A 21. század csodálatos vívmánya az internet. Mindenki nap, mint nap használja, több órán keresztül, én is. Van, hogy csak ülök a gép előtt, és olvasom a világ történéseit. Felmegyek a facebookra és megnézem, mi történik éppen a közösségi oldalon. A munkámhoz elengedhetetlen. Manapság, ha kérdése adódik gyermekemnek, és én nem tudom rá a megfelelő választ, megnézem a NETen.

A gyermekem szinte beleszületett ebbe a virtuális világba. Már természetes, hogy van facebook oldala, vibert használ, lap top, tábla gép, okos telefon.... ezek már mind elengedhetetlenek egy gyermeknek. Nagyon sokszor a házi feladatok elkészítéséhez is szükséges az internet. Mi annak idején még csapatostul mentünk a könyvtárba... manapság csak beülnek a gép elé... google... és már kész is a házi feladat. Van, hogy elég csak kinyomtatni a meglelt információt, és ezzel letudva a kötelesség.

Sokszor hallottam én is az internet veszélyeiről. Hogy amennyi szépsége, ugyanannyi, hanem több árnyoldalai is van ennek az egésznek. Hallottam, de azt hittem, ez a probléma engem messziről elkerül. Szeretem a gyermekem, megbízom benne, és ő is megbízik bennem. Azért időnként megnézem, miket keres a neten, milyen oldalakat nyitott meg, néha belepillantok a facebook oldalára... nem bizalmatlanságból... féltésből. Semmilyen szűrőt nem használok, és nincs is meghatározva mennyi időt tölthet el a gép előtt. Nem jellemző rá, hogy órákon keresztül, csak ez az egy elfoglaltsága lenne. Nem tagja semmilyen idióta... számomra idióta... oldalnak, csoportnak, semminek. Ezek kiderültek, amikor megnéztem a tevékenységét. Annyira pedig nem profi, hogy eltüntethetné a nyomait. És nem is akarja, mert nincs rá szüksége. Talán szerencsés szülő vagyok, de nincs a gyermekemmel problémám... jól tanul, szót fogad, másokkal szemben is tisztelet tudó... vagyis semmi olyan jel nincs, ami arra utalna, bárki vagy bármi befolyásolná. Néha olvassa a startlapon a híreket, egytől, kettőtől kétségbeesik, akkor odajön kérdez... válaszolok.. és ez így zajlik. A facebook oldalán tagja nagyon sok csoportnak. Like-olja az oldalukat. Nincs vele semmi gond, hiszen aranyos, gyerekeknek szóló oldalak... egynek kettőnek én is tagja vagyok. Nem azért, hogy lássam mi zajlik benne, hanem, mert engem is érdekel, és valóban nagyon aranyosak. Egyszer tettem neki szóvá, hogy ne jelöljön vissza mindenkit, aki az ismerősének jelöli... olyanokat semmiféle képpen nem, akinek sem profil képe nincs, sem egyéb információ róla. Akkor megjegyezte nekem, "Az a baj veletek felnőttekkel, hogy bizalmatlanok vagytok! Mindenkitől féltek. Hogyan lehetnének barátaim, ha senkit nem jelölök vissza?" Hát... igen... mi felnőttek, és a bizalmatlanság. Akkor megbeszéltem vele, bármi történik, akkor szól nekem... bárki ráír, olyan, akinek nem kellene, vagy olyan témában... azonnal szól... még akkor is... SŐT akkor igazán... ha külön ki van hangsúlyozva, hogy ne szóljon a szüleinek. Megbeszéltük... tudomásul vette... és tudom, hogy megbízhatom benne, mert szólna, ha ez történne. És ezzel én le is tudtam az internetezés veszélyeit. Mondhatnám úgy, teljesen megnyugodtam, mert beszéltem a gyermekemnek a témáról, felfogta, megértette... és nekem ennyi elég volt. Nem foglalkoztam tovább vele, hiszen feleslegesnek véltem további energiával megtölteni. És mint mondottam... valóban azt gondoltam, bennünket ez nem érint, bennünket ez nem fog érinteni.

