Olyan csodálatos az emberi agy. És mennyire meg is tudja nehezíteni a dolgokat. Szeretem a lovakat, szeretem a lovaglást, szeretem azt a kis csapatot, akikkel együtt lehetek, egy más világban. A családommá váltak, és kísérőmmé egy álmom megvalósulásához vezető úton. Észrevétlenül váltam a lovak szerelmesévé. Egyik pillanatban még nem jelentettek számomra semmit, a következőben pedig már csak azt éreztem, hogy belépve a lovarda ajtaján, hazatértem.

Kedvenc lovasoktatóm nem csak oktatómmá lett, vagy lovasoktatónkká lett, hanem a gyermekem előtt egy nagyszerű példakép is. Csalódott volt, amikor nem Balázs vezetett bennünket... csalódott, de megbeszéltük, hogy végül is a lovak, a lovaglás a fontos, ezáltal teljesen mindegy, ki az, aki segít nekünk ebben. Megbeszéltük, és könnyebb lett, bár maradt bennünk némi rossz érzés. De a lovak szeretete legyőzte ezt bennünk.

Indultunk a lovardába. Útközben még egyszer átbeszéltük, hogy, akkor sem keseredünk el, ha megint más fog bennünket oktatni, és akkor sem leszünk szomorúak, ha, nem azokat a lovakat kapjuk, akikkel annyira szeretünk együtt dolgozni. Hiszen a lovaglás a lényeg.

Mosolygott. Szeretem, amikor mosolyog, még akkor is, ha most ez a mosoly nem tűnt annyira őszintének. Nincs csodálatosabb egy gyermeknél, egy gyermek véleményénél a világról. Mert a gyermekek még őszinték, még tiszták, még nem rontotta el őket a földi élet, még nem ismerik a játékokat, még nem tudnak játszmázni. Aztán ahogyan cseperednek, tőlünk nagy és okos felnőttektől szépen megtanulják.

Telt ház volt a lovardában. A hétköznap délutánok egyébként is zsúfoltak. Munka és iskola után mindenki szeretne betérni ebbe a világba, ahol egy kicsit maga mögött hagyhatja a mindennapokat, a munka, és az iskola fáradalmait, ahol, ha csak egy pár órára is, de szabad lehet, feszültségektől, gondoktól mentesen. Mert ez egy csoda világ. És ebben a csodavilágban eltűnik minden, ami a hétköznapi életben jelen van. Ebben a csodavilágban az álmok maradnak, és a kitartás, valamint a hit, hogy az ember lépésről lépésre elérheti a célját. Valóra válthatja az álmát.

Balázs hozta a lovainkat. Akkor már kezdtem egészen biztos lenni abban, hogy megint ő lesz velünk, de még nem mertem elhinni. Csak csendben magamban hihetetlen hálát éreztem az Univerzum felé, megköszönve neki, hogy visszatért minden az eredeti felállásba.

Lóra szállás előtt feltettem Balázsnak egy kérdést, teljesen komolyan, pedig ő az lején azt hitte viccelek. "Miért a lónak eme oldalán szállunk fel, miért nem a másikon?"  a válasz roppant egyszerű volt. "Mert a huszárok bal oldalán volt a kard, és így lehetett a legegyszerűbben nyeregbe szállni."  Már ültem volna fel, amikor Balázs fordult felém: "Jó, akkor most én is szeretnék kérdezni. Miért is nem szeretnél Te velem dolgozni?" Na, erre a kérdésre nem számítottam. Eddig abban a hitben voltam, hogy ő volt az, aki visszaadta az oktatásunkat, mert nem óhajtotta tovább kísérni utunkat. Végül is megbeszéltük a félreértéseket, és megbeszéltük, hogy szeretünk egymással dolgozni, és akkor nincs más hátra, csakis előre, vagyis lóra, és minden maradjon a régiben. Elég sokat gondolkodtam, hogy mi történhetett. Sokáig azt hittem, hogy én tettem valamit, ami miatt ennek a történetnek vége kellett, hogy legyen. Aztán kiderül, hogy a háttérben valaki rendkívül jól, és izgalmasan szövögette a szálakat. Én azt hittem ő nem, ő azt hitte mi nem. Mindig azt mondom, megtanultam tisztelve szeretni, ebben benne van az is, hogy a másik döntését elfogadom, még akkor is, ha fáj, vagy nem értek vele egyet. Elfogadom, és nem kérdezősködöm. Igen, ez csodálatos, de most annyira beletörődtem, hogy nem is feltételeztem, hogy kommunikációs gátak voltak. De szerencsére ezt az akadályt átugrottuk, és tisztáztuk a félreértéseket. És vissza kaptuk Magyarország egyik legjobb lovasát, aki a lehető legjobb férfi példa gyermekem szemében. 

