Egy tökéletes nap... mert vannak ilyenek... mert lenniük kell ilyeneknek... mert ezektől tud olyan szép lenni minden

Nehezen ébredtünk. Szombat lévén akár lustálkodásba is fordulhatott volna a reggel, de mi pár héttel ezelőtt gyermekemmel másképp döntöttünk. Úgy gondoltuk, hogy a hétvége nem telhet el lovak, lovaglás nélkül, ezért minden szombat reggelt ott kezdünk. Mert kell! Kell a gyönyörű hétvégékhez.

Gyermek kacagásra nyitottam ki szemeimet,és  reménykedtem benne, hogy még nyerek pár órát meleg ágyikómba. Belső órámra hallgattam, és arra gondoltam, még nem telhetett el az éjszaka, még nem jöhetett el a reggel.... még szükségem van pár órára... na jó percre... alkudoztam. A telefon órájára pillantva megkönnyebbültem, hogy még csak hat óra. Gyermekem pedig kutyánkat nevette, aki hajnalban úgy ébredt, hogy ideje kezdenie a napot, és bukfencezéssel, mancsolással, ugrálással és minden más egyébbel próbálta gyermekemet is meggyőzni arról, hogy ideje felkelni. Még kértem őket, hogy pihenjük egy kicsit. Az az egy óra, amit még alhattam, nekem másodperceknek tűnt, és immáron kénytelen voltam napindítást tenni. Egy nagy puszi kedvenc csemetémtől sokban segítette az ébredésem. Megkérdeztem tőle, hogy biztosan úgy gondolja e, hogy nekünk szombaton a meleg ágyikóban történő pihenés helyett a lovardában kell mennünk... úgy gondolta... fél álomban készítettem el a kávét. Szeretem a kávé illatát, hozzátartozik egy gyönyörű nap kezdetéhez. Szeretem kényelembe helyezni magam, a forró bögrét tartani a kezemben, mélyeken szívni a friss levegőből... ezek mind mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy nap a kezdetét vegye.  Csak azt vettem észre, hogy perceken belül autónkban kell legyünk, ha időben landolni szeretnénk kedvenc lovardánk parkolójában. Nem is értettem, hiszen csak egy kávét ittam. A hétköznapokon ugyanennyi időbe két három kávé simán belefér, és még van időm szendvicseket készíteni, üdítőt csomagolni. Mi történt ma? Most tényleg egy kávéval kell ébredjek? Tettem fel a kérdést, miközben kedvenc magzatomat próbáltam meggyőzni arról, hogy igyekeznünk kellene. Végül is majdnem sikerült elkéssünk, de csak majdnem. Így lelkesen álltunk a kihívások előtt. Mondjuk én azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre. Csodálatos a lovak közelében lenni. Már nem is zavart, a kávé hiánya. Mert szeretem ezen reggeleket. Szeretek állni és várni, mikor ülhetünk hátas barátainkra, szeretem nézni a többieket, hogyan lovagolnak. Szeretem ezt az egészet úgy ahogy van. Nekem a lovak és az oktatók többet segítettek bárki másnál. Emlékszem, amikor abba akartam hagyni a lovaglást, mert azt éreztem, nem nekem való. Mert kudarcként éltem meg, hogy a dolgok nem úgy sikerültek, ahogyan én képzeltem. Abba akartam hagyni ezt a csodát! És akkor jött Balázs és nem engedte. Amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy végképp szögre akasztom a lovaglócipőmet Apollón lovagoltam. Féltem tőle, tartottam tőle. Ő mindent elkövetett, hogy megszerettesse velem magát, de én nem engedtem ezt neki, és azt mondtam abbahagyom. Aztán mégis maradtam, és életem legjobb döntését hoztam meg. Ma Erika, egy másik oktató kérdezte tőlem, hogy lovagolnék e Apollón. Kicsit kétkedve kérdeztem, hogy biztos jó választás lesz e nekem eme reggelen egy kávé után Ő. Erika közölte. "Igen, mert azt mondtam!" Ennyi... Amikor néha gondolkodom ezen az egészen... hogyan kerültem a lovak közelébe, hogyan jutottam el oda, hogy a félelmet felváltotta bennem annak vágya, hogy én szeretném megtanulni a lovaglást, a lovakkal való bánásmódot, szeretném, ha az életem részei lennének, akkor sokszor eszembe jutott, hogy nagy győzelmet fogok Önmagam felett aratni, ha  visszamerek ülni Apollóra. Sokszor elképzeltem, majd milyen lesz vele. Mert nem akartam félni, tartani tőle, hiszen olyan fantasztikus ló. Aztán arra gondoltam, majd jól kiverem a hisztit, hogy, ha nekem Apollón kell ülnöm, akkor ott hagyok csapot papot, és csak akkor fognak meggyőzni, hogy maradjak, ha egy másik patás barátot kapok. Aztán ma reggel, amikor szembesültem vele, ha tetszik, ha nem Ő lesz ma az én társam, vagy neki én, akkor már tudtam, éreztem, hogy most nekem Ő kell! Mert, ha tudok vele is dolgozni, tudok rajta is lovagolni, akkor ismét tudatosulhat bennem, hogy a legnagyobb akadályok előttem a magam által felállított tévhitek, hiedelmek, gondolatok! És eszembe sem jutott tiltakozni, hanem még örültem is, hogy végre itt a lehetőség, hogy magam előtt bizonyítsak!  