2015. ápr 24.

Tisztelet... avagy embernek maradni, mindig... minden körülményben

írta: Kata Vank
Tisztelet... avagy embernek maradni, mindig... minden körülményben

tisztesség

Tisztelet. Mit is jelenthet valójában ez a szó... vagy, mi manapság a világunkban, mit is kapcsolunk hozzá? Mit jelent tisztelni a másikat? Egyáltalán ki az, akit tisztelni lehet? És vajon a tisztelet és a félelem között mekkora különbség van? Miért vagyunk sokszor hajlamosak összekeverni a kettőt? Miért szeretnék egyesek erőszakkal kiharcolni a tiszteletet? Miért gondolják azt, hogy a tiszteletért küzdeniük kell?

És miért van az, hogy egyes emberek átgázolnak másokon, megbántanak másokat csupán kedvtelésből? És miért van az, hogy egyesek észre sem veszik, mennyire bántóak tudnak lenni? Mert nekik ez a természetes. És a határozottságot miért keverik össze a bántó szavakkal? És miért nem lehet a félreértéseket megbeszélni? Miért kell a beszélgetések helyett vádolni a másikat? Miért?

Azt mondják, amíg nem tiszteled magad, mások sem fognak tisztelni. Amíg nem tiszteled magad, addig hiába várod el ezt másoktól. És azt is mondják, csak azt tehetik meg veled, amit megengedsz, hogy megtegyenek veled.

Hosszú hosszú éveken keresztül nem tiszteltem önmagam. Több, mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy megtanuljam ezt. Több, mint egy évtizeden keresztül hagytam, hogy ne tudjam, ki vagyok, merre tartok. Több, mint egy évtizeden keresztül azt tettem, amit elvártak tőlem, és nem azt, amit tenni szerettem volna. Ezer és egy kifogást gyártottam. Azért maradok, mert ott a gyermekem. ..Maradok, mert egyedül nem tudnék tenni semmit... és maradtam... maradtam még akkor is, amikor lehetőségem lett volna menni. Maradtam, és hagytam, hogy lélek nélküli emberként küzdjek a túlélésért. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem maradhattam. Nem volt más választásom, mint menni... menni minél messzebb az addigi életemtől. Minél messzebb, és minél gyorsabban. Már nem kifogásokat kerestem. Mennem kellett, mert ez az egyetlen lehetőségem maradt. Hányszor, de hányszor figyelmeztettek engem, Isten, sors, Univerzum, Szellem, hogy ideje menjek... de én maradtam.... és akkor a fentiek rákényszerítettek, hogy lépjek végre! Kis híján belehaltam abba a figyelmeztetésbe. De végre felfogtam, hogy mennem kell. Nem maradhatok többé! És mentem.

És akkor megfogadtam, hogy figyelni fogok a jelekre.... figyelni.. és hallgatni fogok az érzéseimre.... mégis van, hogy nem ezt teszem.... a figyelmeztető jelzések ellenére, maradok, mert nem akarom elfogadni, hogy ennyi volt. A figyelmeztető jelzések ellenére, maradok, mert azt hiszem, ott a helyem.... aztán, történik valami ... valami olyan dolog, amikor már egyértelművé válik számomra, hogy mennem kell. Amikor végleg a tudomásomra hozzák a fentiek, hogy nem maradhatok. Mert már nem lenne értelme. Történik valami, ami miatt fáj a szívem, és a lelkem, de akkor végre megyek.... megyek, mert mennem kell....

Pár nappal ezelőtt történt. Álmaim valóra váltása közben az élet csodálatos segítőkkel könnyítette meg az utam. Otthonra leltem, a lelkem hazatalált. Azt hittem családra leltem. Aztán jöttek a jelek. Éreztem, hogy mennem kellene. Először azt hittem az álmaim mégsem az én álmaim, és azokat kell feladnom. Ma már tudom... nem az álmaimat kell feladjam... másik útra kell lépjek új segítőkkel. Maradni szerettem volna. Hiszen az elmúlt időben azt éreztem, új családra leltem, új célokkal, új álmokkal. Szeretet... ez volt bennem... mérhetetlen szeretet és tisztelet. Vártam az órákat, hogy mehessek hozzájuk, közéjük... vártam, mint egy kisgyermek a télapót. Olyan izgatottan léptem át nap, mint nap új vélt családom otthonának kapuját, mint ahogyan egy kisgyermek rohan a játékboltban, hátha megleli végre a hőn áhított játékot, amelyet már oly régóta szeretett volna. Mentem...

