Mindig furcsa kapcsolat volt köztem és a szüleim között. Édesanyámmal hosszú hosszú évek óta nem beszélünk. Nem érzek iránta haragot, semmit nem érzek iránta. Néha felhívom. Mert azért érdekel mi van vele, de útjaink elváltak, és egyenlőre úgy hozta a sors, hogy még nincs itt az ideje, hogy felelevenítsük az anya lánya kapcsolatot. Nem bánt. Elfogadom ezt az élettől, sorstól, és teljesen feleslegesnek érezném a drámákat. Nem beszélünk egymással, és ennyi. Harag, gyűlölet, megvetés nélkül, anélkül, hogy vádolnám őt vagy magamat. Szeretetet érzek iránta, semmi mást. 

Édesapámmal más a helyzet. Ő valahogy fontosnak érezte, hogy együtt tartsa a családot. Fontosnak érezte, hogy ott legyünk vele, körülötte. Közös nagy családi ebédek, nagy beszélgetések. Évekig nem, vagy alig beszéltem vele. Akkoriban sokszor őt vádoltam az életemért, az életemben elkövetett tévedéseimért, hibáimért. Aztán teltek az évek, és újra elmentem hozzá. Az azt követő hónapokban más sem hallott tőlem, csak azt, hogy mi az, ami bánt, mint éreztem tőle igazságtalannak. És ő nem szólt sohasem. Akkoriban azt hittem, mert tudja, hogy igazam van, ma már tudom, azért tette, mert nem akart elveszíteni, nem akarta, hogy sértettségemben rávágjam az ajtót és ne menjek többé. Mint ahogyan már azt is tudom, nem hibáztathatom sem őt, sem senki mást az életemben hozott döntéseimért, mint ahogyan azt is tudom, hogy nem tévedtem az életemben, és nem követtem el hibát sem. Tapasztalatokat gyűjtöttem, lépkedtem életutamon, és az életemben addig ismételték magukat a történések, amíg végre meg nem tanultam azokból azt a leckét, amire szükségem volt ahhoz, hogy ezt az életet élhessek, amelyet most élek.

Boldog vagyok! Egyre inkább azt érzem, kiteljesedik az életem, végre tudom, ki is vagyok valójában, és a múltam már nem befolyásolja a jelenemet. Sosem volt klasszikus értelemben vett család körülöttem, bár azt hiszem, azt sem tudjuk igazán, mit is jelent a klasszikus család. Talán amelyet amerikai filmekben látunk. De, mint tudjuk a valóság néha nagyon is távol esik a filmektől... legfőképpen az amerikai filmektől.

Szeretem a nagy családi ebédeket. Amikor ott ülünk édesapám konyhájában az asztal körül és egymás szavába vágva beszélgetünk. Amikor nagyokat nevetünk, esetleg politizálunk.... egyszerűen csak szeretjük az együtt töltött időt. Mert akkor minden annyira tökéletes. 

Emlékszem, amikor édesapám süteményt készített. Kicsi lányomnak mondta el éppen a hozzávalókat. Kinn voltam a kertben, de a nyitott ablaknál hallhattam, ahogyan beszélgetnek. Szerettem hallgatni. Sokáig maradtam a kertben, hogy tanúja lehessek ennek. Hazafelé menet beugrottunk vásárolni. Megvettük annak a sütinek az alapanyagát, amit apukám készített. Gyermekem már a pénztártól szaladt vissza, mert elfelejtette a csoki pudingot, és a papa azt mondta, az is kell bele. És csak és kizárólag úgy lehetett elkészíteni azt a süteményt, ahogyan a papa mondta. Akkor éreztem először azt, hogy apukám jobb nagypapa próbál lenni, mint amilyen édesapa volt. Pedig úgy gondolom, nem volt rossz édesapa, de valamiért akkor ez jutott eszembe.

Volt, hogy matek leckét készítettek az unokájával közösen. Gyermekem hibátlanul készítette el a házi dolgozatát. Magyarázta neki, segített neki, sőt még nekem is elmondta, mi az, amit még otthon gyakorolnunk kell. Lányom, apukám, kedvenc sógornőm közösen összehoztak egy hibátlan házi dolgozatot.