Még aggódva ültem fel Apollóra. Még nem tudtam, mi vár rám vele, de tudtam, ha ma sikerül, akkor nagy lépést teszek meg, magamért! Mondjuk, amikor drága Apollóm majdnem besétált velem a bokszába, miközben én a hátán ültem, akkor némi aggodalom lett rajtam úrrá! Ha arra nem bírom rávenni, hogy megálljon, hogyan fogom irányítani? De szerencsére nem volt idő kétségbeessek, mert kezdődött az óra. Erika mindent elkövetett, hogy amúgy nem túl sok bizodalmam elmúljon, és élvezzem azt, amiért ma, és mindig ott vagyok. Amikor a legtöbb feladatot kis hibával sikerült megcsináljuk, én csodálkoztam magamon a legjobban. Nem csak, hogy Apollón ülök, hanem még sikerül is őt irányítsam. Meglepődtem saját magamon. Apollón fantasztikus lovagolni. Őt nem kell noszogatni, kérlelni, hogy menjen... ő megy... és éppen ezért sokkal kevesebb fizikai erő is elég hozzá. Csak azt vettem észre nem fáradok, csak azt vettem észre, hogy megyünk, ügetünk, kerülünk, átlót váltunk, kis kört, nagy kört teszünk, mindezt gondolkodás nélkül. Hihetetlen érzés volt! Volt ami nem sikerült. Megkértem Erikát, hagy menjek neki ennek még egyszer, séta közben. Mert meg szeretném csinálni! Mert meg kell, hogy csináljuk Apollóval. Türelmesen magyarázta nekem, a belső külső láb használatát, hogyan, és mit csináljak a szárral... és SIKERÜLT! Mert sikerülnie kellett! Mert ez hozzátartozott egy tökéletes nap kezdetéhez. És amikor már értettem is, mit és hogyan csináljak, egyszerűen megoldottuk ezt is Apollóval. Egyszer valamit elrontottam, és Apolló egy nagyot dobott rajtam, amit én persze sikítással toleráltam, amire Apolló egy nagyobb tempót vett fel, aminek következtében kicsúszott a kengyelből a lábam. De sikerült megállítsam, és összeszedjem magam, és meg sem ijedtem. Mert a szívem és a lelkem tudta, hogy ma nem eshetek le! Ma nem! És szerettem a mai óra minden pillanatát. Nem érdekelt, hogy egy korábbi sérülés miatt fáj a bal lábam, semmi nem érdekelt, csak, hogy menjek és csináljam, Apollóval, aki ma bebizonyította nekem, hogy minden félelmem, amit vele szembe éreztem, teljesen alaptalan. Aki ma bebizonyította nekem, hogy igenis tudok vele is dolgozni, ha akarok, és nem győzöm meg magam ennek ellenkezőjéről. És mindezt azért, mert úgy indultunk neki, hogy Erika azt mondta, márpedig Apollót fogod kapni, mert én azt mondtam. És ennyi! Ha rajtam múlt volna, úgy tíz év múlva bekövetkezett volna egy lovaglás Apollón. De nem rajtam múlt. Erika tudta, hogy mire vagyok képes, ő már tudta, hogy rábízhat egymásra bennünket, és éppen ezért nem is hagyott nekem sem lehetőséget, sem időt, hogy másképp legyen! Mindig eszembe jut, hogy egy jó oktatónak, trénernek, edzőnek nem csak ahhoz a sporthoz kell értenie, amiben éppen tevékenykedik. A világ legjobb pszichológusának, emberismerőjének, a mi esetünkben a lovak ismerőjének kell lenniük, az én esetemben pedig még arra is képesnek kell lenniük, hogy tudjanak velem bánni. Hiszen én olyan szilárdan tudom állítani magam előtt, hogy márpedig nekem ez nem lesz jó, nekem ez nem megy. Mint ahogyan Balázs nem hagyta, hogy abba hagyjam a lovaglást, és vele, tőle nem csak a lovaglás alapelveit tanulhattam meg, hanem még annyi minden mást is, ami nagyon sokat segített nekem, hogy másképp álljak dolgokhoz, másképp gondolkodjak, másképp lássak oly sok mindent. Mint ahogyan Szilvivel megtanuljuk a lovakkal való bánást, hatalmasat nordic walkingozunk, sokat beszélgetünk, és ő is nagyon sokat tesz ahhoz, hogy egyszer majd önállóan is képes legyek, már az Ő felügyeletük nélkül megülni az univerzum legcsodálatosabb teremtményeit, és nem utolsó sorban Erika, aki ma annyi mindent megértetett velem, aki hihetetlen türelemmel magyarázza a dolgokat. Jó ez a csapat, úgy ahogy van. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy megismerhettem őket, és tőlük tanulhatok! Mert, ha pár hónappal ezelőtt nem abba a lovardába vezetnek engem az égiek, akkor talán a lovaglás is belekerül abba a dobozba, amibe a soha valóra nem váltott, vagy válhatott álmokat őrizgetem. Mert oly sok akadályt tudok magam elé gördíteni. Hatalmas erővel tudom magam meggyőzni arról, hogy miért ne folytassam, miért hagyjam abba. De itt vannak nekem ők, akik nem csak lovagolni tanítanak meg, hanem oly sok minden másra is, többet tanulhattam ezalatt a pár hónap alatt az életről, mint eddig eltöltött éveimben összesen. Egyszer valaki azt mondta nekem. "Ugye tudod, hogy a világ leggazdagabb emberei közé tartozol?" Tudom, hogyne tudnám. Mert ilyen fantasztikus emberekkel hoz össze az élet, isten, sors, Univerzum, nevezzük bárminek is.

