2015. feb 28.

Engedjétek álmodni a gyermekeket!

írta: Kata Vank
Engedjétek álmodni a gyermekeket!

almok-remenyek

Mindannyiunknak voltak álmai. Kisebbek nagyobbak, de gyermekként mindannyiunknak voltak. Ki elindult az álmai útján, ki nem. Volt, aki feladta, volt, aki nem. Nekem is voltak álmaim. Nem túl nagyok, de voltak. Aztán egész gyermekkoromat az kísérte végig, hogy folyamatosan azt hallgattam, hagyd abba az álmodozást! Légy végre normális! Mire valók az álmok? Semmire! De én ragaszkodtam hozzájuk. Mert az álmaim az enyémek voltak, senki máséi. Az álmaim az én titkaim voltak, amelyeket nem osztottam meg senkivel, így nem vehették el tőlem. Épp, hogy megtanultam írni, már papírra is vetettem első soraimat. Aztán, ahogyan cseperedtem, valahogy természetessé vált, hogy írok. Írtam örömömben, írtam, ha bántott valami, írtam... és írtam... Nem szerettem volna én író lenni, hiszen egy faluban éltem, ahol az embereknek nem voltak álmaik. Csak élték a mindennapi életüket. Reggel felkeltek, elmentek dolgozni, majd hazatértek, és végezték a ház körüli teendőket. Nagyon jó emberek voltak, mind egytől egyig, de nem voltak álmaik. Férjhez menni, megnősülni, gyerekeket nevelni, dolgozni... ennyiből állt akkor az élet. Ha valaki álmodni szeretett volna, majd megvalósítani azokat, elment, elment minél messzebb, hogy a sok kétkedő ne befolyásolja életét. Így én is megtanultam, hogy álmaim temessem el, minél mélyebbre, és hallgassak róluk, mintha nem is léteznének. Mintha sosem lettek volna. Írtam.... és ebbe nem szólhattak bele. Papírra, tollal, ceruzával, volt, hogy még tiszta papírom sem volt, ezért az újság lapjain fellelt üres helyekre vetettem le soraimat. Ha volt papírom, akkor már kiváltságosnak érezhettem magam, ezért mindig nagyon ügyeltem, hogy tiszta hófehér papírra, csak csodaszép gondolatok kerüljenek, mert nem tudhattam, mikor lesz következő alkalom, amikor megint egy teljesen üres lap lesz előttem.

Aztán már nem álmodtam. Már nem akartam semmit, csak túlélni egyik napot a másik után. Már nem gondolkodtam, lesz e holnap, vagy az milyen lesz, mert tudtam, hogy el fog jönni. Aztán, hirtelen megint lettek álmaim. Kiszabadulva addigi életem fogságából, ismét mertem álmodni. Visszatért az írás is. Mintha sosem hagytam volna abba. Már nem kell toll, vagy papír, elég csak leülni a gép elé.

És az álmok  a legcsodálatosabb dolgok az életben. Mert kitűzök valamit, amit aztán szeretnék elérni, és már nem kell küzdjek. Mert mára már azt is megtanultam, ha az álmaim szívből jönnek, akkor a világ minden energiája összefog, hogy valóra váljanak. Persze, akadnak nehézségek, akadnak megoldandó feladatok, de ezeket már nem kell leküzdenem.... átlépni rajtuk, megoldani őket, és haladni tovább az úton.

Így voltam a lovaglással is. A gyermekem egész életét a lovak tették ki. Mindig azt hallgattam tőle, hogy, ha majd ő nagy lesz, akkor lovakkal fog foglalkozni. És mindig bátorítottam. Gyermekkoromból kiindulva, tudtam, hogy én nem szeretném lerombolni a kis világát, a felnőttekre oly jellemző pesszimizmussal. Ezért mindig azt mondtam neki, hogy bármit képes lehet elérni, bármit. És most már nem csak mondom neki, hanem tetteimmel bizonyítom is. Bár nekem már sokkal nehezebb dolgom van, hiszen hihetetlen erősen megépített falakat kell ahhoz leromboljak önmagamban, ahhoz, hogy képes legyek elhinni, hogy elérhetem a vágyaimat. Pár hónappal ezelőtt még én sem hittem volna, hogy valaha is lovagolni fogok. Pár hónappal ezelőtt, még nem is gondoltam volna, hogy valaha egy ló hátán fogom megérezni, mit is jelent a szabadság. És most kéz a kézben, lóháton megyünk a gyermekemmel, és álmodunk. 

