Egyre többször és többször botlok a neten, a facebookon olyan írásokra, amelyek felhívják a figyelmünket a mai oktatási rendszerre, pontosabban azok hibáira. Elolvastam egy tinédzser levelét egy tanárhoz. Szép írás, csak sajnos nem egy tinédzser tollából, de ettől még jó, és elgondolkodtató. Közben ráleltem egy másik írásra, amely azt taglalja, hogyan ölik ki a tanárok, vagy egyes tanárok a kreativitást a gyerekeinkből. Egy másik írásban pedig szakemberek, vagy egy bizonyos szakember ecseteli folyamatosan, hogy mi a gond és a probléma a mai oktatással, illetve az iskola rendszerrel. 

Nos... akkor én, mint egy hétköznapi gyermek, hétköznapi édesanyja, aki hétköznapi ( értsd: nem magán iskolába) iskolába járatja a gyermekét elkezdtem gondolkodni. Ha ezt a sok sok írást elolvasom, akkor valójában én minden nap veszélyeztetem a gyermekemet. Mindennap elveszek tőle valamit, amikor elengedem az iskolába, és minden nap gyakorlatilag életveszélyben van ebben az oktatási rendszerben. És a jelek szerint, akkor én egy felelőtlen szülő vagyok, mert engedem, hogy a gyerekem tagja, részese legyen ennek az oktatási rendszernek, és rendkívül felelőtlen szülő vagyok, mert mindennap rábízom a gyermekemet a kreatívságot kiölő, szigorú, és egyébként elfásult, megfáradt, megbízhatatlan, kiégett tanárokra.

Szeretném leírni, hogyan látom ezt a helyzetet.

Harmadikos korában került be a gyermekem ebbe a közösségbe, ahol most tanul. Előtte alapítványi iskolába járt. Abban az évben anyák napjára írniuk kellett egy levelet. Abban a gyermekem azt írta: "Nagyon szeretem az anyukámat. Az Ő ötlete volt, hogy ebbe az iskolába jöjjek tanulni. Nagyon jó ötlet volt!" ... Én ebben nem azt látom, hogy szegény, szerencsétlen gyermekemet a végletekig kizsigerelik, és elvesznek tőle mindent, ami ahhoz kell, hogy csodálatos felnőtté váljon. 

Év közben egyik nap két egyest sikerült hoznia, két különböző tantárgyból. Édesanyaként a fél reggelemet az iskolában töltöttem, hogy beszéljek a tanárokkal. És mi történt? A két velejéig gonosz tanárral mindent sikerült megbeszéljek. Téves riasztásnak bizonyult szerencsére a dolog, a gyermekem lehetőséget kapott arra, hogy kijavítsa a jegyeket. Semmi tragédia nem történt. Annyi, hogy aznap kedvenc gyermekemnek nem volt túl jó napja, mert neki sem esett jól eme két osztályzat. Nem zsaroltam meg a gyermekemet, megbeszéltük, hogy legközelebb jobban figyel, és ha valamit nem ért, vagy nekem, vagy a tanároknak szól. És a tanárokat sem fenyegettem meg, sőt azt sem feltételeztem, hogy az iskolarendszer hibája ez az egész dolog. Rossz napja volt a csemetémnek, és ennyi. Ha nekünk felnőtteknek vannak rossz napjaink, a gyerekeinknek nem lehet? Autó, teniszütő... ez a két szó kellett volna az ötöshöz nyelvtanból, magas és mély magánhangzók. Ő elfelejtette, a tippelés nem jött be. Egyes. De úgy gondolom, ezt nem lehet rákenni sem a rendszerre, sem a tanárra. Sőt, miután lehetőséget kapott a javításra, úgy érzem, a tanár is tudta nagyon jól, hogy előfordul az ilyen. A matek tanár pedig csak annyit mondott, majd időben szól, ha kétségbe kell essek, addig ne aggódjak, és ne is idegeskedjek ezen a dolgon. Vagyis ebben a kegyetlen rendszerben mégis csak akadnak olyan pedagógusok, akik igenis értenek a munkájukhoz, értenek a gyerekekhez, és tudták nagyon jól, nem világ vége történt, csak egy pillanatnyi vagy egy napnyi rossz dolog. Nekem szülőnek pedig semmi más dolgom nincs, mint megbízni a gyermekemben, hogy ő mindent elkövet, hogy a lehető legjobbat kihozza magából, ha ez nem sikerül neki, vagy akkor éppen ez volt a legjobb, hát ennyi... nesze neki... átlépünk rajta, és futás tovább. 