Még elmentünk a papához. Közösen ebédeltünk a családdal, testvéremmel, sógornőmmel, apukámmal, kislányommal. Ültünk az asztalnál, és beszélgettünk. Eszünkbe sem jutott telefonálni, vagy facebookozni, mert szerettünk együtt lenni, mert jó volt együtt lenni, mert jó volt mesélni. Ültem, és néztem őket... őket, akiket olyan nagyon szeretek, és csak mosolyogtam, és végtelen hálát éreztem, hogy ők vannak nekem.

Drága gyermekem szeretett volna velem lenni délután... sétálni, beszélgetni. Mosnom kellett volna, főznöm, takarítanom, ágyat húznom, és még annyi mindent. De nem érdekelt. Csajos napot tartottunk. Együtt voltunk, csak ő meg én. Mi ketten, anya és lánya... sokat sétáltunk. A nap végére már nem bírtam menni, vagy alig bírtam menni, mert sikerült összeszedjek egy sérülést pár nappal korábban. De most még ez sem zavart. Tudtam én sétálni sántikálva is. Mert szerettem ezeket a pillanatokat. Mert szerettem vele lenni, mert ő akart velem lenni. Néha leültünk, hozzábújtam... néha csak ültünk és csodáltuk a természetet, és csendben voltunk. És csak néztem őt. És láttam ahogyan mosolyog. És éreztem, boldog vagyok. És láttam magam előtt a mai napot, Apollóval, Erikával, Balázzsal, Papával, Testvéremmel, Sógornőmmel, és néztem a gyermekem.... és csak mosolyogtam... mert valóban a világ leggazdagabb emberei közé tartozom. Mert részese lehetek ilyen pillanatoknak, mert átélhetem ezeket a napokat. Egy egy ilyen tökéletes napot!

És ma ismét bebizonyosodott számomra, hogy a legnagyobb akadályokat saját magam elé, önmagam állítom. Fele annyi energiával tudnám megvalósítani a dolgokat, ha nem kellene leküzdjem önmagam, az önmagamban felállított korlátaimat! Mert az álmok valóra válnak, és még csak küzdenünk sem kell érte, másokkal semmiképpen sem. Önmagunkkal annál többet. Az álmok valóra válnak, mert ez a dolguk, mert ezért születtünk erre a Földre. Hogy álmodjunk, hogy valóra váltsuk őket, azért születtünk, hogy boldogok legyünk! És ehhez oly kevés is elég!

Köszönöm az életet, köszönöm az életem!