Vannak napok, amikor minden olyan... nehéz. Nehéz felkelni, nehéz helytállni a mindennapokban. Hiába próbálom tudatosan keresni a szépet, a szépségét egy egy napnak... néha nem lelem... vagy, hiába tudom, hogy minden rendben... néha nehéz jól érezni magam.

Feszült voltam. Hiába minden csodálatos dolog az életemben, mégis olyan belső feszültséget éreztem, hogy azt hittem egyszer csak szétrobbanok. Kimentem a kertbe, hallgattam a madárkáimat, szeretgettem az állatkáimat, ez az érzés még sem múlt el. Szinte már vártam, mikor néz rám valaki, vagy mikor szól hozzám valaki, hogy robbanhassak, hogy kiadhassam magamból mindazt, ami felgyülemlett. Felgyülemlett... észrevétlenül.. és most nehézzé teszi a napomat. Nem értettem, mi ez, ami zajlik bennem, csak azt tudtam, nagyon nem érzem jól magam a fizikai testemben.

Lovagolni sem akartam menni... minek ez nekem? Miért üljek fel minden nap, és minden hétvégén a lóra, ha még az alapokat sem tudom? Itt tartottam fél év aktív, szinte minden napos tanulás mellett, hogy gyakorlatilag még a tanügetés sem megy. Akkor meg minek nekem felülni egy ló hátára? Csak azért, hogy szenvedjek végig egy órát? És küzdjek azzal, hogy a "jó" helyen legyen a lábam, ami nem csak, hogy nem kényelmes, de időnként még fájdalommal is jár? Miért akarom én ezt? Miért akarják odafenn, hogy akarjam? Mi a terve ezzel az Univerzumnak, istennek, Szellemnek, sorsnak, bárkinek, Mi? És én miért hagyom, hogy ennyire sodorjanak magukkal az események? Miért nem próbálok alkudozni a sorsommal? Miért nem próbálom meggyőzni az égieket, hogy nekem ez nem jó érzés? Néha fájnak az izmaim? A hátam? És egyáltalán? ... Csupa csupa ilyen érzés kavargott bennem. De miután lovasórát adott napon már csak végszükség esetén mondunk le, és egyébként is a gyermekem miatt így is úgy is ott lennék, végül is nagy dirrel durral, csittel csattal nekiindultam, hogy ismét lóháton, lovak közekében töltsem a délutánt. És milyen jó is, hogy ez tettem. Hogy bármennyire is küzdenék itt önmagammal, odafenn mindig tudják mit kell tegyek. Hagyják, hogy morogjak, hogy ne akarjam azt tenni, ami jó nekem, de a végén mindig odavezérelnek, ahol lennem kell. Talán még mosolyognak is. "Küzdjél Drága egos lélek, mi úgyis tudjuk, mi a jó neked?"

Kiszálltam az autómból. Ott legeltek a gyönyörű patás állatok. Szebbnél szebbek. Boldog lovak! És akkor a feszültség kezdett tova áramlani belőlem. Szeretem a lovak illatát, szeretem nézni, ahogyan legelnek, szeretem nézni, amikor boldogan fetrengenek a földön, szeretem nézni, ahogyan játszanak egymással, és szeretem hallgatni, ahogyan beszélgetnek egymással. Mindent szeretek, ami a lóval a lovakkal kapcsolatos. Mindent. Időnként mégis két kézzel lökném, tolnám el magamtól, mindenféle álkifogást találva magamnak.

Szeretettel fogadtak. Mindig szertettel fogadnak, de mintha ma érezték volna, hogy még inkább szükségem van arra, hogy érezzem, jó helyen vagyok. Jó érzés, amikor belépek valahová, és azért örülnek, mert én én vagyok. Örülnek, hogy látnak, örülnek, hogy találkoznak velem, örülnek, mert válthatunk pár szót. És jó érzés, amikor tudom, hogy ez a személyemnek szól.

Kedvenc oktatóm, és Drága Lepkém már vártak. Még mondtam is nekik, hogy hisztis vagyok... nagyon... úgy, hogy, ha ma nem úgy viselkednék, ahogyan várnák tőlem, akkor az nem nekik szól, hanem magamnak. Az oktatóm csak mosolygott. Tudják már, hogy milyen vagyok. Hogy fel tudok csattani, hogy tudom rossz hangsúllyal mondani a dolgokat. De azt is tudják, hogy ez soha nem ellenük szól. Mert nagyon tisztelem, és szeretem Őket, csak néha a hétköznapok felőrölnek, és ilyenkor nehéz uralkodjak az indulataimon. Tudják ezt nagyon jól, mint ahogyan azt is tudják, hogy képes vagyok bocsánatot kérni tőlük, ha úgy érzem, hogy megbántottam Őket, és azt is tudják, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel, és csodálattal képviseltetek irántuk, csak néha nehéz elviselni magamat. És azt is tudják, mennyire pozitív is tudok lenni, de néha vannak rossz napjaim. Tudják, és elviselik ezt. Nem kényszerből, vagy nem pénzért.

