Eltelt egy év. Micsoda egy év volt! Csodaszép év! És ennél már csak szebb várhat rám!

2014. január 19.-én döntöttem úgy, hogy ideje az addigi létem megváltoztatnom. A döntést nem önszántamból hoztam meg, kikényszerítette az élet.  Két lehetőség közül választhattam. Vagy folytatom az utat, amin épp voltam, amely egyenesen egy mély szakadékba vezetett, és én megállíthatatlanul rohantam felé, vagy megállok, és teljesen másként folytatom tovább, azt, amit addig a pontig az életemnek hittem. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem bírom tovább! Nem akartam azt az életet, semmilyen formában! Nem akartam! Egy hét alatt lefogytam nyolc kilót, és el akartam dobni magamtól az életet, az életem. Mert már nem láttam semmi szépet benne. 2014-es évig folyamatosan csak a túlélésre játszottam, de ekkor kihalt belőlem az életösztön. Már nem akartam élni, nem akartam semmit, csak azt, hogy vége legyen, de azt nagyon. Már a gyermekem sem volt visszatartó erő. Tudom, hogy szörnyen hangzik, számomra is az volt. De már ő is kevésnek bizonyult, hogy maradjak. Mert akárhányszor rápillantottam, mindig arra gondoltam, ő ennél jobb életet érdemelne! Ő nálamnál jobb édesanyát érdemelne! Ő megérdemelné mindazt a szépet és jót, amit én nem tudok neki megadni! Nem vagyok képes rá, hogy jó édesanyja legyek!

Aztán egyik reggel felébredtem, ültem az ágyamban, és körültekintettem! "Na jó! Mondtam magamnak! A szomszéd szobában ott alussza az igazak álmát egy csoda az életedben, egy gyönyörű, okos, egészséges gyermek, akiért annyit küzdöttél éveken keresztül, aki számodra a minden! Itt vannak körülötted az állataid, itt van egy élet, amely akár szép is lehetne, ha nem az önsajnálatba süppednél bele! Ideje, hogy összeszedd magad, a romjaid, és elkezdj örülni az életnek! Mert mindened adott hozzá, hogy ezt tedd! Kelj fel, és változtass! Kelj fel, és lépj! Senki nem fog idejönni és megmenteni téged önmagadtól! Senki nem fog helyetted változtatni! Senki! Csak Te vagy erre képes egyedül! És tudom, hogy képes vagy rá, ha nem magadért, tedd meg azért a két lábon járó ajándékért, aki békésen álmodik! Tedd meg érte! Mert tartozol neki ennyivel, azért a sok szépért és jóért, amelyet annak köszönhetsz, hogy édesanya vagy, amelyet annak köszönhetsz, hogy ennek a gyermeknek vagy az édesanyja!" Gyakorlatilag magamra parancsoltam. Nem számíthattam senkire, csak magamra. A családom addigra bebizonyította, hogy nem mellettem állnak, inkább ellenem szurkolnak. Addigra én lettem... " a jaj szegény, szerencsétlen" és mindenki a gyermekemet sajnálta, hogy mellettem kell lennie! Mindenki... a családom... a hátam mögött megbeszélgették, hogy milyen pszichiátriai tüneteket mutatok, megbeszélgették, hogy mellettem veszélyben vagy a kislányom... de nem jutott eszükbe meglátogatni, és segíteni. Odáig már nem jutott el az aggódásuk. Hiszen nem az ő problémájuk volt, én pedig remek beszélgetésekre adtam okot, a nagy családi összejöveteleken legalább megvolt a beszédtéma. És azt hiszem, mind a mai  napig ez semmit nem változott! Én változtam! Én viszont 360 vagy inkább 1500 fordulatos kört tettem, és elkezdtem felépíteni egy új világot. Elkezdtem felépíteni azt az életet, amelyet most élek, amelyet most élhetek, és minden pillanatát csodaként élek meg, a gyermekemmel, a legdrágább lélekkel ezen a Földön! Mert ő nem hagyott cserben sosem. Emlékszem, amikor az önsajnálatba annyira belemélyedtem, hogy már felkelni sem akartam. Nem takarítottam, csak amennyire nagyon kellett, nem csináltam semmit, csak feküdtem az ágyamban, sokszor napokat, és sajnáltam magam, a múltam, az elvesztegetett éveket. Mindent. "Kicsit össze kellene pakoljak!" mondtam egyszer neki. Akkor már napok, vagy hetek óta nem porszívóztam, a tiszta ruhák hegyekben álltak a szobában, az ágyakon, mert arra nem vettem a fáradtságot, hogy eltegyem őket a szekrényekbe. És ki tudja még, mi jellemezte az otthonunkat. Talán a fájdalom, és a reménytelenség tükröződött. A lelkem világát tökéletesen tükrözte a lakásom állapota! És akkor az én drága gyermekem csak annyit mondott: "Anya! Ne idegeskedj! Nekem jó így!" És mosolygott. És a mosolya számomra elég erőt adott ahhoz, hogy magamhoz térjek, megrázzam magam, és elinduljak egy teljesen ismeretlen úton, amelyen nem tudtam, mi vár rám, csak azt tudtam, azt éreztem, hogy ennél, a mostaninál csak jobb, csak szebb dolgok!

