Léptem nyomon azt hallani, hogy ki, és mennyit küzdött az álmaiért. Vajon érdemes küzdeni? Szükséges küzdeni? És az álmaink megvalósulásáért valójában kivel is küzdünk? A külvilággal, vagy önmagunkkal? És az önmagunkkal vívott harcokat vetítjük ki a külvilág felé? 

Sokat küzdöttem. Az álmaimért. De nekem magammal kellett a legnagyobb csatákat vívjam. Senki nem akart, és nem is tudott volna eltéríteni az álmomtól, csak és kizárólag én önmagamat. Amikor elkezdtem a lovaglást, tudtam, éreztem, hogy ez az én álmom. Mégis annyit kellett harcoljak. De senki nem akart lebeszélni, megállítani... senki... csakis kizárólag én önmagamat. Az utamra küldött segítőknek a legnagyobb feladatuk az volt, hogy nekem segítsenek az önmagamban felállított korlátokat legyőzni. Vagyis nekem nemcsak, hogy nem a külvilág állított akadályokat, a külvilág, a külvilágból érkező emberek voltak azok, akik megfogva a kezem nem engedték, hogy visszaforduljak, nem engedték, hogy feladjam. Nem engedték, hogy letérjek arról az útról, amit az égiek adtak nekem. És az égiek sem engedték, hogy elhagyjam az utam.... mert mindig volt valaki, aki a legnagyobb elhatározásom közepette, hogy márpedig én befejezem, abbahagyom, megfogta a kezem, és megmutatta, miért is szeretném én ezt az egészet. A szabadságért, az életérzésért, a boldogságért, és a békért, ami akkor tölti el a szívem és a lelkem, amikor lóhátra ülhetek.  Ez az én álmom volt, és az én álmom. És az energiák, Isten, Univerzum, Szellem, az Angyalok mindig mind összefognak, hogy valóra válthassam. 

Volt, hogy küzdöttem valamiért, amiről azt hittem, hogy az én álmom. Küzdöttem, kis híján belehaltam. Mégsem jutottam sehova, mégsem jutottam semerre. És ahelyett, hogy egyre közelebb és közelebb lett volna a cél, mindig egyre távolabb és távolabb került. De én nem adtam fel! Mert azt hittem az álmom. És küzdöttem, és csak küzdöttem, és akartam, és akartam a figyelmeztető jelzések ellenére. Aztán az égiek megoldották. Amikor az apróbb jelekből nem értettem, egyszerűen elvették tőlem, hogy végre feladjam. És később rá kellett jöjjek, hogy valójában ezek a dolgok sosem voltak az enyémek, mindig valamely külső erő akarta ezt rám ruházni. És amikor ez megtörtént, már én is elhittem, hogy az enyémek. És mentem, és tettem a dolgom, és nem adtam fel.... annak ellenére nem ezt tettem, hogy az elejétől fogva volt bennem egy rossz érzés... akarom-e én ezt valójában? Pedig én sosem akartam, mások akarták, hogy akarjam. És nem is lett belőle semmi. 

Valahogy azt érzem, hogy az álmok olyanok, mint amikor a tenyeremből szeretnék vizet inni, ezáltal is oltani szomjúságom. Ha engedem, hogy nyitott tenyerembe összegyűljenek a vízcseppek olthatom a szomjúságom. Ha összeszorítom az öklöm, minden csepp víz kihull belőle, és én ott maradok szomjan, vagy legalábbis pár cseppel. És hiába akarom és akarom egyre jobban, egyre inkább összeszorítva az öklöm... nem lesz jobb... de amint engedem, hogy nyitott maradjon a két kezem, ihatok. 

Vagyis, amikor nagyon de nagyon akartam, küzdve a világgal, és mindenkivel, vagy bárkivel, aki azt merte mondani, hogy kicsit engednem kellene az erőknek, akkor nem történt semmi, sőt egyre rosszabb lett. Egyre rosszabb. De amikor már önmagamért, a saját álmomért indulhattam, akkor nemhogy, nem akadályozott senki, egyre több és több lett a segítő. Egyre több és egyre csodálatosabb. És amióta önmagam álmai után megyek, már küzdenem sem kell. Már nem. Önmagammal sem. Már nem. Már nem kell mást tegyek, csak álmodni, és engedni, hogy az égiek segítsenek. Ha neki keseredem, elbizonytalanodom, ha legszívesebben sírnék, akkor pedig mindig jön valaki, aki megfogja a kezem, és csak annyit mondd: "Irány előre!" 

Talán tényleg ilyen egyszerű lenne? Hagyni, nem küzdeni? 