Kreatívság. Technikából volt egy feladat, amelyet csoportosan kellett, hogy megalkossanak kedvenc magzataink. Persze az utolsó pillanatban jutott eszükbe. Társasjátékokat kellett saját kezűleg létrehozniuk. A kreatívságukban erősen korlátozott gyerekeink mondhatom csodákat alkottak közösen, és bennünket szülőket is összehoztak egy kicsit, amikor délután találkoznunk kellett, hogy a félig elkészített művek befejeződjenek. És a kreatívságukban oly nagyon korlátozott gyerekeink órákat töltöttek eme dolog elkészítésével, és bátran állíthatom, fantasztikus művek születtek.

Gyermekem nem tudta elkészíteni nyelvtan házi feladatát. Összedobott valamit, de nem lett az igazi. Nemes egyszerűségből azért, mert nem tudta, mit és hogyan kellene csinálnia, de miután nem kérdezte meg sem a tanárát, sem az osztálytársait, így nem is érthette meg. Ha a gyermek nem ért valamit, de erről elfelejti informálni a tanárt, akkor hogyan lehetne a tanár nyakába varrni, vagy a rendszerre kenni ezt a dolgot? Néma gyereknek... szól a közmondás.  A tanár annyit mondott következő órára pótolja, lehetőleg most már helyesen, vagy egyes. És mi történt? Kedvenc gyermekemmel leültünk és megpróbáltuk jól megoldani a feladatot, igaz, sok szülőtől kértem, küldjék már el nekem ennek a dolognak a leírását. Nem fogjuk szó szerint lemásolni, de hagy lássam már, hogy mit is kellene írjunk. Vagyis ebben a nagyon rossz iskolai oktatásban a gyerekem lehetőséget kapott, hogy elkészítse jól a feladatot. Mert bizony előfordul, hogy rosszul írja meg a dolgokat, vagy készíti el azokat, és ebben az agyon szidott rendszerben mégiscsak lehetősége  van a javításra. 

Nem tudom... vagy hangosabban szól az az oldal, aki csak a rosszat tudja kiemelni, vagy csak a negatívumokra vagyunk hajlandóak odafigyelni, de jót nagyon kevésszer lehet olvasni mind az oktatásról, mind a tanárokról. 

Elképzelhető, hogy akkor csak mi, én és a gyerekem vannak ilyen kiváltságos helyzetben, hogy nekik jó tanáraik vannak? Csak én és az én gyerekem érzi helyesnek azt, hogy ebben a sokat szidott rendszerbe járhat? 

Viszont, ha valóban annyi a hiba, és annyira rossz ez az egész, akkor mi több ezer, vagy több millió szülő veszélyeztetjük nap, mint nap a gyerekeinket, mert engedjük ebbe a rendszerbe nevelődni a gyerekeinket? 

Biztosan vannak rossz tanárok, rossz iskolák, és biztosan ezer dolgot kellene javítani a rendszeren. De úgy gondolom, általánosítani, mint mindenben, nagyon is veszélyes. Mert nagyon sok pedagógus kiteszi a szívét és a lelkét, hogy a gyermekeinket okítsa, és lépten nyomon csak azt olvassák, kreatívságot megölő, elnyomó, gonosz, aljas teremtményei ők ennek a földnek, akik csak és kizárólag azért születtek le erre a bolygóra, hogy buta, bólogató, robotokká változtassák a gyerekeinket. 