Hazafelé tartottunk a Nemzeti Lovas Színház előadásáról. Gyermekem látott  a fellépő paripák között egy fríz kancát. Mosolygott egész úton, és csak annyit mondott: "Anya, nekem egyszer lesz egy fríz kancám!" "Lesz kicsim! Válaszoltam neki, biztosan lesz." Nem érdekel, hogy hogyan fog valóra válni neki az álma, de tudom, hogy lesz neki. Mondtam neki, hogy kérjen hozzá pénzt... aztán elgondolkodtam... "Tudod mit kicsim! Kérj egy fríz kancát! A többit majd az élet, a sors, az univerzum megoldja!" Persze, mondhattam volna neki én is, hogy sokba kerül, hol tartanánk, és sok sok más kifogást gyárthattam volna. De nem rombolhatom le az álmait! Az övéit nincs jogom lerombolni! "Lesz gyermekem, egy fríz kancád!" "Mint ahogyan lovaid is, és hat hektáros területed is, ahová kiengedheted a lovaidat, majd minden este behozhatod őket a legelőről az istállóba!" Mert a kocsiba ezt mesélte nekem. Hogy ő ezt szeretné elérni. És akkor ő is szervezhetne oda ilyen előadást, ahol jönne a fríz kanca, és Békefi Viktória, (most ő lett a kedvenc színésze) és Tibor a gyönyörű lovával, de akkor a Szilajból is kell majd énekeljenek!

Igen, mondhattam volna neki azt, hogy akkor tanulj sokat, hogy legyen sok pénzed, és akkor mindezt megveheted magadnak. De én csak annyit mondtam, légy hű ehhez az álmodhoz kicsim, és, ha a te álmod, és neked, ez az utad, akkor mindezt megvalósíthatod! Ha nem ez az utad, akkor pedig kapni fogsz egy szebbet ehelyett, és nem fogod sajnálni, hogy nem vált valóra. Hinni kell benne, hogy megvalósíthatja! Hinni kell benne, hogy képes megvalósítani. És akkor együtt lovagolhatunk a több hektáros területén a saját lovainkkal,  ő pedig kedvenc fríz kancája hátán ülve, érezhetné, milyen, amikor az álmok valóra válnak!

Hiszen erre valóak az álmok! Hogy boldogok legyünk tőle, hogy léteznek! Hogy mosolyogjunk, nevessünk, amikor beszélünk a földről, ami egyszer, majd az övé lesz, a lovairól, amelyeket ő fog kiképezni, és egy előadásról, ahova ő fogja meghívni Pintér Tibort, és Békefi Viktóriát.

Engedjük álmodni a gyermekeinket, és támogassuk őket eme tettükben. Mert, ha egy egészséges önbizalommal indulnak neki az életnek, sokkal könnyebb dolguk lesz, mint azon embereknek, akiknek, még önön magukkal is meg kell küzdeniük egy egy lépés megtételéhez. Tudom magamról, nagyon is jól tudom, milyen is ez. Sokszor nagyobb küzdelem önmagamat meggyőzni arról, hogy igen sikerülni fog, csak merjek végre lépni, mint magát az álmot megvalósítani. Nem az álmaim megvalósításáért kell küzdjek, hanem önmagammal, hogy merjek ismét álmodni. Mert erről kellene, hogy szóljon az élet! A csodákról, a szépségekről, az álmokról, a mosolyokról, a nevetésről, a boldogságról! 

Engedjétek álmodni a gyermekeket!

Hiszen ahogyan szokták volt mondani: "ÁLMODJ EGY NEM LÉTEZŐ VILÁGOT, ÉS ÁLMODD VALÓDIVÁ!"

 

Szólj hozzá