Mindannyian keressük az utunkat. Mindannyian szeretnénk megtudni, miért is jöttünk a Földre. Mindannyian szeretnénk barátságokat, szerelmeket, boldogságot, békét, biztonságot. Mindannyian. És mégis oly sokan nem tesznek érte semmit. Csak ülnek és keseregnek, hogy milyen nehéz az élet, milyen nehéz barátságokat kötni, igazi, mély barátságokat, mert az emberek többsége számító, kihasznál, átver.... stb. Nekem is ilyen gondolataim voltak, és az élet mindig bebizonyította, hogy ez így is van. De aztán egy évvel ezelőtt kezembe vettem az életem irányítását, és azt mondtam, elég volt az álkapcsolatokból,az álbarátságokból, az áléletekből,  az áléletemből. Elég! Mert ennél többet kell, hogy rejtsenek a mindennapok. Ennél többet kell, hogy érjen az élet! És az élet bebizonyította, hogy ez bizony így van! Sokkal, de sokkal többet ér! Csodákat, álmokat rejt magában, békét, megnyugvást tud hozni, ha, hagyjuk. És én hagytam. Mert elég volt az addigi létből, elég volt az addigi életből, elég volt mindenből, amit addig tettem, cselekedetem, ahogyan addig éltem!

Talán az elhatározás volt a legnehezebb. Meghozni a döntést, hogy ideje befejezni az eddigieket, és elkezdeni valami egészen mást! Nem menekülhettem el hónapokra esőerdőbe, nem mehettem külföldre fél évre gondolkodni, ahogyan a nagysikerű amerikai filmek többségében látjuk. Úgy kellett megleljem önmagam, az utam, hogy közben a régi életemet is fenn kellett tartsam. Kerestem az utam. Aztán rájöttem, felesleges keressem, egyszerűen hagynom kell, hogy Isten, Univerzum, Szellem, sors, vezéreljen... oda, ahova mennem kell, oda, ahol dolgom van. És nagyon is értik odafenn a dolgukat, nagyon is! Az útkeresésem eleje volt a legizgalmasabb része ennek az egésznek. Mert, akkor még nem tudtam, csak érezte a szívem és a lelkem, hogy valami nagyon szép dolog vár rám, csak ideje megtegyem a lépéseket. Ma már tudom, történjék velem bármi is, csak jó lehet, csak csodákat rejthet, csak hagynom kell, hogy vezessenek. A kezdeti lépésekkor még olyan segítőket sodort mellém az élet, akik aztán nem maradtak az életem részei, mégis nagyon sokban hozzájárultak ahhoz, hogy manapság már tudom, ki vagyok, merre tartok, mit is szeretnék. Kötöttem új barátságokat, amelyekről kiderült tiszavirág életűek. Tekintettem olyan embert is barátomnak, akiről a későbbiekben kiderült, hogy számító, jellemtelen. Pedig mennyire hittem benne annak idején. Mennyire hálás is voltam az univerzumnak érte, mert azt hittem életem nagy ajándékát kaptam meg. Hálás vagyok érte most is, mert ezen emberen keresztül már tudom, milyen lelket nem szeretnék magam mellé, milyen emberekre nincs szükség az új életemben. Csak akkor, a két világ határán mozogtam a  régi életem, és az új életem között, és Ő méltán példázza az átmenetet. Mégsem haragszom rá, vagy vagyok csalódott. Egyszerűen hálás vagyok, amiért megmutatta nekem, mire, és kire, vagy mikre és kikre nincs szükségem. És nem azt éreztem, hogy ez fáj nekem, vagy bánt engem, mert csalódnom kellett valakiben... azt éreztem, hogy ideje kitegyem az életemből, és ideje, a szívemmel lássak, és ne a szememmel. Ideje "nem" felértékelni másokat, felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyekkel tán sosem rendelkeztek. Ideje nem olyannak látnom, amilyennek látni szeretném, hanem olyannak látnom, amilyen valójában. És ez fantasztikus dolgok. Mert nem veszteségként éltem meg ezt az egészet, hanem egy csodálatos ajándékként. Mert tanultam, nagyon is sokat... tőle... általa.... és el tudtam őt úgy engedni, hogy megköszöntem neki, azt az időt, amíg az utamon velem tartott, de megkértem, hogy most már menjen... mert nekem lépnem kell tovább. Biztosan jó ember a szíve mélyén, biztosan értékes barát, de nem nekem.... mert nekem már más az életem. Nekem ő már nem adhat.

És mentem tovább, vezéreltek tovább. Mert mennem kellett tovább, drámák nélkül. És megleltem az én igazi nagy tanítóimat.... a lovakat... és olyan embereket, akiktől nap, mint nap tanulhatok, akik nap, mint nap adnak nekem valami olyat, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik.  Akik úgy kerültek közel a szívemhez, és a lelkemhez, hogy észre sem vettem. Akik nem hangoztattak nagy szavakat, nem adtak hamis ígéreteket. Egyszerűen csak az életem részeseivé lettek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy szeretem őket, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy jó velük lenni, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy olyanokká váltak nekem, mint a második családom. Vagy, miután nekem sosem volt igazi családban részem... egyszerűen csak olyanok lettek nekem, mint amilyennek gyerekként egy igazi családot képzeltem. Annak idején gyermekként oly sokszor elképzeltem, milyen is lehet egy CSALÁD, és mindig is hittem benne, hogy nekem megadatik majd egyszer. Igaz álmaiban úgy hittem, hogy majd férjhez menvén, sok gyermeknek életet adva teremthetem ezt meg... sosem hittem volna, hogy így tapasztalhatom meg ezt. Csodás tapasztalás. A legcsodálatosabb. Mert itt nincs megfelelési kényszer, nincsenek minták... egyszerűen csak azt érzem szeretem őket, úgy ahogyan vannak. És csak hálával tartozom a sorsnak, amiért megismerhettem Őket, és amiért az életemben kísérhetnek az utamon. Tőlük többet tanultam pár hónap alatt, mint eddigi éveimben összesen. És jókat tudunk nevetni az én... régebben úgy fogalmaztam volna tévedéseimen... ma már azt mondom... tapasztalásaimon... hogy néha nem a legmegfelelőbb emberről gondoltam azt, hogy csoda lesz, vagy csoda ő nekem. Mert mint ahogyan észrevétlenül szerettem meg őket, ugyanolyan észrevétlenül avattam be őket az életembe. Megtanulhattam a segítségükkel újra bízni, újra hinni az emberekben, hinni az életben, és hinni önmagamban!

Nem voltak céljaim, nem voltak álmaim, nem volt semmim. Egyszerűen csak vártam, hogy teljenek a napok, de nem vártam semmit, és nem is akartam semmit. Túlélni! Átvonszolni magam az életemen, hogy egyszer majd vége legyen! Manapság? Manapság tele vagyok álmokkal! Szeretnék egyszer kilépni házam ajtaján úgy, hogy a lovaim várnak és köszöntenek engem és a gyermekem! Szeretnék holland legelőkön, térdig érő fűben sétálni és fríz lovakat csodálni! Szeretnék a tengerparton vágtázni lóháton, szeretnék egy társat magam mellé, és szeretnék valamit visszaadni abból a sok szépségből, és jóból, amit én kapok, ha másként nem is, az írásaimon keresztül! Mert ezelőtt egy évvel még meg akartam halni, eldobni az életet, mert annyira reménytelennek tűnt minden, most pedig csak azt tudom, boldog vagyok!