Felültem Lepkémre. Érezni kezdtem ahogyan minden feszültség, negatív gondolat eltávozik belőlem! IGEN! Az égiek, isten, Univerzum, Angyalok, már megint tudták, mire van ahhoz szükségem, hogy ismét visszanyerjem az élet szépségeibe vetett hitemet. És mosolyogtam. És szerettem minden pillanatot. Kedvenc oktatóm, csodálkozva kérdezte, mi történt velem, mert hirtelen nagyon sokat fejlődtem. Jól esett a dicsérete, hiszen sokáig nem ülhettem lóra, mert egészségi állapotom nem tette lehetővé.  Nem tudtam rá válaszolni. Talán csak nagyon szerettem ezt az egészet, és annyira természetes volt, hogy ott vagyok, hogy most nem volt erőm ellenállni ennek az egésznek. ÉS persze van nekem egy Zitám, aki Magyarország egyik legjobb oktatója, aki minden hétvégén próbálja nekem megtanítani a lovaglás, a lovakkal való bánásmód minden csínját és bínját. És Zitával eltöltött két óra, hatékonyabbnak bizonyult, mint fél év valahol a múltban.

A lábam megfelelő helyen tartása végett, még sokszor kellett, hogy szóljon drága oktatóm, de nem zavarta. Annyit mondott, hogy szeret velem dolgozni, mert látszik, érződik, hogy ő nem csak beszél... hanem figyelek rá, és mindent elkövetek, hogy jól csináljam. És ez is jó érzéssel töltötte el a lelkem és a szívem. Igen, szeretném mindennél jobban, és jó érzés, hogy ezt kívülről is látják. És jó érzés, hogy nem egy tehetségtelen emberként kezelnek. Emberként kezelnek, és mindent elkövetnek, hogy jól érezzem magam az órákon, és tanuljak nagyon sokat, és elfelejtsem mindazt a rosszul berögzült dolgokat, amelyek megnehezítik számomra a lovakkal való bánást. Szeretek velük lenni, szeretek közöttük lenni, szeretem látni azt a tiszteletet, ahogyan a lovakkal bánnak, szeretem látni azt a tiszteletet, ahogyan a lovasaikkal bánnak, és szeretem látni azt a tiszteletet, ahogyan egymással bánnak. És szeretem látni, ahogyan jól érzik magukat ott ahol vannak. És szeretem látni a gyönyörű lovakat, gyönyörű nyergekkel. Szeretem ezt az egészet. Mint ahogyan szeretek kimenni lóháton a természetbe, ahol még közelebb kerülve istenhez, Univerzumhoz, Szellemhez, köszönhetem meg mindazt, amit kaptam az élettől. És köszönhetem meg ezt az álmot. Hogy pár hónappal ezelőtt úgy éreztem, a lovak közelében kell lennem, mert ott fogok valamit meglelni... valamit megtalálni, amit nem is kerestem. Mert nem is tudtam róla, hogy hiányzik nekem, mert nem is tudtam róla, hogy kell nekem. De az égiek tudták, mi az, amire szükségem van. Tudták... és odavezéreltek. Tudták, és megmutatták számomra azt az utat, amely tele van csodával, tele van szeretettel. Megmutatták az utat, és adtak nekem egy álmot, egy olyan álmot, amelyről sosem hittem volna, hogy létezik. És a lehető legjobb segítőket adta mellém a múltban is, és adja mellém a jelenben is, hogy amikor az egom két kézzel dobná el ezt az egészet, akkor ne hagyjam... hanem menjek tovább... mert olyan gyönyörű lenne ez az út.... nagy hiba lenne letérni róla. 

Végeztünk. Még szeretgettem lepkét, és vártam, hogy elvezessék. Minden óra végén elvezetik a lovakat, hogy tudjanak pihenni, enni és inni. Lepkét elvitték, és rám bízták Csipkét. Vigyázzak rá addig, amíg megérkezik a lovasa, mert nem szeretik kikötni őket. A Ló mindig érezze az ember közelségét. Vigyáztam Csipkére. Akkor találkoztam vele először. Megsimogattam, beszéltem hozzá, és végtelenül hálás voltam az Univerzumnak, Szellemnek, sorsnak, az Angyaloknak, amiért itt lehetek. Csipke, mintha érezte volna, milyen napon vagyok túl... fejecskéjét rátette a vállamra, hozzám bújt, egyik lábával átfogta a lábamat. Életemben akkor találkoztam vele először, de olyan mennyiségű szeretetet adott nekem, amelyre talán ember nem is képes. Már csak mosolyogni tudtam. Éreztem Csipke szuszogását, éreztem a lábát a lábamnál, láttam a körülöttem állók reakcióját erre a jelenetre... mindenki mosolygott... láttam a távolban a lovakat. Tökéletes volt minden. Egy álom.... egy álom elevenedett meg... egy álom luxuskivitelben, és nem kellett hozzá más, csak a szeretet.