlt egy évnek!