Vannak napok, amikor minden olyan csendes... olyan semmilyen... vannak napok, amikor azon gondolkodom, vajon egyszer eljön az az idő, hogy már nem lesz rossz pillanatom? Vajon eljön az az idő, amikor az élet, ami olyan csodákkal teli, szépséges, nem mutatja meg másik arcát? A sötét oldalát... a nagyon sötétet... Minden rendben van, mert érzem, mert látom, mert tapasztalom... de mégis, olyan nehéz....

Tele vagyok tervekkel, álmokkal, újabb és újabb lehetőségekkel találkozhatom életutamon, és néha mégis olyan fáradt vagyok. Elfáradok. És azt érzem, csak aludnék... feladnék mindent... elmenekülnék... elbújnék a világ elől... el.. minél messzebb mindentől....  Látom, tapasztalom az élet szépségeit... a csodákat... azon mesés pillanatokat, amelyekért nap, mint nap érdemes felkelni... amelyekért nap, mint nap érdemes élni... Már nem akarok túlélni... több évtized ment el az életemből a túlélésre. Már nem túlélni akarok, megélni! Szeretni! Rácsodálkozni az életre! Felfedezni a megannyi apró részletében megbújó szépséget! Álmodni, valóra váltani... és menni... menni előre, soha hátra nem nézni! Menni előre, miközben tudom, milyen utat is jártam be azalatt az idő alatt, amikor már nem találván több mentséget magamnak, nem volt más választásom, mint elindulni. Előre. Megfogtam a gyermekem kezét, és elindultunk. Mert mennünk kellett. Egy új életért cserébe, elindultunk, mert nem volt más választásunk. Nem tudtuk, mi vár ránk, és nem is gondolkodtunk rajta... csak elindultunk... mert egyben biztosak voltunk... annál, ami eddig volt, csak szebb lehet. Már akkor sem akartam elhinni, hogy az élet csak ebből áll. Reggel felkelek, robotként végig csinálom a napot, miközben arra várok, teljen már el végre, hogy megint lefeküdhessek, hogy megint ne kelljen foglalkozzak a valósággal. Már akkor is tudtam, hogy ennél sokkal többnek kell lennie! Ennél többet kell, hogy tartogasson. És aztán elindultam, hogy megleljem azt a többet! Elindultam, hogy megleljem a szépséget, az álmokat, önmagamat, a vágyaimat... elindultam, hogy megtudjam, miért is születtem én erre a földre! Többnek kell legyen puszta túlélésnél! Többnek!

Ma már tapasztalom is. Hogy több! Több! Mert minden megélt, és átélt pillanata csodával felérő, minden megélt és átélt tapasztalatával egyre több és több vagyok. És néha mégis el tudok fáradni. Néha mégis, másra sem vágynék, mint menekülni... feladni... és nem menni többé. Vajon ez természetes? Kellenek, hogy legyenek olyan napok, amikor nehéz "élni", hogy aztán újra értékelhessük a szépet? Vagy annyira megszoktam az évtizedek alatt a szenvedést, hogy időnként még fel kell üsse a fejét? Hogy aztán legyőzvén önmagam, ismét mosolyogva mehessek tovább? Hiszen olyan szép tud lenni.... és néha mégis annyira tud fájni, annyira reménytelen tud lenni...

Sétáltunk a gyermekemmel egymás mellett. Nem beszéltünk egymáshoz... csak mentünk.... túl voltunk a lovakkal való találkozáson, és nem ment ma jól... sehogy se ment... volt pillanat, amikor nem dühből, de arra gondoltam, nekem most le kellene szállnom patás barátom hátáról, és befejezni. Mert nem leltük az összhangot.. és ezt most nem szerettem. Vannak napok, amikor szintén nem mennek a dolgok, de végig nevetem az egészet, és jókat mosolygok saját szerencsétlenkedéseimen... de ma nem szerettem... és azt éreztem, le kellene szálljak... és majd visszaülni, amikor megint tudom szeretni. Amikor megint tudok nevetni azon, hogy mennyire nehéz feladatot is vállaltam én magamra. Végül nem tettem meg. Összeszedtem magam, és mentem tovább. Hiszen sokszor az életben is vannak olyan helyzetek, amikor visszafordulnánk... "leszállnánk" "pihennénk" És csak akkor mennénk tovább, amikor már rendben vannak a dolgok. De az életben sem tehetjük ezt meg sokszor... nem állhatunk meg... nem szállhatunk ki... mert adódott egy nehéz periódus... mennünk kell tovább... és én is mentem tovább... Nem szerettem, nem mosolyogtam... de mentem....

Amikor már megnyugszom, és látom a szépet... akkor mindig olyan hálás vagyok, hogy egy egy ilyen nehezen sikerült pillanatból is mennyit tanulhatok. És ma nem szálltam le, nem adtam fel... és ennek tanúja lehetett a gyermekem. Kedves édesanyja bármennyire is abba szerette volna hagyni, valahogy összeszedte magát, és ment.... mert néha az életben sincs más választásunk. Mennünk kell tovább... mennünk kell előre.... még akkor is, ha keressük az összhangot, önmagunkkal, és azokkal, akikkel együtt vagyunk.

Sétáltunk egymás mellett a gyermekemmel. És akkor az a pici lány odajött és átölelt. Nem mondott semmit, csak átölelt! És ezzel az ölelésével többet adott nekem bárminél. Néha nem nagy szavak kellenek, spirituális igazságok... néha csak szeretet kell! És a pici lányom most megadta ezt nekem. Átölelt, hozzám bújt... és folytattuk az utunkat tovább, csendben... Mert néha ennyi elég.... és már nem számít semmi... nem számít az előző percek nehézsége, küzdelme.... néha csak a szeretet kell... és már mehetünk is tovább, megrázva magunkat.... Néha csak szeretet kell, hogy aztán újra mehessünk és érezhessük a csodákat, felfedezhessük a szépséget! Néha, ennyi elég... egy ölelés... a semmiből... spontán... megtöltve szeretettel... egy gyermektől... aki a MINDEN!