Ha a hangosabb oldalnak igaza van, akkor mi szülők ebben az országban nap, mint nap bűncselekményt követünk el, mert nyugodt szívvel elvisszük, elkísérjük, vagy elengedjük gyermekeinket az iskolába. És, nem lehet rá magyarázat, hogy a magániskolákat nem engedhetjük meg magunknak, mert akkor magántanulóvá kellene tegyünk a gyerekeinket, hogy megvédhessük őket. Tényleg ennyire rossz a helyzet? Vagy csak én és a gyermekem vagyunk ilyen szerencsések, hogy mi a szépet és a jót is észrevesszük? 

Gyermekem szeret iskolába járni, szereti a közösséget, és én szeretem őt nap, mint nap elengedni, nap, mint nap kérdezni, mi történt, jól érezte- e magát. Akkor én most bűnöző vagyok? Mert engedem ezt? Ebbe a rendszerbe? Ilyen tanárokhoz? Ugye nem.... De a rossz oldal sokkal hangosabban kiabál. A rosszat mindig kihangsúlyozzák. A rosszról mindig lehet írni, az mindenkit érdekel, aztán a rosszal mindenki, vagy sokan eggyé válnak, és hirtelen minden negatív lesz. 

És ne felejtsük el a mi felelősségünket sem. Mármint szülőként a felelősségünket. Ha a gyermekünk otthon azt hallja egy egy rossz jegynél, hogy hülye tanár, hülye iskola, hülye rendszer, akkor miért is szeretne javítani, helyt állni? Ha év vége felé folyamatosan azt hallja, hogy jaj szegénykém, agyon vagy terhelve, nagyon fáradt vagy, de azok a tanárok még most is csak nyúznak... hát igen... akkor fáradt lesz, nem fog tanulni, és mi szülők szidhatjuk a rendszert, a tanárokat, az államot, a minisztert, és mindent és mindenkit. Fáradtak... igen... de nem a bányába kell lemenniük nap, mint nap... bemenni az iskolába, és legalább egy minimális szintet teljesíteni. Amikor én voltam gyerek, mi is fáradtak voltunk már év végen. Mégsem hallottunk soha sajnálkozó szavakat a szüleinktől. Ha rossz jegyet kaptunk, a mi szüleink nem egyből a tanárt kezdték el szidni, meg a rendszert. 

Szülőként én személy szerint nagyon hálás vagyok, hogy a gyermekem iskolába járhat, levéve ezzel egy hatalmas terhet a vállamról. Történetesen, hogy tanítsam itthon, írni és olvasni. Szülőként csak azt tapasztalom, hogy a gyermekemet igazi pedagógusok tanítják, akiknek ez a hivatásuk, és mindent elkövetnek, hogy a tudást átadják a diákjaiknak. Igen, vannak nézeteltéréseik, vitáik, de mindig megoldanak mindent. Szülőként én is ebbe a rendszerbe jártam anno, és úgy gondolom, sem a kreatívságomat, sem az emberségemet nem ölték ki belőlem. Biztosan sok sok hibája van a rendszernek, de vegyük észre a jó oldalát is! És vegyük észre a tanárok mögött az embert, akik nap, mint nap ott állnak az osztályteremben és" szegény, szerencsétlen, agyonhajszolt, a végletekig kizsigerelt" gyerekeinkbe próbálnak tudást verni, küzdve sokszor a szülőkkel, akik mindig mindenben őket látják felelősnek.

Köszönöm a valaha volt tanáraimnak azt a sok szépet, és jót, amit kaphattam tőlük, amit adtak nekem, és köszönöm a gyermekem tanárainak, amit adnak a gyermekemnek, és nekem is. Köszönöm, hogy ennek a rendszernek a tagja lehet. És köszönöm  az oktatást, a nevelést, és azt a sok szépet és jót, aminek részese, még akkor is, ha ezáltal én nap, mint nap veszélyeztetem őt!