Életemben először hallottam apukámtól azt a szót, hogy "Büszke vagyok rá", amikor kicsi lányom jó eredményt ért el. Előtte azt hittem nem is ismeri ezt a két szót. Büszke volt rá, és tudtam, nem csak úgy mondja. Szívből jöttek a szavai.

Volt, hogy az asztalnál mindenki közösen készített egy baglyot, gumiból. Mi csak szurkoltunk, viszont nagyon boldogok voltunk, amikor sikerült elkészíteni azt a kis állatot. Feszült figyelemmel kísértük az utolsó mozdulatokat. Jó érezni, hogy van családunk, jó érezni a szeretetet a konyhában, az asztalnál. Jó érzés nagyokat beszélgetni.

Amikor elhatároztam, hogy elválok, édesapámat hívtam fel először. Apukám sosem adott tanácsot nekünk, és sosem mondta meg, mit is tegyünk, vagy mit kellene tennünk. Mindig azt mondta: A Ti életetek, éljétek úgy, ahogyan nektek jó! De, amikor elmondtam neki, hogy végre elhatározásra jutottam, akkor azt mondta: "Épp ideje volt, és egyre figyelj! Ne maradj egyedül, mint ahogyan én egyedül maradtam, amikor elváltam édesanyádtól! " Sosem adott tanácsot, de akkor úgy érezte, el kell mondania.

Voltak nagyon nehéz időszakaim az életembe. Volt, hogy sírva hívtam fel, mert nem tudtam elképzelni, hogy reggel felkel a nap. Annyit mondott: "Erős vagy Te, és ennél rosszabb dolgokon is keresztül mentél, akkor sem adtad fel, akkor most miért tennéd?" Nem kifejezetten vigasztaló szavak, de nekem akkor ezekre volt szükségem ahhoz, hogy legyen erőm folytatni. És folytattam. És végre kezembe vettem az életemet, és végre azt az életet élhetem, amire mindig is vágytam. Még van hová eljutnom, még vannak álmaim, de végre elmondhatom, hogy van életem!

Amikor megnézte azon képeimet, amikor lóháton ülök, felhívott. "Jól mutatsz a lovon!" Sosem volt az a dicsérgetős típus, de én ezt annak vettem tőle. Tudja, hogy nekem, és az unokájának milyen fontosak a lovak, a lovaglás, mennyi mindent teszünk azért, hogy elsajátítsuk ezt a sportot, és azt is tudja, időnként milyen harcokat is vívtam magammal, hogy ezen az úton maradjak. Manapság már nincsenek harcok, csak egy csodálatos út, amelynek minden pillanata öröm, boldogság, csoda!

Ma ismét elmentünk hozzá! Két nyaklánc várt bennünket nála. Ő készítette. Lovak. Mert a lovasoknak jár ilyen mondta. Bár szabadkozott, hogy nem készült el húsvétra, mert ketten alkották valakivel, és az a valaki csak most végezte el a végső simításokat! Tökéletes ajándék, tökéletes pillanatban, egy tökéletes édesapától, egy tökéletes nagypapától. A nagy családi ebéd, és világmegváltás után, nyakunkban a lánccal, kicsi lányommal hazafelé tartva, megálltunk egy kicsit sétálni. Szeretünk sétálni, és nagyokat beszélgetni. Céltalanul elindulunk, aztán, amikor úgy gondoljuk visszafordulunk, és hazatérünk az otthonunkba. Gyermekem séta közben felém fordult: "Anyukám! Azt hiszem nagyon szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen családunk lehet! Nagyon szerencsések vagyunk mi, hogy vannak ők nekünk! És nagyon szerencsés vagy, amiért ilyen az apukád, én pedig nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen a nagypapám!"

Igen... azt hiszem kicsi lányom minden szava elmondta azt is, amit én gondolok. Nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen családom van, és nagyon szerencsés, amiért ilyen életem!