A házamat kitakarítottam, mindent kidobtam belőle, ami a régi életemre emlékeztetett. Elkezdtem tanulni! Mert változtatni szerettem volna, és ehhez ez is kellett! Hogy tanuljak, hogy megismerkedjek valami újjal! És 2014. január 19.-én megjelentem egy tanfolyamon, amelynek segítségével mindent megváltoztathattam, amelynek segítségével ezt az életet élhetem, élhetjük, amelyet most! Már több, mint egy éve! És micsoda egy év volt!

...Esett a hó! Már azon gondolkodtam el sem indulok ilyen hóesésben, mert féltem vezetni. Mindentől féltem. Ezért leparkoltam kisautómmal, és inkább metróval mentem. A Batthyány térnél kilépve az aluljáróból, mély levegőt vettem. Mert akkor éreztem, hogy jól döntöttem, hogy elindultam. Jól döntöttem, hogy a hóesés sem gátolhatott meg abban, hogy elkezdjem az új életem. Még volt időm, ezért betértem egy kávézóba. Kértem egy hosszú kávét jó sok tejjel! Akkor megkérdezte tőlem, aki elkészítette nekem eme italt, hogy szeretném e vaníliásan. Sosem ittam még vaníliás kávét. Miért is ne? Isteni kávét szolgáltak fel nekem. Sétáltam a Duna partján, kezemben a fenséges itallal, és hálás voltam az égieknek, amiért adtak nekem erőt, hogy elinduljak! Azóta a vaníliás kávé számomra egy jelképes itallá vált. Ha okom van ünnepelni, ha egy hetem jól záródott, ha valami különleges dolog történik velem, vagy egy különleges baráttal szeretnék eltölteni egy órát, vaníliás kávét iszom! Ezzel köszönöm meg istennek, sorsnak, univerzumnak, Szellemnek, hogy megtörténhetett velem ennyi minden szép és jó! A vaníliás kávé a lelkemnek is szól! És annak az erőnek, amelyről sosem hittem, hogy létezik, és bennem van!

Több, mint egy évvel ezelőtt életem romjait kisöpörtem. Nem a romokon építkeztem újra, hanem elkezdtem egy merőben más világot felépíteni, mint amilyen eddig volt! És bár sokszor visszafordultam volna, de mindig jöttek azon segítők, akik mellettem lépkedve az úton, átsegítettek azon időszakon, amikor annyira féltem a jövőtől, hogy inkább visszamentem volna a régi életemben, ahol képes voltam túlélni! Már nem akarok túlélni! ÉLNI szeretnék! Megtapasztalni a szépségét a világnak, a csodákat, tanulni, lovagolni, megismerni új embereket, új kihívásokat keresni, és nevelni ezt a gyönyörű gyermeket, aki nagyon megkönnyíti nekem az "anyaságot"! Együtt, kéz a kézben rácsodálkozni a világra, új csodákat felfedezni, lovagolni, sétálni, kirándulni, élni, szeretni, támogatni, BOLDOGNAK lenni! Mert ez az új életem annyi szépet és jót tartogat nekem, ez az új életünk annyi szépet és jót tartogat nekünk! És én majdnem feladtam! Majdnem! De nem engedték nekem odafenn azok, akik segítik az életemet! Egyszerűen addig pofoztak, amíg végre nem engedelmeskedtem az akaratuknak! Akkor sem hagyták abba a rugdosást, amikor már a földön feküdtem, sőt akkor rugdostak igazán! Kegyetlenül! És akkor eljött az a pont, amikor megadtam magam a sorsomnak. Amikor már nem volt erőm küzdeni, árral szemben úszni. Felfeküdtem a vízre, és hagytam, hogy sodorjon az ár! Mert már nem volt erőm! És a legcsodálatosabb helyekre sodor, a legcsodálatosabb emberekkel ismertet meg! Egy év, micsoda egy év! És mennyi békésen megivott vaníliás kávé! Mert az élet minden pillanata egy csoda! Szeretem a pillanatokat, szeretem az új kihívásokat, szeretem az új feladatokat, szeretem az otthonom, amely már eggyé vált velem, szeretek mindent, ami eme földi élettel jár! És, ami talán a legfontosabb, SZERETEM a gyermekem, akinek már a születése is csoda volt! Szeretem hallgatni a kacagását, látni a mosolyát az arcán, segíteni neki, ha bántja valami, támogatni őt, és megadni neki mindent, ami erőmből kitelik, vagy még azon is felül! Mert ő megérdemli! Mert ő miatta álltam fel, mert ő adott nekem segítséget, és támaszt, mert ő érte érdemes volt élnem! Most már magamért is élek! De az út elején érte, miatta vonszoltam magam tovább! Mert boldog gyermeket, csak boldog felnőtt tud nevelni! És ő megérdemli a boldogságot! Mint ahogyan én is!

Együtt töltöttük a délutánt a kislányommal. Csajos napot tartottunk! Sokat sétáltunk, beszélgettünk, és betértünk egy vaníliás kávéra, és egy teára egy kávézóba! Mert ezen a héten is annyi szép és jó történt velünk, annyi csodát átélhettünk, annyi szépet megtapasztalhattunk, hogy kellett a vaníliás kávé! Drága élet! Köszönöm neked e megélt pillanatokat, köszönöm neked a gyermekem, köszönöm a szépséget, köszönöm az álmokat, köszönöm a lovakat, köszönöm az embereket, köszönöm a csodákat, köszönöm az ÉLETET! Köszönöm az ÉLETEM!