Olvastam egy történetet. Egy indián mesét a lovakról, a szeretetről. Nem tudom, a történet valódi-e, de a benne lévő gondolatok mindenesetre gyönyörűek.   A történet ezen az oldalon olvasható.                                                              http://szabadonebredok.info/a-lovak-tobbet-tudnak-a-szeretetrol-mint-mi-indian-tanitas/

Elgondolkodtam rajta. Vajon tudunk rosszul szeretni? A szeretet valóban lehet rossz? Vagy annyi mindent szeretünk ebben az életben, hogy már mi magunk is elfelejtettük, mit is jelent maga a szeretet? Vagy egyszerűen csak összekeverjük a szeretetet valamivel, ami lehet rossz? És csak azt hisszük szeretünk, miközben egészen más érzelmek vannak a történet mögött?

Szeretünk.

Szeretem a gyermekem... Mit jelent ez? Erre gyakorlatilag mindenki tudja a választ. Szeretni a gyermeket. De valójában szeretjük a gyermekünket, ha úgy érezzük, elvett tőlünk valamit, vagy miatta, érte beleragadtunk egy számunkra nem túl szerencsés helyzetbe? Hiszen hány olyan példát látunk magunk körül, amikor anyuka és apuka nem élnek szépnek mondható kapcsolatban... folyamatos veszekedések, agresszió.... boldogtalanság... mégis együtt vannak. Az ilyen esetek többségében a válasz mindig ugyanaz. Mert a gyerekek. De a gyerekeknek valóban jobb egy ilyen apa-anya kapcsolatban felnőni? Valóban jobb a gyerekeknek, ha folyamatosan ezt látják? Ha folyamatosan érzik a feszültséget, érzik, hogy anya és apa haragszanak egymásra, esetleg nem beszélnek egymással? Valóban jobb így felnőni a gyermekeknek? Nem lenne jobb nekik, ha boldogok felnőttek lennének körülöttük? Nem lenne jobb, ha anya és apa, bár nem élnének együtt, de tisztelnék, és becsülnék egymást? Miért jó nekünk felnőtteknek, ha arra hivatkozva nem merjük meghozni a döntésünket, vagy kiállni magunkért, ha az álokok között ott szerepel... Mert ugye a gyerekek!" Boldog gyermeket, csak boldog felnőtt tud nevelni. Boldog meg nem lehet olyan felnőtt, aki folyamatosan megalkuszik magával.... a gyerekekért.... A gyerekekért nem kell megalkudni... önmagunkért sem kell megalkudni. Az álkifogások gyártása mögött pedig nem lehet ott a "szeretet" szó. Tudom  a magam életéről. Folyamatosan kifogásokat kerestem, hogy miért nem merem azt az életet élni, amelyet szeretnék. Több kilométeres hosszú listám volt. Több ezer kifogással. Aztán az élet, a sors, az univerzum rákényszerített a lépésre. Hiába voltak a kifogásaim. Megleltem azt az egy okot, , amiért mertem lépni. Nem számított semmi... léptem, mert lépnem kellett. Mert két választásom volt... vagy maradok, és belehalok... vagy lépek.... az utóbbit választottam. Megfogtam a gyermekem kezét, és elindultunk egy új élet irányába. Soha nem bántam meg a döntésem. Voltak nagyon nehéz időszakok, amikor azt hittem, jobb lenne visszamenni a régibe... de az égiek mindig küldték a segítőket... és mentem tovább. És végre elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok.

"Szeretem a párom!"

Nekem már ettől a szótól is hideglelésem van. Párom. Nekem nem kell pár. Ha párt keresnék az azt jelentené, legalábbis a számomra, hogy egyedül nem vagyok teljes. Kell mellém valaki, aki teljessé tesz. De hogyan lehetnék teljes valakivel, amikor önmagamban nem vagyok az. Ha valaki mellett válnék teljessé, az azt jelentené, hogy olyanná váltam, amilyenné ő formált. És aztán később rájönnék, hogy nem vagyok boldog. Éltem párkapcsolatban. Olyanná váltam, amilyenné formált a "párom"! Elvesztve önmagam, az álmaim, az életbe vetett hitem. Elvesztve mindent. Mert azt hittem ez a szeretet. Szeretet, ha lemondok magamról azért, hogy a másik boldog legyen. Azt hittem az a szeretet, ha elveszítem önmagam. Mert, akkor lehet engem csak szeretni, ha olyanná válok, amilyenné szeretné a "párom", hogy váljak. És mindent feladtam. Mert nem akartam veszekedéseket, nem akartam feszültséget. Szeretet akartam. És azt hittem, ez a szeretet. De ma már tudom, ez minden, csak nem a szeretet. Elveszítve önmagamat, lemondtam a személyes erőmről. Lemondtam róla, csak azért, hogy érezzem a szeretetet. De ez nem szeretet. Hatalmi játék férfi és nő között. A férfinek hatalma lett felettem. Nem szeretett, ő azt hitte ez a szeretet. Pedig ez "csak" uralkodási, hatalmi vágy.