És pár nappal ezelőtt egyértelművé tették nekem az égiek, hogy ideje menjek. Mert a szeretet már nem elég. Én azt hittem, hogy ahol szeretet van, ott mindent meg lehet oldani. Ma már tudom, ez így is van, de ahhoz a szeretetnek kölcsönösnek kell lennie. Mert ahol ez nincs így, úgy még a szeretet is kevés. Nagyon kevés.

Nem tudom, mi az, ami jobban bántott. Az, hogy egy számomra fontosnak vélt ember úgy beszélt velem, mint... hát nem is tudok megfelelő szavakat használni.... úgy beszélt velem, ahogyan én a kutyámmal sem beszélek, akkor sem, ha hazaérvén ama látványban van részem, hogy kedvenc négylábúm  szétrágta a kézzel faragott komplett ebédlő garnitúrámat. És ezzel a hangnemmel elhangzott mondatokat nem csak én hallhattam, hanem a gyermekem is, és még oly sokan mások. Erődemonstráció volt a javából. Már akkor is bántott, de megpróbáltam túllépni rajta... hiszen azt hittem akkor még, hogy nekem maradnom kell. Hazafelé vezető úton a gyermekem többször megkérdezte, hogy "Anya, ez téged nem bánt?" Bántott, nagyon bántott. Mert nem az elhangzott szavak voltak bántóak, hanem a hangsúly, ahogyan azok ki lettek mondva. Arra tanítom a gyermekemet, hogy ahol nem tisztelik, ahol azt érzik jogtalanul bántak vele rosszul, akkor próbálja meg tisztázni a helyzetet, és ha ez nem sikerül, akkor menjen... ne keressen kifogásokat, hogy miért kell maradnia... menjen... mert nem maradhat. Erre én épp az ellenkezőjét próbáltam tenni. Ekkor fogtam, és visszamentem, tisztázni a félreértést. Azt hittem félre értés. De akkor vált számomra egyértelművé... nem az volt...  Hiányzott a tisztelet... a beszélgetésből. És akkor jött a felismerés... hiszen így éltem több évtizeden keresztül! Hagytam, hogy átgázoljanak rajtam... hagytam, hogy úgy beszéljenek emberek velem, mint a kutyával... és akkor tudtam... mennem kell... nem maradhatok! Mert ennél többet érdemlek. Nem maradhatok, mert TISZTELEM magam annyira, hogy nem engedem meg másoknak, hogy így beszéljenek velem. Mert ahol nincs tisztelet, ott semmi nincs! Mit tehettem? Elmentem... szó nélkül... mert sosem búcsúzom... mert nem tudom, mit hoz a jövő.... elmentem, mert nem maradhattam.... mert egy évvel ezelőtt megígértem önmagamnak, hogy amikor azt veszem észre, hogy egyoldalúvá válik egy kapcsolatom, vagy azt veszem észre, hogy nem becsülnek... akkor megyek.... bármennyire is szeretem a másik felet, bármennyire is sokat kaptam tőle... megyek... mert nem maradhatok... mert megtanultam a leckét... 15 év a négy fal között, jó tanárnak bizonyult. Soha többé nem engedem meg senkinek, hogy úgy bánjon velem, mint egy értéktelen tárggyal! Soha többé nem engedem meg embereket, hogy engem használjon fel hatalmának fitogtatására. Mert tartozom magamnak ennyivel! Mert végre megtanultam tisztelni önmagam! És végre megtanultam, hogy csak azt teszik meg velem, amit megengedek, hogy megtegyenek! És én soha többé nem engedem, hogy átgázoljanak rajtam! Még szavakkal sem!

Ezért tovább léptem. Nem maradtam ezer meg egy okot keresve, miért is kellene maradjak. Elmentem... mert ennél többet érdemlek!

Várnak rám az álmaim! Új segítőkkel, új társakkal! Tisztelettel... mert ahol tisztelet nincs... ott semmi nincs... ahol tisztelet nincs... ott a szeretet kevésnek bizonyul.... Embernek maradni.... ez a legnehezebb a világban... embernek maradni! De ember vagyok! Nem vagyok sem kevesebb, sem több másoknál! És tisztelem magam annyira, hogy ahol nem kellek, ott nem maradok! És tisztelem magam annyira, hogy nem engedem, hogy átgázoljanak rajtam soha többé! Megtanultam a leckét! Egy életre megtanultam!

 

 

Szólj hozzá

búcsú tisztelet