Nem tudtam jól lovagolni. A lovat is csak azért tudtam, hogy van, mert rajta ültem. Szétestem, nem találtam a ritmust. Elvesztettem önmagam. Belekeveredtem ebben a csodavilágban is a felnőttek játékába. És bántott. Gyermekem viszont nagyszerűen teljesített, így beállt már a "nagyok" közé. Csodálatos volt látni ahogyan lovagolt, látni a mosolyt az arcán. Már réges régen ezt szerette volna, és most nem csak, hogy Balázst "nem lopták el tőlünk" ahogyan ő fogalmazott, de még eme álma is teljesült. Én pedig szerencsétlenkedtem ott. Szerettem volna leszállni és elmenni. Hívtak a csapatba, menjek én is, aztán majd megoldom, de nem volt bátorságom. Ahogyan Balázs fogalmazott, remek kifogásokat bírtam gyártani. Ebben mindig is jó voltam. Kifogásokat gyártani önmagamnak, hogy miért is nincs erőm megváltoztatni az életem, miért is nem teszem azt, hogy önmagamért és az álmaimért éljek. Nagy kifogás gyártó voltam mindig is. Több évtizede gyakorlom. 

Éjjel sokat gondolkodtam. Eluralkodott felettem az egóm. Még az is eszembe jutott, hogy feladom ezt az egészet. Nem tudok lovagolni, és a mai teljesítményem után eme álmom olyan távolinak tűnt, hogy azt éreztem, nem kell nekem ezt tovább csinálnom. Elviszem majd mindig a gyermekemet, és majd vissza megyek érte, nem megyek többet a lovardába, nincs nekem ott keresni valóm. Reggel az iskolába indulva megosztottam eme gondolataimat a gyermekemmel. Ébredés után, azért már másként láttam a dolgokat, hiszen ez az én álmom, az én döntésem, és tartozom magamnak annyival, hogy tovább csinálom. Pedig néha sokkal egyszerűbb lenne elmenekülni. Feladni. És aztán ráfogni, hogy belekeveredtem egy játékba, ami nem tetszett. Menekülni szeretett volna az egom, és nagyon jó úton haladt, hogy elhitesse velem, nekem nincs dolgom a lovakkal. Gyermekem a kocsiban ülve megkérdezte: "Hát anya, ennyire neki keseredtél?" Csak bólogattak. Mondtam neki, hogy ma már egy kicsit másként látom, de igen, talán ez a legjobb szó, hogy neki keseredtem. " A lovak szeretete fertőző ám anya!" mondta csillogó szemekkel. "És Te megfertőződtél, elkaptad tőlem! Ebből nem lehet kigyógyulni!" Csillogott a szeme. "Emlékszel, amikor a lovak tanítottak meg járni?" és nevetett. Emlékszem, hogy ne emlékeznék. Akkor nem csodaként éltem meg eme pillanatot, ma már tudom, akkor csodát láthattam.  "És hidd el anya, Te is ügyes leszel! Hiszen szereted a lovakat. És aki szereti a lovakat, az csak ügyes lehet. Te mondod nekem mindig, hogy ne adjam fel! Akkor most Te se add fel! Hiszen visszakaptuk Balázst is!" és még mindig ott volt a szemében a csillogás, angyali kis arcán a mosoly. Az a mosoly, ami minden pillanatot szebbé tesz. És milyen igaza is volt. Mennyire is jól látja a dolgokat. Hiszen neki keseredtem. Ezer és egy kifogást találtam, miért nem fogok menni többet. És igen, igaza volt, mindig azt mondom, ne adja fel, még akkor sem, ha valami nem akar sikerülni. Erre én fél éjszakát álmatlanul fekve ágyamban elhatároztam, hogy feladom. Feladom, és menekülök, elfutok, mert az utamon lett egy akadály.

Hát, akkor ideje összeszedni magam, lecsillapítani egom, és visszatérni a csodavilágba! A családomhoz! És ideje összeszedni magam, és visszaülni a lóra, azzal az elhatározással, hogy márpedig sikerülni fog! Hiszen ez az én álmom. Senki nem kényszerített, vagy mondta meg, hogy ezt kell csináljam. Én döntöttem el!

Ideje, hogy megkeressem azt az egy indokot, ami miatt vissza fogok menni, és ismét megyek tovább lóháton! És mi ez az egy ok? Ahogy gyermekem mondta: A lovak szeretetéből nem lehet kigyógyulni!