Hát, szerintem, mint oly sokan közülünk, én is gyakran találkozom gúnyos mosolyokkal, gyakran találkozom megvetéssel, gyakran találkozom azzal, hogy furának tekintenek. ÉS, ami a legérdekesebb, hogy ez családon belül fordul elő. Oly szerencsés vagyok, hogy olyan barátaim vannak, akik elfogadnak, akik nem szeretnének megváltoztatni, és akik látják az életem lépéseit, vagy akikkel megosztom az életem lépéseit. A család... hát igen... a család az már teljesen más kategória. Egyetlen dolgot nem értek, és talán nem is fogok soha megérteni. Miért volt a szemükben normálisabb élet, amit eddig éltem? Miért volt jobb nekik, hogy a hátam mögött kibeszélhettek, hogy mennyire is sajnálnak, és szánakoznak rajtam. Hát igen... volt sajnálat... volt szánakozás... egy dolog nem volt... segítő kéz. Egyszerűbb volt a partvonalról magyarázni, mint a kezüket nyújtani. Egyszerűbb volt aggódni a gyermekemért, különböző szervezeteknél feljelenteni, mindezt annak égisze alatt, hogy ők csak a gyermekemet féltik, mint mellém állni, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

35 év után döntöttem úgy, hogy meg kell, hogy változtassam az életem. 35 év után kiléptem egy olyan házasságból, ami csak elvett. Ami elvette mindenemet. Az önbecsülésemet, a lelkemet, a szívemet, és az egzisztenciámat is. Semmim nem maradt, és mégis meg volt mindenem, mert itt volt a gyermekem. Kezdetekben érte kezdtem változni, utána már magamért is, hiszen nagy igazság, hogy boldog gyermeket, csak boldog ember tud nevelni. Egy éve vettem a kezembe saját sorsom irányítását. Egy éve döntöttem úgy, hogy nem érdekel, bármi is lesz, de mennem kell! El onnan, el abból az élethelyzetből, amiben vagyok. Eldöntöttem, és léptem. Annyi, de annyi ember segített támogatott az utamon, oly sokan voltak, de egy sem volt a családom tagja. A vér szerinti, a szó klasszikus értelmében vett családom tagja. Az első hónapokban még volt rálátásuk, hogyan lépkedek, egy számomra addig ismeretlen világban, de mivel csak a negatív energiák áradtak felőlük, úgy döntöttem, nem adok támadási alapot. Nem adtam nekik eddig sem, de szavaimat, bizonytalanságomat, időnkénti kétségbeesésemet előszeretettel vágták a fejemhez. Nem tudom, hogy azt szerették volna, hogy elbukjak, és akkor ők megint a megmentő szerepében tetszeleghettek volna, vagy volt bármi egyéb, ami arra ösztönözte őket, hogy ahol lehet támadjanak. Így, megóvva a gyermekemet és magamat, inkább kizártam őket az életemből.

Aztán gyermekemmel kéz a kézben elindultunk az úton. Nem tudtuk hová vezet, nem tudtuk merre tartunk, csak hittük, hogy egy jobb világ vár ránk. Átléptünk sok akadályt, és haladtunk az úton, mert tudtuk, többet szeretnénk, mint, ami eddig volt.

Oly álmom is lett, amiről azt sem tudtam, hogy az enyém. És most már közös álom a gyermekemmel. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint a gyermekemmel közösen tanulni a lovaglást. Új álmom lett, és ez már egy közös álom. És tettem is érte valamit, és ezáltal megleltem azt, ahol a lelkem megnyugszik, ahová, mindig hazatalál. Voltak buktatók, volt, hogy felszerettem volna adni, de a legjobb segítőm volt, aki nem hagyta ezt. És azóta is megyünk kicsi lányommal kéz a kézben. És jól érezzük magunkat, és van valami, ami még jobban összeköt minket. Van valami, ahol a gyermekem láthatja a kudarcaimat, ahol láthatja a küzdelmeimet, de részese lehet a sikernek, a lelkesedésnek. Láthatja, hogy a nagy és okos felnőtt ugyanolyan elveszett tud lenni, mint sokszor ő, láthatja, hogy nagy és okos felnőtt is, néha feladná, és láthatja, hogy a nagy és okos felnőtt átlép az akadályon, és megy tovább. Amikor szükség van rá, akkor segítséggel. Együtt tudunk örülni, mosolyogni egy egy óra után, vagy éppen dühöngeni, egymásban tartani a hitet.... "Anya! Beszélgessünk a lovakról!".. mondta nekem a kocsiban... "olyan jó veled beszélgetni a lovaglásról!" ... Sosem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani a gyermekem szájából, sosem hittem volna, hogy valaha lovagolni fogok, mint ahogyan az sem, hogy valaha is ki tudok lépni a házasságomból, egyedül, mint ahogyan azt sem, hogy valaha is képes leszek felnevelni a gyermekemet, mint ahogyan azt sem, hogy valaha is írni fogok. Sok mindent nem hittem. 

Testvérem gúnyos mosollyal az arcán megjegyezte: " Te minek hívnád magad?" Nem értettem a kérdését. "Itt állsz, nincs férjed, nincs pasid, csak egy gyereked van. Minek neveznéd magad? Vesztesnek? " és nevetett. Hát, lássuk csak, minek is nevezném magam....

Van egy gyermekem, aki a legnagyobb erőt adja a számomra. Van hol álomra hajtsuk a fejünk, meleg van az otthonunkba, van, mit együnk, és annak a rengeteg befogadott megmentett léleknek is, akik itt élnek velünk. Közös álmunk van a gyermekemmel....  Sok sok év után megleltem a helyem a világban. Álmaim vannak, csodás álmaim, amelyek a legjobb úton haladnak afelé, hogy meg is valósuljanak. Boldog vagyok! Boldog! És, ami a legfontosabb... szabad!

És itt van a gyermekem, és az a nagyon sok értékes ember, akik tanítóim, segítőim, barátaim lettek! A lelkem békére lelt!

Lehet nincs férjem, nincs pasim, nincs házam, mégis én vagyok a világ leggazdagabb embere! Nem cserélném el ezt az életem, sem egy házért, sem egy férjért. Mert szabad vagyok! Lehet, hogy nincs semmim..... de mindenem megvan! 

Hogyan is nevezném magam? Egy nőnek, akinek volt ereje és bátorsága lépni, egy édesanyának, akinek élete legnagyobb ajándéka a gyermeke, egy nőnek, akinek álmai vannak, egy nőnek, aki megy élete  útján! Így látom magam.... és nem vesztesnek. Igen, valóban, a hétköznapi értelemben semmim nincs, de valójában mindenem megvan!