A kisebb akadályok valószínűleg azért vannak, hogy el tudjuk dönteni, komolyan gondoltuk-e. De, ha az ember folyamatosan  falakba és falakba ütközik, újra meg újra, akkor valószínűleg jobb hagyni az egészet. Mert úgy sem kapjuk meg, amit annyira de annyira, gyakorlatilag már a görcsösségig akarunk... és amiben ennyi a görcs, a rossz érzés, az valószínűleg nem is a mi álmunk. Tudom magamról. Amikor nyugodt vagyok, béke van bennem, akkor tudom, a saját álmaimért megyek előre. Amikor jönnek az akadályok és egyre nehezebbek és nehezebbek, akkor már tudom, meg kell álljak egy pillanatra, és rendet tennem magamban. Amikor egy egy megoldandó feladatnál jönnek a segítők, akkor tudom, mennem kell tovább, de ha nincsenek, vagy elfogytak, és úgy érzem, egyedül kell harcoljak, akkor megállok, és elgondolkodom. Mert az álmokért nem kell harcolni, nem kell a görcsös akarás, nem kell a küzdelem.... mert az álmainkért összefog minden létező energia, hogy megvalósuljon. Más álmáért, téves útért pedig összefognak, hogy letérítsenek. És ők az erősebbek. Le is fognak téríteni. De nem azért, mert nem voltunk rá méltóak, vagy mert nem voltunk elég kitartóak... letérítenek, mert nincs ott dolgunk... igazából sosem volt. Csak éppen annyi, hogy végre megtanuljunk figyelni az érzéseinkre, megtanuljunk végre figyelni a megérzéseinkre, és megtanuljunk végre hinni és bízni önmagunkban. Ez az egyik legfontosabb dolog.... bízni... magunkban.... mert enélkül szinte lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz. Hiszen, amíg mi nem bízunk abban, hogy igenis képesek leszünk rá, akkor hogyan várhatnánk el ezt a külvilágtól? Hogyan? 

Amikor lóhátra ülök, és kimegyek a végtelennek tűnő mezőkre... boldog vagyok, és szabad... és csak végtelen hálát érzek a pillanatokért, a megélt csodákért. Eggyé válok a természettel, eggyé válok a lóval, és csak megyünk és megyünk. Nincs külvilág, nincsenek rossz akarók, akik leakarnának beszélni. Szabad vagyok, és enyém a világ! És nekem ennél több nem kell. Amikor lóháton vagyok... a jelenben vagyok. Eltűnik a múlt, nincs jövő... nincsenek gondolatok... nincs semmi... a jelen pillanat boldogsága van! És ez épp elég.

Meg kellett tanuljam, hogy ne akarjam, oly nagyon, ne akarjam oly görcsösen. Engedjem. Engedjem, hogy megtörténjenek a dolgok, engedjem, hogy az utamba küldött segítők végezzék a dolgukat! 

Engedjem, hogy legyenek saját álmaim. Mert azok is érnek annyit, mint amit mások rám erőltetnek. Sőt a saját álmaim érnek igazán sokat. Volt idő, amikor azt mondtam, ha annyit küzdöttem volna magamért, mint amennyit másokért, másként élhetnék. Ma már tudom. Magamért kell,  hogy menjek előre, magamért kellenek az álmaim. Mert a legcsodálatosabb dolog, amikor lépésről lépésre valósulhat meg az, ami még nem is oly rég, csak gondolat formájában volt jelen az életemben. A legcsodálatosabb dolgok történnek meg velem az úton. Ha hagyom... és nem küzdök... csak éppen annyit, amennyit kell. De nem görcsösen... nem félve... nem rettegve... nem akarva.

Érezni, hogy minden azért dolgozik, hogy valami fizikai síkon is megvalósuljon, a világ legfantasztikusabb érzése. Hinni valamiben, és legfőképpen önmagamban, hogy tudom, meg tudom valósítani, létre tudom hozni... leírhatatlan érzés. Érezni az álmok útján körülölelő szeretetet, mindennél felemelőbb. Mert, ha a saját álmunkért indulunk, akkor nincsenek nagy harcok, nincsenek nagy csalódások, és sosem kell azt érezzük egyedül vagyunk. Mert elég csak megállnunk, és körbenézzünk, és láthatjuk  magunk körül mindazokat, akik ugyanolyan lelkesek, mint mi magunk. Ha azt érezzük, hogy csupa csupa küzdelem, és a külvilág ellenünk van, akkor ideje átgondolnunk. Mert akkor ott valami nincs rendben. És egyébként sosem lesz. Mert miért is lenne? Hogyan is lehetne rendben? Tévúton járunk.... és a tévút sosem fog elvinni bennünket oda, ahová indultunk.

Engednünk kell, hogy a víz összegyűljön a tenyerünkbe, és nem ökölbe szorítani azokat. Engedjük, hogy az égiek segítsenek. Engedjük, hogy legyenek saját álmaink, és engedjük, hogy megvalósuljanak. Mert kellenek az álmok... mert nélkülük értelmet veszítene minden. Mert álmok nélkül lehet ugyan élni, de miért is kellene? Engedjük meg magunknak a boldogságot! Merjünk álmodni, merjünk remélni, és merjünk bízni!