Hát sajnos tévedtem! Tévedtem! Nem szoktam ezt a szót használni... de most ezt kell, hogy leírjam. Hibáztam. Hibáztam, és nem azért, mert megbíztam a gyermekemben, hanem, mert azt feltételeztem, megtettem mindent, hogy megóvjam a gyermekemet. Ma délelőtt rá kellett döbbenjek, hogy sajnos nem így van! A facebookon jönnek az üzenetei. A szobánk egymás mellett van, nyitva volt mind a kettő ajtó. Épp egy filmet nézett... Holdtánc és Pepita... egy nagyon aranyos lovas történet.. olyan igazi amerikai csoda történet, egy kislányról, egy lóról... egy lovasedzőről.... még én is szeretem. Nagyon pozitív mese az életről, az álmokba vetett hitről, a győzelemről, az összetartozásról, és arról, az ember bármit elérhet, amit szeretne. Szeretem, amikor ezt nézi... ez ad neki egy kis pozitív élményt is. Egyszer csak hallom... csend van... A csend sosem jó. Még megkérdeztem tőle, mi történt. "Á semmi" Jött egy válasz, "csak megnézek valamit egy CSODAkancáról!" "Milyen csodakancáról?" Érdeklődtem. "Biztos, hogy jó, ha megnézed?" "Persze anyukám... hiszen egy csoda kanca van benne!" Na... és itt követtem el hibát! Hatalmas hibát! Nem mentem oda a géphez, és nem én kattintottam rá először. Nekem kellett volna... most már jól tudom. De annyira nem volt gondolatomban, hogy bármi rossz is történhet! És történt. Két perc múlva hangos sírásra lettem figyelmes. Gyermekem zokogott a gép előtt. Akkor már tudtam, hogy nagy baj van. A gyermekem nem szokott ennyire sírni, nem szokott ennyire kétségbeesni. Kapott egy linket... a csoda kancáról...ahol szépen megmutatják, hogy egy versenyló 1976-ban hogyan törte ki a lábát, és halt meg kínok között... mindent szemléltetnek benne... mindent.... ahogyan a ló fekszik törött lábbal a földön, és keservesen sír a fájdalomtól... minden... részletesen bemutatva... Talán szerencsés vagyok, hogy ezt a jelenetet juttatta el valaki a gyermekemhez, mert ennél sokkal rosszabb dolgot is kaphatott volna, sokkal rosszabbat tudom nagyon jól. De ez az élethű jelenet annyira megviselte a gyermekem, hogy másfél órán keresztül, csak sírt, zokogott. Mert látta egy ló iszonyatos fájdalmát. Szereti a lovakat, szereti az állatokat... és nem szereti látni a szenvedést... bár ki szereti ezt látni... valaki tréfából, vagy jó fejségből elküldte ezt a gyermekemnek. Nem tudom, tudta-e, mit okoz ezzel neki, mit okoz ezzel bárkinek is, aki ezt megnézi.

Vajon, hogyan védhetném meg a gyermekemet az internetezés veszélyeitől? Nem gondolom helyes megoldásnak, hogy mától, akkor nem használhat netet, vagy törölje magát a facebookról... Nem gondolom, hogy az az egyetlen megoldás, hogy teljesen elzárom tőle a 21. századot, mert sajnos ezzel sem védhetem meg. Tudom nagyon jól. Nem védhetem meg. És igenis nagyon szerencsés vagyok, hogy a gyermekemet egy ilyen kínok között szenvedő lóval találták meg... mert tudom, én nagyon jól, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Tudom nagyon jól! De bennem azóta ez a kérdés motoszkál! Hogyan védhetném meg őt? Hogyan? Hogyan?