Én sem szerettem. Azt hittem, hogy szeretem... mert azt hittem ez a szeretet. Ha lemondok önmagamról. Árnyékká válok, a családért, a gyerekemért, a békéért. De ez nem szeretet. Ez mártíromság. És elegem lett a mártír szerepből! Nem mártírként akartam meghalni! Élni akartam. Megismerni az életet! Az élet szépségét.

A szeretet nem vár el, a szeretetet nem köt meg. A szeretet feltétel nélküli. A szeretet hagyja, hogy két ember önmaga maradjon. De igazi szeretet csak olyan emberek között jöhet létre, akik önmagukban már kerek egészek. És nem kiegészíteni szeretnék egymást, hanem a kerek egészet még egészebbé tenni. A tökéletes boldogságot még tökéletesebbé tenni, az élet szépségeit együtt megélni.

Rosszul nem lehet szeretni. Mert a szeretet a legszebb dolog a világon. Csak a "szeretetet" lehet összetéveszteni valami mással, amiről azt hisszük, hogy az. És akkor azt is elhisszük, hogy rosszul szeretünk. Túl szeretni sem lehet. Mert vagy szeretünk, vagy nem. Ha a másik úgy érzi, fojtogató a szeretetünk, akkor az már nem szeretet. Talán egy kétségbeesett kapaszkodás egy álomba, egy függőség, egy félelem. De nem szeretet. Mert túl szeretni nem lehet, mint ahogyan kevésbé szeretni sem. Ha valamit kevésbé szeretünk, akkor azt nem is szeretjük, csak önmagunkkal akarjuk elhitetni, vagy önmagunkat akarjuk becsapni azzal, hogy valójában szeretjük.

Hányszor mondjuk, hogy "És én még ezt az embert szerettem!" Pedig valójában nem is őt szerettük. Mert a szeretetnek nem szabad elmúlnia. Szerettünk valakit, akit olyannak képzeltünk, mint amilyen talán sosem volt. Lehet, hogy sosem ŐT szerettük... csak azt a valakit, akit ebben az illetőben láttunk. Aztán lehullott a maszk, vagy talán sosem volt maszk, csak elkezdtünk "látni". A szívünkkel, és a lelkünkkel...  És már nem azt láttuk, amit, vagy akit akartunk... hanem a valóságot.... és már nem szeretjük... mert igazából sosem szerettük... csak azt hittük, hogy szeretjük.

A szeretet önzetlen. Nem kell érte elvárnunk, hogy a másik fél lemondjon bármiről is. Ha valakit szeretünk nem várjuk el tőle, hogy olyanná váljon, amilyenné mi szeretnénk, hogy váljon. Mert, ha van bennünk egy ilyen gondolat, akkor nem is szeretünk igazán. Csak egy képet szeretünk, és azt akarjuk, hogy a másik olyanná váljon. De ez nem szeretet. Mint ahogyan a másik félnek sem kell elvárnia, hogy önmagunkat meghazudtolva éljünk. Mert, ha ezt elvárja, akkor nem szeret bennünket....

A szeretet elenged. Vagyis, ha igazán szeretek valakit, és nem csak azt hiszem, hogy szeretem, akkor képes vagyok elmondani neki, vagy képes vagyok kimondani, hogy menjen el! Mert szeretem. Szeretem őt és szeretem magam. Menjen el, mert együtt nem működhet a dolog, és csak elvennénk egymástól. Nehéz kimondani. De ilyen a szeretet. Szeretlek annyira, hogy szabaddá teszlek, és szeretem magam annyira, hogy szabaddá válok. Én is volt, hogy azt hittem szeretek valakit, és mindent megtettem volna, csak, hogy maradjon. De ez sosem volt szeretet. Talán csak félelem, félelem az egyedülléttől.... vagy egy kapaszkodás... vagy valami megfoghatatlan dolog.... de nem szeretet.

Ma már tudom, milyen a szeretet. Megtanultam. A legjobb tanítóim voltak. Meg lehet tanulni az igazi szeretetet. És manapság már különbséget tudok tenni az igazi szeretet, és a vélt szeretet között. És manapság, már tudom szeretni Önmagam! Sosem hittem volna, hogy egyszer még le tudom írni ezen szavakat. Szeretem önmagam! Szeretem az életet! Szeretem.... így ahogy vagyok, így ahogy van! Önmagam szeretete elengedhetetlen volt ahhoz, hogy tudjam, mi a szeretet. Ahogy elkezdtem szeretni magam, elkezdtem szeretni mindent magam körül. Amit meg nem, azt egyszerűen elengedtem. Félelem, sírás, drámák nélkül. Mert a szeretet ilyen... elenged.... Mert a szeretetben nem lehetnek elvárások, feltételek... nem lehet önbecsapás, és mások becsapása. És azt is tudom, nem is oly nehéz megkülönböztetni a valódi szeretet. Mert a valódi szeretet gyönyörű.... Már tudom, milyen az igazi szeretet. Szabaddá tesz!

Nem lehet rosszul, jól, túl, vagy kevésbé szeretni. Csak szeretni lehet. Csak meg kell tanulnunk felismerni a valódi szeretetet, és a vélt szeretetet! Ha ez sikerül, onnantól kezdve csoda lesz az életünk! És nem is oly nehéz! Csak el kell kezdeni valahol. Meg kell tenni a kezdő lépéseket!