Bementünk a lovardába. Felhívtam őket, és mondtam nekik, hogy most nagyon kellene a segítség, elmeséltem a történetet. A válasz rögtön az volt, hogy induljunk, nem gondolkodtak rajta egy fél pillanatig sem. Kicsi lányomat ott várta Kubi,  akit addig szeretgethetett, ameddig csak akart. Közben megölelgethette Teca pacit is, a mini shetlandi pónit. ÉS az összes ott lévő gyönyörű egészséges lovacskákat, hogy elfeledhesse annak a másik lónak a szenvedéseit. Megviselte őt ez a történet nagyon. És engem is. Mert vádoltam magam... mert csak annyit kellett volna, hogy megtegyek, hogy megnézem azt a linket. De nem tettem meg. Mert egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy veszélyt is rejthet. Vádoltam magam, mégis nem győztem hálát adni az égnek, amiért "csak" erről szólt ez, mert akkor már tudtam, ennél sokkal rosszabb dolog is lehetett volna. De nem gondoltam rá... nem éreztem a veszélyt.... nem éreztem a fenyegetettséget... annak ellenére, hogy különböző médiumok, hírportálok, a rendőrség, és megannyi szervezet folyamatosan figyelmeztet, hogy a gyermekeink milyen veszélynek is vannak kitéve a virtuális világban. Mégsem éreztem, hogy ez az üzenet veszélyt rejthet. Azt hittem, ez velünk nem történhet meg. Hiszen megbízik bennem a gyermekem, én is benne... szeretem őt, ő is engem... és abban a hitben voltam, hogy ez elég! És ez egy nagyon apró dolog, ahhoz képest, hogy valójában miket rejthet ez a világ. Miket is rejthet. És sajnos tehetetlenek vagyunk. Tehetetlenek. És ez félelmetes. Mert most itt voltam mellette, megakadályozhattam volna.... de oly sokszor nem vagyok vele... oly sokszor egyedül van netezés közben... vagy akár az életben. Hogyan óvhatnám őt meg? Hogyan? Hogyan tudhatnám őt biztonságban? Hogyan? És azok, akik ilyenekkel szórakoznak... ez miért jó nekik? Miért? Milyen ember az, aki gyerekeknek küld egy állat szenvedéseiről felvételt? Milyen ember az ilyen? Milyen ember?

Este néztük a Holdtánc és Pepitát. Összebújtunk. Csak annyit mondott. "Anya, jó lecke volt ez nekem! Legközelebb megkérlek, hogy te nézd meg először, akármit is kapok! De azt hittem szép történet... hiszen egy csodakancáról szól!" Igen, jó lecke volt ez nekem is, drága kicsi lányom. Mert felhívta a  figyelmemet egy igenis valós veszélyre, amiről azt hittem, bennünket ez elkerül. Amiről azt hittem, velünk ez nem eshet meg.

Kedves szülők, akik ezt olvassátok! Figyeljünk oda a gyermekeinkre, és a netezés valós veszélyeire. Én is azt hittem, ez velünk nem eshet meg! És ennél sokkal rosszabb dolgot is kaphatott volna a gyermekem. Sajnos a virtuális térben arc és név nélkül bújnak el a legundorítóbb, legmocskosabb emberek, és ma számomra bebizonyosodott, hogy mennyire ki vagyunk téve a támadásaiknak. Mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mi, és mennyire kiszolgáltatottak a gyermekek. Óvjuk meg őket ezektől a mocskoktól! Óvjuk meg őket, a láthatatlan támadóktól! Nem tudom, hogyan. Tényleg nem tudom... bárcsak tudnám... bárcsak tudnám... Hibáztam... tudom... mert azt hittem, ez velünk nem történhet meg! Azt hittem....

És köszönöm Szilvinek, Erikának, Balázsnak, Csabának és a lovaknak, hogy ott lehettünk. Nekem is szükségem volt rájuk.... elmondhattam nekik... és nem vádoltak... pedig tudom nagyon jól, hogy ezt elkerülhettem volna... Tudom... De megtanultam a leckét, az biztos! Megtanultam! És kicsi lányommal most túltesszük magunkat ezen az egészen... és jobban odafigyelünk... sokkal jobban... Ti is figyeljetek... nagyon! Mert a veszély valós.... nagyon is valós... és soha nem tudhatjuk, mikor történik meg velünk, a gyermekünkkel, vagy a gyermekeinkkel! És ez csak egy a rájuk leselkedő veszélyek közül! Ez csak egy! Óvjuk meg őket!